Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-01-06 / 1. (1748.) szám

Beney Zsuzsa köszöntése Belénk temetkeznek a költők, a szívük szerint. Mi vagyunk a „kis mennyországuk”, mint molekuláris szűrőkön, rajtunk áradnak át az öröklétbe. Aranyuk, ezüstjük, karmuk lecsapódik bennünk, rákristályosodik hajszálfinom rácsainkra a költészetük. A halottak költészete egészen és meg-megújuló hullámokban, az élőkén megjelenő műveik után, meg ahogy új műveikre várunk, utánaengés kíséri, előzengés fogadja őket. A halott költők — haláluk jogán — megdöbbentő szabadsággal élnek bennünk. Kéretlenül megszólalnak s makacsul hallgatnak. De ők hallgatnak! Hallgatásuknak tetükre van, s ha megszólalnak, mondataik úgy villognak a hallgatás fölött, mint a halak. Néha nem csúsznak vissza a csöndjükbe e hal-mondatok, s hetekig, hónapokig világítanak a félig-alkony, félig—és várakozásban. Az élő költők meg, mint a kifeszített húrok a lótükör fölött, bármikor megpendülhetnek. Mégsem a költők határoznak maguk felől bennünk, mi határozunk felőlük, céltudatos önkényességgel. Nem X. Y. költözik belém „objektív azonosságával”, mint egy megpakolt útibőrönddel, nem. X. Y. bennem van — ha bennem van! —, és velem együtt az, ami ... Attila a holdfényes ág-magány. Amelyen egy madárka lábú szív kuporog. A csodálatos Mihály meg monoton zúgású malma előtt ül a víztükör alatt, s hallani a csapszeges vaslapátok szörnyű, végtelen bukdosását. „Se tűz / se éj. / Örökéletű halak.” Beney Zsuzsa tűzföldje közelében járunk. Abban a pillanatban, mikor „se tűz / se éj” (hát akkor mi?), abban a pillanatban csak az ólmos ég van és a jeges hóvilág. „A forró föld” megrepedezik a jég alatt s valahol sisteregve nő, mélyül a víz, mert olvad. Ahogy a föld feketén, sárosan föltornyosul, s fölhordja magával a füvet, a követ, s idomtalan tömegként megzökken, megáll, olyan ez a szó. ..Nélküled.” Bennem visszhangos. Kétszer-háromszor hallom még, s elhalkul. Azután „se tűz / se ér”. De közben a víz hatalmasan megnövekedett, s „örökéletű halak” keringenek benne. Nem pótolnak ők semmit. Nem is ők a remény. De terhes velük a víz. Örökkébenne keringenek. Vasadi Péter * A költő az elmúlt év novemberében Füst Milán-díjat kapott. Hogyan fejezhető ki a mai embernek, a közösség tagjának lelkisége a megújított liturgikus térben? — A mai élet sok oldalról próbálja ránk kényszeríteni, hogy egy-egy közösség felelős tagjai legyünk. Néha már majdnem azért zárkózunk el a közösségbe kényszerítő agitációktól mert terhes a sok szó, ami oda hív. Sokszor csak negatívumait látjuk ennek a jelenségnek. Az elidegenedés, szektásság, a „kiváló csoportok” végül is egészséges lelkületű ember számára tévutak. Mindegyikünk érzi, hogy lényegénél fogva közösségi lény és közösségben van a helye. Ennek a közösségnek a megformálása, a modern, őszinte demokratizmus — amit a Vatikánum képviselt akkor, amikor hajlandó volt évszázados tradíciókat szögre akasztani és megszüntetni — egy célt szolgált. Ezért iktatta ki a latin nyelv misztikumát és szólaltatta meg népnyelven a papot. Csak egy célja volt, hogy az ott folyó cselekmény érzett cselekmény legyen mindenki előtt és ne csak az érzelmi vonzódás, de az értelem meggyőző ereje is oda szívja, oda vigye az embereket az oltár közelébe. Az akció, ami ott zajlik, nem értelmetlen szertartásokból összeszövődő misztikum, hanem a misztériumokat is értő cselekmény. Mondhatjuk azt, hogy a pap és a hívek alkotta közösségnek felnőtt közösségnek kell lennie, hogy megértse a drámát, amelyet körülvesz. — Azt hiszem, ez az egész egyházművészeti kérdéskompexumnak is a leglényegesebb mozzanata. Érteni kell és értve kell elfogadni. A múlt század individualizmusa nagyon elhatalmasodott művészetünkön. A művész úgy ki tudott szakadni, a társadalomból, hogy privilégiumként vindikálta az emberi közösség irányítását. Jogot formált annak meghatározására, mit hogyan kell gondolni — a tömeg pedig menjen ez után. A művészet nem formai játékok önkényéből szövődő magatartás. Mindig értelmes gondolatot szolgál — még a legelvontabb, legabsztraktabb és formáktól elrugaszkodó művészet is gondolatokat, érzelmeket akar kifejezni. Ha ez így igaz, akkor az egyházművészet számára is igen nagy problémát jelent, hogy legyenek művészek, akik újra szolgálni akarnak, de legyenek olyan fölvevők is, akik képesek arra, hogy a művészet kifejezési lehetőségeit megértve magukévá tudják tenni a vizuális prédikációt. Ahhoz, hogy egy képi prédikációt — képet, szobrot — meg lehessen érteni, bizonyos fokú érzékenység szükséges. Ezt az érzékenységet várjuk a művésztől és közönségétől egyaránt. Csak így válik a művészet a közvetlen gyönyörködtetésen túl nevelőeszközzé! Hogyan töltik be ugyanazt a szerepet a régi korok hatalmas méretű és az új, kis közösségeknek épült templomok? — Az öröklött művészi anyag és az élő, jelenlegi igények ellentmondása vetődik fel itt. Bizonyos, hogy olyan templomokat örököltünk a múlt időkből, amik ma túlméretezettnek látszanak. Ha az ember végigjárja Olaszországot, Franciaországot, elképesztő az a „templomdömping”, amit, a legkisebb városokban is elénk tálal a művészet. A gótika korában óriási méretű templomokat építettek. Nem mintha szükség lett volna ekkora terekre. Több volt bennük a vetélkedésből, mint a reális igényből. Amikor ma meg akarjuk formálni a magunk templomát, polgári méretekben gondolkodunk, mint ahogy a kezdet közjén is a polgári lakás volt a templom mértéke. Troasban, ahol Pál apostol prédikált, egy emeleti lakásban zajlott a liturgia. Ma is ez a döntő: zavarásoktól mentes környezetben, minél egyszerűbb és őszintébb körülmények között találjuk meg a magunk lényegi kapcsolatát. A megtisztított templombelsőben nincs helye a művészileg értéktelennek, giccsnek. Mégis, mit tűrhetünk meg és mitől kell megválnunk? Egyáltalán, meddig lehet ,,megbocsátani” a giccsnek? Lehet-e? — Amikor a lényeget keressük, a művészettől szolgálatot várunk. Ebből rögtön érződik az is, ilgy az ügyeskedésnek sincs már sok helye a templomok esztétikai kialakításában. Különösen annak az ügyeskedésnek nincshelye, amelynek már a művészethez sincs sok köze. Ha egy művész nem érzi az ábrázolandó dolog tematikus, tartalmi értékét, bármilyen briliáns jelentőségekkel rendelkezik is — kicsit hazug lesz a művészete. És ez — meggyőződésem szerint — egyházművészeti szempontból már — giccs. Az álművészeti alkotásokról — amelyeket sokszorosító eljárással is lehet produkálni, ne is beszéljünk. Megdöbbentő amikor az ember nagy művészi alkotásokat lát — pl. egy francia katedrálist —, milyen kontrasztos bennük egy gipszszobor. A templomban, ahol minden komoly anyagból, komoly művészi fölkészültséggel jelent meg korábban, még jobban érezni, hogy az a gipszöntvény semmiképpen nem odavaló. Én azt hiszem, ezeknek a giccseknek nincs kegyelem. Nagyon helytelenül fogja fel az a lelkipásztor a szerepét, aki nem mer ezzel a kérdéssel szembenézni. Ha komolyan veszi a rábízott közösség lelki fejlődését, nem tűrheti, hogy meghamisítsák ezeknek a jószándékú embereknek a lelkiségét. Hogy érték helyett pótanyagokat adjanak a kezükbe. Természetes, hogy ebben a türelmes, de meggyőző felvilágosításnak jut az elsőrangú szerep. Nem kell mindjárt kidobni ezeket a tárgyakat a szemétre, kapjanak moratóriumot, akár a templom egy eldugott zugában vagy az egyházközség tanácstermében. A templom lényegi részében — ahol nemcsak az áldozati részvétel, hanem a nevelés is folyik — nem lehetünk velük türelmesek. Az ízlésrontó, a vallásosságot meghamisító dolgokat azonnal el kell távolítani. — Végül is az egyházművészet egyetlen célja, hogy az együttimádkozó közösségben ott legyen Isten. Ezt csupán művészi eszközökkel elérni nem lehet. Segíthet a művészet, de nem adhatja meg. Ez a liturgia legfőbb törekvése, lehántani a gátló külsőségeket. Ott ahol egy közösség összegyülekezik, egy akarattal, szándékkalimádkozik, ott valóra válik az ésszel fölérhetetlen és ezt az érthetetlenséget nem is kell a művészetnek föloldania és megmagyaráznia. Meg kell hogy maradjon misztérium-volt a Lugos Péter Lelkiség és esztétikum Beszélgetés Levárdy Ferenc művészettörténésszel, az Egyházművészeti Tanácsadó Szolgálat vezetőjével és Szük Gyula: Még úton járunk Egy úton járok veletek aprószentek háromkirályok gazdagon málházott tevék és ki vak volt Emrhausban s látott jött veletek ékes karácsony tömjéntek füstje messzeszállt mirrhátok a széles világon érzik két ezredéven át koromsötét éjszaka csillag ha valaha volt elveszett rögös égboltról sík vidékre világtalant itt vak vezet újra jászolban barmok közt találhatnátok célotok pályatévesztett égitest már elkendőzi fényét sötétben megfáradtok míg hívni fog. Aprószentek boldogok már de három király még velem botorkál szürke sivatagban s nem sikerül túladnunk terhes magunkkal hordott kincseken. Új Ember a Ünnep MToságasan löjön A nyugati Mecsekben. Jakabhegy lábánál fekvő Kővágószőlősön helyreállították az Árpád-kori erődtorony mellé épült római katolikus templomot. Az Országos Műemléki Felügyelőség, a Mecseki Ércbányászati Vállalat, a pécsi püspökség és a helybeli hívek áldozatából nagy dolog született: tapintható közelségbe került a középkor. A feltáró és helyreállító munkálatokat Maróczky Erzsébet, az OMF mérnöke irányította. Amikor eltávolították a torony alsó harmadát borító téglaköpenyt, előtűntek a XIII. századi, román kori ikerablakok, kőcsipkék és lőrések. Az öt éven át tartó munka során a kutatók megtalálták a templom kőbe vésett, latin nyelvű alapítólevelét, a Jakab-hegyi pálos monostor gótikus pasztofóriumát, Máz ottani egykori templom szentségházát, két kőkeresztet és két szenteltvíztartót is. A Mecseki Ércbányászati Vállalat segítsége nélkül ez a nagy munka nem valósulhatott volna meg. A műszaki átadáson Cserháti József pécsi püspök mondott köszönetet a helyreállított műemlékért. Hanzi karácsonya Az öreg Hanzi szívébe valami szomorúság, valami fájdalom költözött. Megfogta a sapkáját, amibe nagy gonddal régi katonai jelvényeket tűzött és csoszogva elindult. Kinyitotta kamrája rozoga ajtaját, kívülről ráhúzta a rozsdás riglt. Évtizedek óta lakott itt, nem emlékezett és nem is kérdezték, miért. A hideg karácsonyi éj a húsába harapott. Rongyos ruhái átengedték a szelet. Elindult az utcában, ahol ismerték az emberek, ő szokta felseperni az utcát és megpróbált segíteni. Csomagot cipelt, bútorokat rakodott. Ha valaki szólt hozzá, nagyon megörült, katonásan tisztelgett és válaszolni akart, de csak motyogott érthetetlenül. Meg-megcsúszott a járdán. Seprűjét hóna alatt szorongatta és néha sepergetett. Üresen fagyoskodott az utca, de az ablakok barátságosan világítottak. Senkinek se jutott eszébe az öregember, aki a háborúban légnyomást kapott, s ki tudja, mióta éli itt nyomorúságos életét. Bánatos arccal botorkált és az ablakokra szegezte tekintetét. Érezte, hogy a fények közül az emberek mosolyognak. Szívesen ott ült volna. Akkor nem fázna, hanem ő is mosolyogna ... és tisztelegne. Az egyik kapualjban megállt és dúdolni kezdett egy régi katonanótát. Hirtelen egy kisfiú lépett elé. — Szervusz Hanzi! Ezt neked hoztam. Boldog karácsonyt! A fiú kezébe nyomott egy csomagot és eltűnt Meglepődötten motyogott valamit. Apró csomagot tartott a kezében, tetején pici fenyőággal. Meleg volt, jól esett rajtam az elgémberedett ujjai közt. A kisfiú után nézett, majd az imént leejtett seprűjét kereste. Amikor meglátta, lehajolt érte, de elcsúszott és elesett. Nehezen állt fel bakancsos lábaira. Aztán hazafelé indult. Ahol szemetet látott, megállt és összeszedte. Egyszer csak a sötétből egy kislány futott felé. — Morgen Hanzi! Hoztam neked ajándékot! Fogd! Boldog karácsonyt. A köszöntésre érthetetlen német szót makogott. A kislány nézte egy darabig, aztán elszaladt. Hanzit szerették a gyerekek és ő is szerette őket. Ez a csomag kisebb, de melegebb volt a másiknál. Gyorsan bedugta a kabátjába. Az melegen bújt a testéhez. Átforrósította bőrét a szíve alatt. Oly jól esett. Magához szorította, fejét a kabátjába húzta. Repedt, vékony szemüvege bepárásodott, de így is eltalált a kamrához. Tüzet gyújtott vaskályhájában és lefeküdt az ágyra. Még most is ölelte a csomagot, a másikat a feje mellé tette és sírt. Valami szomorúság és valami öröm miatt. Szótöredékeket mondogatott, magyart, németet összevissza. A kamra lassan felmelegedett hideg némaságából. A tűz csattogott, durrogott, a kamra falai meg-megreccsentek. Hanzi csendesen elaludt. Déri Béla Veridegségben Áthoszon „A mintegy négyezer négyzetkilométer nagyságú Chalkidikifélsziget nevét a hagyomány szerint az első gyarmatosítók között szereplő Chalkisz városától kapta. Három földnyelvet bocsát ki az Égei-tengerbe. ... A keleti, a „mi” félszigetünk mai neve Áthosz vagy Szent Hegy, Ágion Orosz...” Áthosz önkormányzata szerzetesi köztársaságának területére nők egyáltalán nem, „jámbor” turisták is csak meghatározott időre külön engedéllyel léphetnek, Rapcsányi László könyvéből, az Athoszból (Gondolat 1979) azonban bárki megismerheti az itt élő szerzetesek életét, sőt barátságot is köthet velük. A szerző elsősorban mégsem egzotikus kirándulásra hív — köves lejtőkön kapaszkodni a tűző napon vagy pihentető sétákat tenni az olajfaligetek árnyékában —, hanem tudományos igényű kalandra, hogy felismerhessük a jelenben a múlt hatásait, a meglevőben továbbélő, sokszor csak titokzatos legendákban közvetített hagyományt. Áthosz külön világ. Ha múzeumba lépünk, megfog az üvegek alá szorított, falra erősített tárgyak hangulata, ha műemléket csodálunk, elálmodozhatunk arról, hogyan éltek egykor az emberek — de Áthosznem régmúlt emléket őriz csupán. A Szent Hegyen mintegy 1200 szerzetes él. Húsz kolostora van, s sziklás zegzugos hasadékaiban remeték elmélkednek a túlvilági jövendőről. Valóban „az áthoszi látogató előtt az ortodox szerzetesi élet teljes színképe feltárul” — ahogy Berki Ferit. Rapcsányi tudós útitársa, az esperes-protoieres, a könyv két általa írt fejezetében olvashatjuk. Aki egyszer itt járt, aligha tud elszakadni tőlük. A szerző...komoly érdeklődését és felkészültségét nemcsak kitűnő riporteri adottságaiból fakadó közvetlensége bizonyítja (szót ért az egyszerű, majdnem tudatlan kalugyerrel ugyanúgy, mint a tudós szerzetessel), hanem alapmagatartásával is: nem akar felszínes ítéletet mondani róluk. Nem polemizál, nem a XX századi intellektualizmus magasából tekint a szerzetesekre. Jól tudja, nem az a legfontosabb, hogy korszerűtlen-e a világtól ennyire elzárt élet, nem az, hogy az öreg szerzetesek végidőbeli várakozásai teljesülnek-e, hanem maga Áthosz, a nőket távol tartó Szent Hegy, amely mégis „a gyengédség, a védelem, a szeretet minden megnyilatkozását égi úrnőjétől várja” — ezért hívják g. Panagia kertjének is. Nem kritikát akar mondani, hanem valóban vendégségbe hív, hogy az érdeklődőnek felejthetetlen legyen a könyv olvasása — az utazás. Elhiszi, s velük is elhiteti, hogy „Athosz minden területen önállóra világtól csak a szerzetesi utánpótlás függ”. S miközben elnézelődünk a csodálatos freskók, karbidlámpa fényével világított miniatúrák és fájdalmas tekintetű ikonok között, hallgatva a legendák hitet és életbölcseletet sugalló történeteit — felfigyelünk Áthosz üzenetére is: „A szerzetesség az önismeret vándordíja” — mondja az egyik hegylakó. „Itt a Szent Hegyen minden imádság, a munka fáradsága, a vendégszeretetre való készség, a töredelem könnyei vagy a művészet alázata. Éppen ezért a Szent Hegy nem a történelemhez tartozik, hanem az élethez!” De hisz oly távol vannak a világtól. Mérhetetlenül messze tőlünk! S ha mégoly szép és gazdag ez a számos képpel illusztrált könyv, csak emlék maradhat a mi egészen más mindennapjaink világában? „Rólunk azt terjesztik” — vallja az egyik szerzetes —, „hogy elszakadtunk az emberektől, hogy magányba burkolódtunk. De aki feljön ide, a mindenséget szívja magába ...” Giczy György