Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)

1982-01-03 / 1. (1853.) szám

FIGYELŐ - 7.:­ •• v­­­ r. Thomas Merton: Hétlépcsős hegy A Szent István Társulat Könyvkiadója Thomas Merton megtérésének történetét mondja el ebben a könyvben, őszintén, megjelenítő erővel. Nem kedvez magának, de nem is sötétíti túl életének sza­kaszait, ítéletében „nem veti el” magát, de nem is mentegetőzik. Azt mondhatnánk, nyilvános vallomást tesz Isten színe előtt, és „nekünk, testvéreinek”. Már trappista szerzetesként emléke­zik, hát boldog-boldogtalanul be­­le-belesóhajt újra átélt pogány­ságaiba. Semmi érzelmi túlten­­gés nincs ebben a könyvben, an­nál szebb csöndes költészete. Nem rajong ez a szerzetes-író, hanem — megtalálva Istenben emberi-szellemi beteljesülését — egyszerűen szeret. Vagyis fölmér, számba veszi a nehézségeket, el­szánja magát a döntő lépésre, a keresztségre, s azután azt teszi, amit az Egyház mond neki. Nem lesz ettől kisebb, írói talentuma beérik, pillantása éles lesz, szíve megbocsátó. Fokozatosan elmerül választott csöndjében. — Lukács László fordítása kitűnő, már­­már nyelvi bravúr. A fordító az író rejtett finomságaira is érzé­kenyen és pontosan reagál... Mi mást mondhatnánk: „Vedd és olvasd!” (u. p.) Franz Kafka: Naplók, levelek Európa Könyvkiadó Kafka a század irodalmának egyik legizgatóbb jelensége. Terje­delmét tekintve nem nagy élet­művének sokszorosát teszik ki a személyével és munkásságával foglalkozó munkák, cikkek, köny­vek, tanulmányok. A totális re­ménytelenség írójának — a leg­többen ilyennek látják Franz Kafkát — írásait lázasan olvassák reményeiben fogyatkozó korunk irodalmárai és „vájtszemű” olva­sóközönsége. Kafka naplóinak és leveleinek most megjelent válogatása (a vá­logatás és az utószó Győrffy Miklós munkája) mintegy segéd­könyvként használható a novellák és regények olvasásához. S való­ban új megvilágításba kerül az életmű, amelybe immár a napló­jegyzetek, levelek is beletartoznak. (Életmű: ez a kifejezés aligha he­lyes Kafkával kapcsolatban — in­kább élete írásos lenyomatairól kellene beszélni.) Nem alapvetően más sem céljában sem megvaló­sulásában a Kafka írta regény, novella, vagy mondjuk egy táv­irat. Nem műfajokban, nem iro­dalmi kategóriákban gondolko­dott. Szerelmes leveleiben a no­vellák ismert paraboláira bukka­nunk; egy-egy sürgönye mint va­lami mikro­novella. „Nem okvetlenül műveket akart műhelyéből kibocsátani” — álla­pítja meg Győrffy —, Kafka nem az irodalomnak, nem is az utókor­nak írt. De nem is egyszerűen ön­magának. Leginkább a palackba zárt üzenethez hasonlíthatók meg­írt sorai: a lehető legnagyobb pontosságra törekvő megfogal­mazás (láthatóan életfontosságú itt minden vessző és minden kötő­szó), a kétségbeesés hangja, s az az érezhető belső kényszer, hogy megírja és a hullámokra bízza. Mert hátha . . . A totális reménytelenség írójá­nak kikiáltott Kafka nem látott reális reményt maga körül, talán csak egyet — hogy ez a helyzet nem egészen reménytelen. Hogy a remény látszólagos hiánya nem maga a teljes reménytelenség. Ezt sosem mondta ki, de kiolvasható különösen késői írásaiból. S abból a tényből, hogy fét, hogy érdemes­nek találta írni a reménytelenség­ről. A figyelmes olvasó mintha megérezné a reménynek egy haj­­szálvékony fonalát a kafkai re­ménytelenségben. Ez mint valami Ariadne-fonala vezeti az­­olvasót (s talán magát az írót is) a hideg és nyirkos labirintusban. A re­gény, a novella végén, s az írói életút végén nem látni fényt. Sö­tét van továbbra is, ez igaz. De az izzadt kéz görcsösen szorítja a vékony fonalat. Mintha. Kipkó Töredékek Kosztolányi Négy fal között cí­mű, pályakezdő verseskönyvéről Ady írt meglehetősen ironikus bírálatot. Igaza volt? Nem volt igaza? Azóta is vitáznak rajta az irodalomtörténészek. Vita helyett talán olvasni érdemes. Az első igazi Kosztolányi-verseket, me­lyekben már felzeng a később oly tökéletes dallam, s megcsen­dülnek a rímek, melyeknek utóbb utolérhetetlen mestere lett. Van ebben a kötetben egy rit­kán — soha nem? — emlegetett ciklus, a Fasti. A különböző ün­nepek hangulatát, emberi lénye­gét fejezi ki három szonettben. Az egyik karácsonyi: Kik messze voltak, most mind összejönnek / a percet édes szóval ütni el, / amíg a tél a megfa­gyott mezőket / karcolja éles, kék jégkörmivel. / Igen, ez a karácsonyi hangu­lat: az összekapcsolódásnak, az együttrezgésnek az a furcsa, nagyszerű érzése, melyet alig­­alig tudatosítunk más ünnepe­ken, s amelyre egyre kevesebb időnk jut a tovasikló létben ... * A karácsony dimenziói. Süte­mények, sültek egyfelől. S a má­sik oldalon? A mélységben? Át­éljük-e azt a csodálatos lehető­séget, melyet a betlehemi istálló hidegében imádkozók kínálnak? Vagy csak a jólakottság keserű csömöre marad az ünnep múl­tán? Ahogy Tóth Árpád írja a Karácsonyi emlékben: Itt volt, elment a szép kará­csony / S amíg itt volt, jó koszton éltünk, / Cukron, fügén, mákos kalácson. / Mennyivel maradandóbb az imádság „kosztja”, mint a „má­kos kalács”! Az előbbi frissen marad, az utóbbi elszárad, meg­­penészedik ... Jut-e mindenkinek a karácso­nyi melegből és ajándékokból? A lábadozó Babits kicsit csügged­ten, gunyorosan írja versében, a Karácsonyi lábadozásban: Végig a városon nem csilingel a szán, / mint gyermekkoromban. / Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán. / A kocsit gép vonja. / Angyalok elszálló csengője se csenget / a fehér utcákon. / Jé­zuska pénzért, jó, s karácsonyfát rendez a gazdagok házában. Mindenki számára meg kelle­ne csendíteni azt a csengőt! Fel­kerekedni, megkeresni azokat a zugokat, ahol nem hallani, vagy ahol szinte áthatolhatatlan a csönd. Hogy — ahogy Babits ír­ja — meggyógyuljon a világ is. * Ma újra Karácsony elé / ha­rangozza szíveinket. Ezt is Babits írta. (Karácsony elé Inkának) Mert az ünnep kö­zelségében szívesebben kondítjuk meg szívünk harangjait. De ak­kor volna igazán hatékony a ka­rácsonyi lelkűlét, ha a harang­szó tovább zúgna szívünkben, és áthatná hétköznapjainkat is. * Még mindig Babits. Alighanem 1937-ből való Karácsony ének című verse, az egyik legszebb karácsonyi költemény. Hadd idézzem az utolsó két versszakot, mely a Babitsnál meglehetősen ritka gyermekség hangját is meg­szólaltatja: Becsesnek láttad te e földi test­­ koldusruháját, hogy fölvetted ezt? / s nem vélted rossznak a zord életét? / te, kiről zengjük, hogy ’megszületett’! / Szeress hát minket is, koldu­sokat! / Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat. / Csengess éjün­kön át, s csillantsd elénk / töré­keny játékunkat, a reményt. / Hogyan érthetjük meg, érhet­jük föl ésszel, hogy Jézus em­berré lett? Sík Sándor idézte egyik beszédében Guardini a megtestesülés titkairól szóló el­mélkedésének jellemző, mindent megmagyarázó szavait. ..A sze­retet cselekszik ilyen dolgokat! Soha emberi nagy dolog nem jött létre pusztán gondolkodással. Ah­hoz mindig kellett a szív és an­nak szeretete.” (v. 1.) Siklósi János A rét nyirkos füve hallgat a bokrokból hull a hármat borjak szeme fényben ragyog az ökrök is nyugtalanok Várakozik Betlehem Zsibonynak a madárfészkek kóbor szelek fütyörésznek a pásztorok tanakodnak lopva egymásra pislognak Különös ma Betlehem Hírek járnak a mezőben zúgnak a fák az erdőben meg-megkondul egy-egy kolomp szikrázó angyalszárny suhog Virraszt fülel Betlehem Messze kint a városszélen csöpp istálló áll szerényen fölötte egy csillag csillag ablakában friss fény villog Rá figyel most Betlehem Ifjak vének arra fesnek némán oda igyekeznek három király lóra pattan és útra kel izgatottan Hívja őket Betlehem A kis hajlék sarkig tárva sok angyal áll ajtajába bent pásztorok toporognak énekelnek mosolyognak Fönn van egész Betlehem Betlehemi éjszaka Minden házban örvendeznek Megszületett és a gyermek Szűz Mária babusgatja beszél hozzá elringatja Ujjong s boldog Betlehem Dzsenári és az angyalok Dzsenárit csendes őrültnek ti­tulálták, aki bár haszontalan tag­ja a társadalomnak, de legalább nem közveszélyes. Nem voltak rohamai, nem képzelte magát Napóleonnak vagy atombombá­nak, csupán képtelennek látszott fölfogni a szavak értelmét és so­hasem lehetett megtanítani sem­mire. Szeme élénken csillogott, rokonszenves vonásai és kellemes mosolya az ápolók kedvencévé tette. Ha szóltak hozzá, ő fölra­gyogott és izgatottan fölkiál­­tott. — Az angyalok! — Nem Dzsenári, ez a fésű. Fé­sű! — Ezt hogyan nevezik, Dzse­nári — mutatott az ápolónő a ha­jára. — Az angyalok — kiáltott föl örömtől sugárzó arccal. — Nem, nem. Ez a haj. Fésű és haj. A fésűvel megfésülöm a hajadat — magyarázta az ápoló­nő és a kisméretű szobatükör elé állította. — Az angyalok! — Ez itt te vagy Dzsenári — mutatott rá a tükörben az ápoló­nő. — Dzsenári, az angyalok — ki­áltott föl és ez roppant furcsán hangzott a szájából, valahány­szor kimondta, mert egy értel­mes mondat elejének tetszett. — Tudod is te, kik azok az angyalok. Az angyalok kiválasz­tott lelkek Isten mellett. És min­den élő embernek van őrangyala. Hallod milyen szép ez a szó, őr­angyal? Dzsenári nézte magát a tükör­ben és mosolygott. Kacsintott egyet és odaintegetett képmásá­nak. Kíváncsi tekintettel figyelte az ápolónőt, aki éppen végzett a fésüléssel, aztán egy karosszéket állított a francia ablak elé. — Gyere Dzsenári, nézd mi­lyen fehér a tél. Esett a hó — mondta és Dzsenárit a karos­székbe ültette. Széthúzta a függönyt és egy gyönyörűen behavazott park tá­rult a szemük elé. — Az angyalok — kiáltott Dzsenári elragadottan. — Ez a hó, minden fehér, a fák ágai roskadoznak. Tél van és karácsony. Szép lesz az idén, igaz Dzsenári? És az angyalok ének­szóval hirdetik a Fiú születését. A te angyalaid is, Dzsenári. Az ápolónő csendesen kiment a szobából. Dzsenári derűsen nézte a parkot és­­csupán egyetlen ér­zés töltötte el: az öröm. Órákig ült így és a gondolatok nem za­varták meg. Kezével a szék kar­fáján játszadozott. Talán szűk­nek érezte a szobát, mert fölállt és kinyitotta az ablakot. Csípős hideg­ áramlott be és ő mélyeket szippantott. Az ápolónő ezalatt az osztály pihenőszobájában beszélgetett egy orvossal. — Hogy tetszik a munka? — kérdezte az orvos. — Érdekes és szomorú. — Az első hét után mindenki így vélekedik, de később elfelej­tik az­ érzelmi oldalát a dolog­nak. Éppen olyan munka ez, mint bármi más. — Nem hiszem, más a véle­ményem. — Majd megváltozik. De mondjon valamit a tapasztalatai­ról, ki a kedvence, kivel a leg­nehezebb ? — Nincs kedvencem. Nem hi­szem, hogy helyes a kivételezés. — Az ötösben lakó Dzsenári sem? Az osztályon mindenki őt pátyolgatja. Bevallom, nekem is rokonszenves. — Én sajnálom őt. Egyáltalán nem értem, miért tartják ide­bent. Tulajdonképpen semmi ba­ja azonkívül... — Azonkívül, hogy elmebeteg, mint a többiek — vágott az ápo­lónő szavába az orvos. — A látszat ne tévessze meg magát. Dzsenárival szemben ugyanúgy kell viselkedni, mint a Hitlerekkel és Luciferekkel. Per­sze a bánásmód más, de az alap­állás ugyanaz. Sose tudhatja, mit csinálnak a következő pil­lanatban. Magára ugranak, vagy önmagukban tesznek kárt. Ezért kell szigorúan betartani az elő­írásokat. Bár Dzsenári össze se hasonlítható egy dühöngővel, kést, ollót egyebet el kell távolí­tani az ő szobájából is. — Értem mondta bólogatva az ápolónő. —■ Ne haragudjon, de a kez­dők legnagyobb hibája, hogy nem értik meg ezt a szemléltetet, amit ha akar, gyanakvásnak ne­vezhet. De mi, akik már évek óta dolgozunk itt, tapasztalato­kon keresztül ismertük föl e szemlélet értelmét. — Igyekezni fogok ... Hirtelen egy ápoló lépett be és izgatott arccal fordult az or­vos felé. — Dzsenári leesett vagy leug­rott az ablakból. Ezek a nyomo­rult francia ablakok... Az orvos és az ápolónő döbben­ten pillantott egymásra, aztán szinte egyszerre ugrottak az ajtó felé. Rohantak lefelé öt emelet magasságból. Lent az udvaron néhány ápoló vizsgálgatta Dzse­nárit. Az ápolónő kétségbeesetten nézett Dzsenárira, aki széles mo­sollyal válaszolt. Arcán csöppnyi fájdalom látszott, nehezen léleg­zett. Az ápolónő leguggolt mellé a hóba. — Bocsáss meg Dzsenári, nem zártam be az ablakot. Dzsenári kissé elkomolyodott, talán a növekvő fájdalom miatt. — Az angyalok ... Az ápolónő sírva fakadt. Dzsenári vonásai megfeszültek. — Az angyalok ... Úgy tűnt, minden erejét ösz­­szeszedi. — Az angyalok kiválasztott... lelkek ... Isten mellett__ . Megkönnyebbülten elernyedt, szemét lehunyta. Vékony piros csík jelent meg szája szögleté­ben. Az orvos fölsegítette az ápoló­nőt. — Mindig azt mondták Dzse­nariról, ő az, aki az angyalok­kal beszélget. Vicceltünk, de most már valóban az angyalok­kal tart. Déri Béla Arany év Babits Mihály születésének centenáriumi éve egyúttal Arany János halálának évszázados for­dulója is. Mintha két „legmíve­­sebb” költőnk halálozási és szü­letési éve egy staféta-fáklya át­adása lenne egyúttal. S mindez Dosztojevszkij halálát követően egy esztendővel. Ez a lazán hár­mas százesztendős évforduló ad alkalmat, hogy európai távlatban tekintsük meg nemcsak Doszto­jevszkij 1881-ben lezárult monu­mentális korképét a két megké­setten polgárosodó és kapitalizá­lódó kelet-európai nemzet, az orosz és a magyar két, akkori­ban lemélyebbre szondázó lélek­­ismerőjéről, hanem a „négy par­ti városról” Pestről, Budáról, Újlakról és Óbudáról éneklő Arany hídavatási haláltáncot já­­­ró látomásáról is. Arany költészete a balladák­ban s leginkább talán a nagyvá­rosi — a dosztojevszkiji — él­ményt előre vetítő „Hídavatás”­­ban csúcsosodik ki. Ebben a rö­vidke írásban mintha ugyanaz sűrűsödnék össze, ami Doszto­jevszkij regényírói műveit világ­szerte jobb embert formálóvá tette. S nem egészen elhanya­golható elmarasztalás XIX. szá­zadvégi irodalmunk pangásával kapcsolatban, hogy mi még min­dig a stilizált, balladás formát gyakoroltuk, amikor Doszto­jevszkij már a kapitalista sors­­hálóban vergődő bűnös vagy bű­nözésre kényszerített emberiség lelkének titkait freskó­méretek­ben, mégis mikroszkopikus pon­tossággal leplezte le. Nálunk a konzervatív irodalmi társaságok, de a közízlés is megkívánta, hogy csak stilizáltan nyúlhassa­­nak íróink koruk vérző pontjai­hoz. Adynak­ kellett később ez ellen a közízlés és sorslátás el­len fölhördülnie, amikor arról a „Hunniá”-ról beszélt, amely bal­ladát akar, újra csak balladát. Az akkori nemesi magyar világné­zet, amit később Mikszáth a „Gavallérokéban oly finom iró­­niával csúfolt ki, stilizált magyar falut rajzolt „népszínműveiben”, stilizált történelmet festett Szé­kely Bertalan, Lotz, Barabás vásznain és freskóin, de a stili­­záltságból egyre inkább kifelej­tette azt, amit Arany nem felejtett ki balladáiból: a sűrített nemze­ti realizmust. Hiába írta meg iránymutatóan Arany a „Tengeri hántás”-t, csak édeskésen stilizált népszín­művek születtek íróink tollából és a magyar népdráma nem tu­dott megszületni. Eötvös, Ke­mény publicista és politikusi el­foglaltsága miatt a nagy magyar regény, a valóságot tükröző, a nemzeti önámítást leleplező rea­lista kor és korkép sem tudott megszületni, csak Tolnai és Ivá­­nyi Ödön dadogó, gyermekcipős próbálkozásaiban merült ki. Igaz, Dosztojevszkij is számtalan el­­lenséget szerzett szerte Oroszor­szágban, de nálunk egy ilyen sors mélységeibe turkáló írót ta­lán még agyon is vertek volna. Ezért szakadt ki aztán a század­­forduló után Adyból az önosto­rozó nemzeti följajdulás, hogy nekünk „Mohács kell”. A veréshez szokott fajta azóta megért néhány mohácsi jelentő­ségű istenítéletet, volt miből ta­nulnunk, a viharok letépték ta­vaszig is sárgán őrzött tölgy le­veleinket, hogy helyet adjanak egy újabb rügyezésnek és lombo­­sodásnak. A két világháború kö­zött a jövőre szintén évfordulós Babits megírta „A halál fiai”-t. Ez az igazi nagy realista magyar regény kísérlete volt. Sajnos a Kemény Zsigmondénál is nehe­zebben emészthető. De a tör­ténelem, a mi történelmünk iga­zolta őt és az elszenvedett, mert beteljesedett jóslatok nem ma­radhattak tanulság nélkül sem. Új, nyitott szemű nemzedék ne­­vetődhetett föl, ha a szemér­mesen sok mindent elhallgató, csak föl-föl jajduló, úri lócsiszá­roktól sárral bevert Arany Já­nostól, Adyn és Babitson át szív­­béli magunkba­ nézéssel kívánjuk, keressük és — ki-ki a maga mód­ján — meg is valósítjuk minél nagyobb egységgé nemzeti­esed­ve, nem elkésve, balladásan, hanem a mában és a korban élve Arany János álmát. Possonyi László

Next