Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)
1982-01-03 / 1. (1853.) szám
FIGYELŐ - 7.: •• v r. Thomas Merton: Hétlépcsős hegy A Szent István Társulat Könyvkiadója Thomas Merton megtérésének történetét mondja el ebben a könyvben, őszintén, megjelenítő erővel. Nem kedvez magának, de nem is sötétíti túl életének szakaszait, ítéletében „nem veti el” magát, de nem is mentegetőzik. Azt mondhatnánk, nyilvános vallomást tesz Isten színe előtt, és „nekünk, testvéreinek”. Már trappista szerzetesként emlékezik, hát boldog-boldogtalanul bele-belesóhajt újra átélt pogányságaiba. Semmi érzelmi túltengés nincs ebben a könyvben, annál szebb csöndes költészete. Nem rajong ez a szerzetes-író, hanem — megtalálva Istenben emberi-szellemi beteljesülését — egyszerűen szeret. Vagyis fölmér, számba veszi a nehézségeket, elszánja magát a döntő lépésre, a keresztségre, s azután azt teszi, amit az Egyház mond neki. Nem lesz ettől kisebb, írói talentuma beérik, pillantása éles lesz, szíve megbocsátó. Fokozatosan elmerül választott csöndjében. — Lukács László fordítása kitűnő, mármár nyelvi bravúr. A fordító az író rejtett finomságaira is érzékenyen és pontosan reagál... Mi mást mondhatnánk: „Vedd és olvasd!” (u. p.) Franz Kafka: Naplók, levelek Európa Könyvkiadó Kafka a század irodalmának egyik legizgatóbb jelensége. Terjedelmét tekintve nem nagy életművének sokszorosát teszik ki a személyével és munkásságával foglalkozó munkák, cikkek, könyvek, tanulmányok. A totális reménytelenség írójának — a legtöbben ilyennek látják Franz Kafkát — írásait lázasan olvassák reményeiben fogyatkozó korunk irodalmárai és „vájtszemű” olvasóközönsége. Kafka naplóinak és leveleinek most megjelent válogatása (a válogatás és az utószó Győrffy Miklós munkája) mintegy segédkönyvként használható a novellák és regények olvasásához. S valóban új megvilágításba kerül az életmű, amelybe immár a naplójegyzetek, levelek is beletartoznak. (Életmű: ez a kifejezés aligha helyes Kafkával kapcsolatban — inkább élete írásos lenyomatairól kellene beszélni.) Nem alapvetően más sem céljában sem megvalósulásában a Kafka írta regény, novella, vagy mondjuk egy távirat. Nem műfajokban, nem irodalmi kategóriákban gondolkodott. Szerelmes leveleiben a novellák ismert paraboláira bukkanunk; egy-egy sürgönye mint valami mikronovella. „Nem okvetlenül műveket akart műhelyéből kibocsátani” — állapítja meg Győrffy —, Kafka nem az irodalomnak, nem is az utókornak írt. De nem is egyszerűen önmagának. Leginkább a palackba zárt üzenethez hasonlíthatók megírt sorai: a lehető legnagyobb pontosságra törekvő megfogalmazás (láthatóan életfontosságú itt minden vessző és minden kötőszó), a kétségbeesés hangja, s az az érezhető belső kényszer, hogy megírja és a hullámokra bízza. Mert hátha . . . A totális reménytelenség írójának kikiáltott Kafka nem látott reális reményt maga körül, talán csak egyet — hogy ez a helyzet nem egészen reménytelen. Hogy a remény látszólagos hiánya nem maga a teljes reménytelenség. Ezt sosem mondta ki, de kiolvasható különösen késői írásaiból. S abból a tényből, hogy fét, hogy érdemesnek találta írni a reménytelenségről. A figyelmes olvasó mintha megérezné a reménynek egy hajszálvékony fonalát a kafkai reménytelenségben. Ez mint valami Ariadne-fonala vezeti azolvasót (s talán magát az írót is) a hideg és nyirkos labirintusban. A regény, a novella végén, s az írói életút végén nem látni fényt. Sötét van továbbra is, ez igaz. De az izzadt kéz görcsösen szorítja a vékony fonalat. Mintha. Kipkó Töredékek Kosztolányi Négy fal között című, pályakezdő verseskönyvéről Ady írt meglehetősen ironikus bírálatot. Igaza volt? Nem volt igaza? Azóta is vitáznak rajta az irodalomtörténészek. Vita helyett talán olvasni érdemes. Az első igazi Kosztolányi-verseket, melyekben már felzeng a később oly tökéletes dallam, s megcsendülnek a rímek, melyeknek utóbb utolérhetetlen mestere lett. Van ebben a kötetben egy ritkán — soha nem? — emlegetett ciklus, a Fasti. A különböző ünnepek hangulatát, emberi lényegét fejezi ki három szonettben. Az egyik karácsonyi: Kik messze voltak, most mind összejönnek / a percet édes szóval ütni el, / amíg a tél a megfagyott mezőket / karcolja éles, kék jégkörmivel. / Igen, ez a karácsonyi hangulat: az összekapcsolódásnak, az együttrezgésnek az a furcsa, nagyszerű érzése, melyet aligalig tudatosítunk más ünnepeken, s amelyre egyre kevesebb időnk jut a tovasikló létben ... * A karácsony dimenziói. Sütemények, sültek egyfelől. S a másik oldalon? A mélységben? Átéljük-e azt a csodálatos lehetőséget, melyet a betlehemi istálló hidegében imádkozók kínálnak? Vagy csak a jólakottság keserű csömöre marad az ünnep múltán? Ahogy Tóth Árpád írja a Karácsonyi emlékben: Itt volt, elment a szép karácsony / S amíg itt volt, jó koszton éltünk, / Cukron, fügén, mákos kalácson. / Mennyivel maradandóbb az imádság „kosztja”, mint a „mákos kalács”! Az előbbi frissen marad, az utóbbi elszárad, megpenészedik ... Jut-e mindenkinek a karácsonyi melegből és ajándékokból? A lábadozó Babits kicsit csüggedten, gunyorosan írja versében, a Karácsonyi lábadozásban: Végig a városon nem csilingel a szán, / mint gyermekkoromban. / Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán. / A kocsit gép vonja. / Angyalok elszálló csengője se csenget / a fehér utcákon. / Jézuska pénzért, jó, s karácsonyfát rendez a gazdagok házában. Mindenki számára meg kellene csendíteni azt a csengőt! Felkerekedni, megkeresni azokat a zugokat, ahol nem hallani, vagy ahol szinte áthatolhatatlan a csönd. Hogy — ahogy Babits írja — meggyógyuljon a világ is. * Ma újra Karácsony elé / harangozza szíveinket. Ezt is Babits írta. (Karácsony elé Inkának) Mert az ünnep közelségében szívesebben kondítjuk meg szívünk harangjait. De akkor volna igazán hatékony a karácsonyi lelkűlét, ha a harangszó tovább zúgna szívünkben, és áthatná hétköznapjainkat is. * Még mindig Babits. Alighanem 1937-ből való Karácsony ének című verse, az egyik legszebb karácsonyi költemény. Hadd idézzem az utolsó két versszakot, mely a Babitsnál meglehetősen ritka gyermekség hangját is megszólaltatja: Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? / s nem vélted rossznak a zord életét? / te, kiről zengjük, hogy ’megszületett’! / Szeress hát minket is, koldusokat! / Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat. / Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk / törékeny játékunkat, a reményt. / Hogyan érthetjük meg, érhetjük föl ésszel, hogy Jézus emberré lett? Sík Sándor idézte egyik beszédében Guardini a megtestesülés titkairól szóló elmélkedésének jellemző, mindent megmagyarázó szavait. ..A szeretet cselekszik ilyen dolgokat! Soha emberi nagy dolog nem jött létre pusztán gondolkodással. Ahhoz mindig kellett a szív és annak szeretete.” (v. 1.) Siklósi János A rét nyirkos füve hallgat a bokrokból hull a hármat borjak szeme fényben ragyog az ökrök is nyugtalanok Várakozik Betlehem Zsibonynak a madárfészkek kóbor szelek fütyörésznek a pásztorok tanakodnak lopva egymásra pislognak Különös ma Betlehem Hírek járnak a mezőben zúgnak a fák az erdőben meg-megkondul egy-egy kolomp szikrázó angyalszárny suhog Virraszt fülel Betlehem Messze kint a városszélen csöpp istálló áll szerényen fölötte egy csillag csillag ablakában friss fény villog Rá figyel most Betlehem Ifjak vének arra fesnek némán oda igyekeznek három király lóra pattan és útra kel izgatottan Hívja őket Betlehem A kis hajlék sarkig tárva sok angyal áll ajtajába bent pásztorok toporognak énekelnek mosolyognak Fönn van egész Betlehem Betlehemi éjszaka Minden házban örvendeznek Megszületett és a gyermek Szűz Mária babusgatja beszél hozzá elringatja Ujjong s boldog Betlehem Dzsenári és az angyalok Dzsenárit csendes őrültnek titulálták, aki bár haszontalan tagja a társadalomnak, de legalább nem közveszélyes. Nem voltak rohamai, nem képzelte magát Napóleonnak vagy atombombának, csupán képtelennek látszott fölfogni a szavak értelmét és sohasem lehetett megtanítani semmire. Szeme élénken csillogott, rokonszenves vonásai és kellemes mosolya az ápolók kedvencévé tette. Ha szóltak hozzá, ő fölragyogott és izgatottan fölkiáltott. — Az angyalok! — Nem Dzsenári, ez a fésű. Fésű! — Ezt hogyan nevezik, Dzsenári — mutatott az ápolónő a hajára. — Az angyalok — kiáltott föl örömtől sugárzó arccal. — Nem, nem. Ez a haj. Fésű és haj. A fésűvel megfésülöm a hajadat — magyarázta az ápolónő és a kisméretű szobatükör elé állította. — Az angyalok! — Ez itt te vagy Dzsenári — mutatott rá a tükörben az ápolónő. — Dzsenári, az angyalok — kiáltott föl és ez roppant furcsán hangzott a szájából, valahányszor kimondta, mert egy értelmes mondat elejének tetszett. — Tudod is te, kik azok az angyalok. Az angyalok kiválasztott lelkek Isten mellett. És minden élő embernek van őrangyala. Hallod milyen szép ez a szó, őrangyal? Dzsenári nézte magát a tükörben és mosolygott. Kacsintott egyet és odaintegetett képmásának. Kíváncsi tekintettel figyelte az ápolónőt, aki éppen végzett a fésüléssel, aztán egy karosszéket állított a francia ablak elé. — Gyere Dzsenári, nézd milyen fehér a tél. Esett a hó — mondta és Dzsenárit a karosszékbe ültette. Széthúzta a függönyt és egy gyönyörűen behavazott park tárult a szemük elé. — Az angyalok — kiáltott Dzsenári elragadottan. — Ez a hó, minden fehér, a fák ágai roskadoznak. Tél van és karácsony. Szép lesz az idén, igaz Dzsenári? És az angyalok énekszóval hirdetik a Fiú születését. A te angyalaid is, Dzsenári. Az ápolónő csendesen kiment a szobából. Dzsenári derűsen nézte a parkot éscsupán egyetlen érzés töltötte el: az öröm. Órákig ült így és a gondolatok nem zavarták meg. Kezével a szék karfáján játszadozott. Talán szűknek érezte a szobát, mert fölállt és kinyitotta az ablakot. Csípős hideg áramlott be és ő mélyeket szippantott. Az ápolónő ezalatt az osztály pihenőszobájában beszélgetett egy orvossal. — Hogy tetszik a munka? — kérdezte az orvos. — Érdekes és szomorú. — Az első hét után mindenki így vélekedik, de később elfelejtik az érzelmi oldalát a dolognak. Éppen olyan munka ez, mint bármi más. — Nem hiszem, más a véleményem. — Majd megváltozik. De mondjon valamit a tapasztalatairól, ki a kedvence, kivel a legnehezebb ? — Nincs kedvencem. Nem hiszem, hogy helyes a kivételezés. — Az ötösben lakó Dzsenári sem? Az osztályon mindenki őt pátyolgatja. Bevallom, nekem is rokonszenves. — Én sajnálom őt. Egyáltalán nem értem, miért tartják idebent. Tulajdonképpen semmi baja azonkívül... — Azonkívül, hogy elmebeteg, mint a többiek — vágott az ápolónő szavába az orvos. — A látszat ne tévessze meg magát. Dzsenárival szemben ugyanúgy kell viselkedni, mint a Hitlerekkel és Luciferekkel. Persze a bánásmód más, de az alapállás ugyanaz. Sose tudhatja, mit csinálnak a következő pillanatban. Magára ugranak, vagy önmagukban tesznek kárt. Ezért kell szigorúan betartani az előírásokat. Bár Dzsenári össze se hasonlítható egy dühöngővel, kést, ollót egyebet el kell távolítani az ő szobájából is. — Értem mondta bólogatva az ápolónő. —■ Ne haragudjon, de a kezdők legnagyobb hibája, hogy nem értik meg ezt a szemléltetet, amit ha akar, gyanakvásnak nevezhet. De mi, akik már évek óta dolgozunk itt, tapasztalatokon keresztül ismertük föl e szemlélet értelmét. — Igyekezni fogok ... Hirtelen egy ápoló lépett be és izgatott arccal fordult az orvos felé. — Dzsenári leesett vagy leugrott az ablakból. Ezek a nyomorult francia ablakok... Az orvos és az ápolónő döbbenten pillantott egymásra, aztán szinte egyszerre ugrottak az ajtó felé. Rohantak lefelé öt emelet magasságból. Lent az udvaron néhány ápoló vizsgálgatta Dzsenárit. Az ápolónő kétségbeesetten nézett Dzsenárira, aki széles mosollyal válaszolt. Arcán csöppnyi fájdalom látszott, nehezen lélegzett. Az ápolónő leguggolt mellé a hóba. — Bocsáss meg Dzsenári, nem zártam be az ablakot. Dzsenári kissé elkomolyodott, talán a növekvő fájdalom miatt. — Az angyalok ... Az ápolónő sírva fakadt. Dzsenári vonásai megfeszültek. — Az angyalok ... Úgy tűnt, minden erejét öszszeszedi. — Az angyalok kiválasztott... lelkek ... Isten mellett__ . Megkönnyebbülten elernyedt, szemét lehunyta. Vékony piros csík jelent meg szája szögletében. Az orvos fölsegítette az ápolónőt. — Mindig azt mondták Dzsenariról, ő az, aki az angyalokkal beszélget. Vicceltünk, de most már valóban az angyalokkal tart. Déri Béla Arany év Babits Mihály születésének centenáriumi éve egyúttal Arany János halálának évszázados fordulója is. Mintha két „legmívesebb” költőnk halálozási és születési éve egy staféta-fáklya átadása lenne egyúttal. S mindez Dosztojevszkij halálát követően egy esztendővel. Ez a lazán hármas százesztendős évforduló ad alkalmat, hogy európai távlatban tekintsük meg nemcsak Dosztojevszkij 1881-ben lezárult monumentális korképét a két megkésetten polgárosodó és kapitalizálódó kelet-európai nemzet, az orosz és a magyar két, akkoriban lemélyebbre szondázó lélekismerőjéről, hanem a „négy parti városról” Pestről, Budáról, Újlakról és Óbudáról éneklő Arany hídavatási haláltáncot járó látomásáról is. Arany költészete a balladákban s leginkább talán a nagyvárosi — a dosztojevszkiji — élményt előre vetítő „Hídavatás”ban csúcsosodik ki. Ebben a rövidke írásban mintha ugyanaz sűrűsödnék össze, ami Dosztojevszkij regényírói műveit világszerte jobb embert formálóvá tette. S nem egészen elhanyagolható elmarasztalás XIX. századvégi irodalmunk pangásával kapcsolatban, hogy mi még mindig a stilizált, balladás formát gyakoroltuk, amikor Dosztojevszkij már a kapitalista sorshálóban vergődő bűnös vagy bűnözésre kényszerített emberiség lelkének titkait freskóméretekben, mégis mikroszkopikus pontossággal leplezte le. Nálunk a konzervatív irodalmi társaságok, de a közízlés is megkívánta, hogy csak stilizáltan nyúlhassanak íróink koruk vérző pontjaihoz. Adynak kellett később ez ellen a közízlés és sorslátás ellen fölhördülnie, amikor arról a „Hunniá”-ról beszélt, amely balladát akar, újra csak balladát. Az akkori nemesi magyar világnézet, amit később Mikszáth a „Gavallérokéban oly finom iróniával csúfolt ki, stilizált magyar falut rajzolt „népszínműveiben”, stilizált történelmet festett Székely Bertalan, Lotz, Barabás vásznain és freskóin, de a stilizáltságból egyre inkább kifelejtette azt, amit Arany nem felejtett ki balladáiból: a sűrített nemzeti realizmust. Hiába írta meg iránymutatóan Arany a „Tengeri hántás”-t, csak édeskésen stilizált népszínművek születtek íróink tollából és a magyar népdráma nem tudott megszületni. Eötvös, Kemény publicista és politikusi elfoglaltsága miatt a nagy magyar regény, a valóságot tükröző, a nemzeti önámítást leleplező realista kor és korkép sem tudott megszületni, csak Tolnai és Iványi Ödön dadogó, gyermekcipős próbálkozásaiban merült ki. Igaz, Dosztojevszkij is számtalan ellenséget szerzett szerte Oroszországban, de nálunk egy ilyen sors mélységeibe turkáló írót talán még agyon is vertek volna. Ezért szakadt ki aztán a századforduló után Adyból az önostorozó nemzeti följajdulás, hogy nekünk „Mohács kell”. A veréshez szokott fajta azóta megért néhány mohácsi jelentőségű istenítéletet, volt miből tanulnunk, a viharok letépték tavaszig is sárgán őrzött tölgy leveleinket, hogy helyet adjanak egy újabb rügyezésnek és lombosodásnak. A két világháború között a jövőre szintén évfordulós Babits megírta „A halál fiai”-t. Ez az igazi nagy realista magyar regény kísérlete volt. Sajnos a Kemény Zsigmondénál is nehezebben emészthető. De a történelem, a mi történelmünk igazolta őt és az elszenvedett, mert beteljesedett jóslatok nem maradhattak tanulság nélkül sem. Új, nyitott szemű nemzedék nevetődhetett föl, ha a szemérmesen sok mindent elhallgató, csak föl-föl jajduló, úri lócsiszároktól sárral bevert Arany Jánostól, Adyn és Babitson át szívbéli magunkba nézéssel kívánjuk, keressük és — ki-ki a maga módján — meg is valósítjuk minél nagyobb egységgé nemzetiesedve, nem elkésve, balladásan, hanem a mában és a korban élve Arany János álmát. Possonyi László