Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)
1986-01-05 / 1. (2062.) szám
Uram, adj erőt, nehogy kifulladjak az úton, hogy segítsük egymást a holnap felé haladtunkban, hátra nem tekingetve, nem méricskélve, mibe kerül ez a segítség. Adj erőt, hogy bátran szembenézzek a jövő feladataival, amiket az emberek várnak tőlem, vagyis Te. Adj erőt, hogy úgy reméljek, mintha ma reggel kezdődnék az életem. Optimizmusom Benned gyökerezik, reményem rejtett, változhatatlan Forrásában. Ámen. Suenens bíboros Köszöntjük Olvasóinkat! Amikor ezek a sorok eljutnak az Új Ember olvasóihoz, már el is telt egy hét az új esztendőből. Talán így nagyobb foganatja is lesz köszöntésünknek és jókívánságainknak, mert elmúltak már az ünnepek, elcsendesedett a világ lármája s így jobban hallatszik a szív mélyéről feltörő köszönet hangja, az Isten bőséges kegyelmének és áldásainak áradását kívánó üzenetünk szava. Mert nemcsak most, de minden héten, amikor útjára indítjuk lapunkat olvasóink felé, belesimogatjuk köszönetünket is az oldalakba, amelyeken a mi írásaink az olvasók segítségével jelennek meg. Nem először írjuk le, hogy a magyarországi katolikus sajtó történetében eddig példa nélkül állott, hogy minden más anyagi segítség nélkül, az Új Ember olvasói tartják el lapjukat. Köszönetünk és áldást kívánó újévi üdvözletünk különleges szívélyességgel indul útjára azokhoz, akik megértették szavunkat, amikor sajtóalapunkhoz kértük hozzájárulásukat. (Ebből az alapból szeretnénk enyhíteni a Vigilia, Teológia és a Magyar Kurír kiadásának még meglevő anyagi gondjait is.) Megköszönjük olvasóinknak az év folyamán hozzánk intézett leveleit, jókívánságait, biztatását, mindenekelőtt azokat, amelyek az Új Ember 40. jubileumára érkeztek. A Szilveszter estjéről Újesztendő napjára forduló éjszaka nem törli le a világ homlokáról azokat a gondokat, amelyek manapság az egész emberiséget vagy hazánk népét nyomasztják. Megörököljük azokat a letűnő óévtől. De úrrá lehetünk ezeken a gondokon, ha mi magunk megújult emberségünk tiszta lapjával indulunk az új esztendőbe. Ehhez kívánjuk mindenkinek a Betlehemi Kisded bátorító mosolyát és Istennek, aki őt nekünk adta, hathatós segítségét a keresztény hit tanúságtételéhez. Új Ember Szerkesztősége és Kiadóhivatala FERY ANTAL FAMETSZETE Ára: 5 Ft A Szentatya békeüzenete December 13-án a Szentszék sajtótermében ismertették az újságírókkal II. János Pál békeüzenetét, mely január 1-re, a19. Béke Világnapra szól. Ez a béke-világnap az ENSZ által meghirdetett nemzetközi békeév kezdete. II. János Pál pápa a világnapra a következő témát választotta: „Béke — határok nélkül. Észak—Dél, Kelet—Nyugat — egyetlen béke.” Abéke egyetemes érték. Minden ember és minden nép reménye és vágya. A béke egyetemes értékét a a legnagyobb őszinteséggel és határozott felelősségérzettel kell tanulmányozni. A pápa azt kéri a politikusoktól, akik az Észak—Dél, Kelet—Nyugat közti kapcsolatokban a döntéseket hozzák, legyenek meggyőződve, csak egy béke lehetséges. Arra vannak hivatva, hogy hozzájáruljanak az egyetlen béke építéséhez, tekintet nélkül a társadalmi és gazdasági berendezkedésekre. A nemzetek saját gazdaságukkal, gazdasági érdekeikkel törődnek anélkül, hogy figyelembe vennék a nemzetközi szolidaritás és együttműködés szükségleteit és kötelezettségeit. Mások kizsákmányolása növeli a kölcsönös bizalmatlanságot. A nukleáris fegyverek felhalmozása félelmet kelt, s ennek megvan az alapja. Az atompusztulástól való jogos félelemmel szemben egyetlen út járható: nyitva tartani a nukleáris fegyverek korlátozását célzó tárgyalásokat. A pápa itt ismét arra kéri a nukleáris hatalmakat, hogy mérlegeljék súlyos erkölcsi és politikai felelősségüket. A béke további veszélyei: a növekvő fegyverkereskedelem, a fejlődésben elmaradt országok helyzete, eladósodása, társadalmi igazságtalanságok stb. A háború nem elkerülhetetlen, mégha egyesek azt állítják is, hogy az egyének és államok közti viszonyokat szükségszerűen az állandó konfliktusok jellemzik. A megoldást nem az igazságosságban és méltányosságban keresik, hanem a konfliktusok fenyegetésének bizonyos egyensúlyában. Világos, hangsúlyozza a pápa , hogy az olyan béke, amelyet a társadalmi igazságtalanságokra és az ideológiai konfliktusokra építenek, illetve azokkal tartanak fenn, sohase lehet igazi béke a világ számára. Ez a béke nem nézhet szembe a világban létező feszültségek alapvető okaival és nem adhat olyan világnézetet és értékrendet, amely megoldhatja az Észak—Dél, Kelet— Nyugat közötti ellentéteket. A modern világ tapasztalata, hogy az emberiségnek az új nemzetközi rend útjára kell lépnie, ha az akadályokat le akarja győzni, ha az egyetemes béke és a fejlődés új korszakába akar lépni. Annak az új társadalmi rendnek, amely le akarja győzni a szegénységet és a béke veszélyeit, azon az elkötelezettségen kell alapulnia, hogy a nemzetközi politika első imperatívuszává az ember méltóságának tiszteletét tegyék. Az erőforrásokat az emberi család szükségleteire, nem pedig a pusztító fegyverekre kell fordítani. Az igazságosság és béke nem pusztán néhány idealista törekvése, hanem az élet fennmaradásának feltétele. Következésképp az igazságosságra és békére alapozott rend megvalósítása életbevágóan lényeges. A világközösség felé vezető helyes út a szolidaritás, a párbeszéd útja. Ez az út szükségessé teszi a nemzetközi intézmények megfelelő működését. A Szentatya itt idézi azt a levelét, amelyet a genfi találkozó előtt Gorbacsov főtitkárhoz és Reagan elnökhöz intézett és amelyben vázolta azokat a feltételeket, amelyek szükségesek a kelet-nyugati párbeszéd javításához. Az alapvető itt is a szolidaritás és a párbeszéd. Ez megtöri az előítéleteket és a mesterséges korlátokat. Utal a genfi fegyverzetcsökkentési tárgyalásokra és a Helsinkiben megkezdett európai béke- és biztonsági folyamatra, de az Észak- és Dél kapcsolataival foglalkozó tárgyalásokra is. Minden emberi személy tisztelete, mások hitének és kultúrájának tisztelete, mások törvényes autonómiájának és önrendelkezési jogának tisztelete, önmagunkon túllépve mások megértése és boldogulásuk elősegítése, saját képességeinkkel elősegíteni a társadalmi szolidaritást, a méltányosságból és igazságosságból származó fejlődést, végül olyan struktúrák létrehozása, amelyek világunk állandó jellemzőiként biztosítékai a társadalmi szolidaritásnak és párbeszédnek. A hívők Jézus Krisztusban, az evangéliumi üzenetben és az egyház életében találják meg elkötelezettségük nemes ihletőit, hogy a mai világba elvigyék a békét. A Szentatya végül mindenkinek üzeni: A béke olyan érték, amely nem ismer határokat. Északtól Délig, Kelettől Nyugatig, mindenütt egyetlen nép létezik, amely az egyetlen békében egyesül. ■ /H /10 XLII. 1. (2062.) 1986. január 5. KATOLIKUS HETILAP(). • (C ’k. „Újrateremtve hazánk” Hangozhat fellengzősen, nagyzalósan ez a cím, azonban a mostani korból kikoptak már a jelszavak. Hiteles gondolatoknak — megnyilatkozásoknak van mozgósító erejük. Ennek tudatában írta le a mai — reformkori örökséget birtokló-továbbadó — idős költő a cím két szavát tartalmazó egész nemzetimagatartásbeli programot meghirdető sort, nem jelszónak: „őrizd nemzeti múltunk szép emlékeit úgy, hogy bennük újulj magad is.” Az újrateremteni hazánk nagyon is időszerű kötelességünknek ez a föltétele, s új esztendő legkezdetén alapos átgondolásra szólít — ismét. Mert a Keresztury Dezsőtől származó idézet a múlt hónapban, a Hazafias Népfront Vill.kongresszusán már mindenki „szeme elé tétetett”, nagybetűkkel kirakva a kongresszusiterem főfalán. Most, hogy decemberi jegyzeteimben lapozgatok, őszinte felszólalások hangját hallom, arcokat idézek, várakozó arcokat a nemzet gondjában, terveiben, eredményeknek örülő tekinteteket, vezetők és vezetettek szép sorát, egyházi embereket, a három nap eseményeiből „kiemelve”, s azzal a biztató érzéssel, hogy ezen az országos fórumon eddig nem tapasztalt módon beszéltek az emberről. A zoon politiconról, a társas lényről, társadalmi szerepében s egyéni elhivatottságában. Az idézett verssort papírra vető költő — közéleti vezetőként — írta még 1946-ban az alábbi prózai sorokat is: „A modern ember elvesztette önmagával kapcsolatban a mértéktartás és arány érzékét, soha még oly büszkén nem érezte magát a világ urának s középpontjának, de sohasem is hajolt olykínzó, önkicsinylő megvetéssel önmaga mélyei fölé, mint századunkban.” Ez az etikai képlet 40 esztendő után sem egyszerűsödött a Duna-Tisza tájon (sem), s az élet szerveződésével csak bonyolódott. Így a vox humana — az emberi hang, s az emberi mérték úgy válik egyre jobban igénnyé, ahogyan a szabadság és a rendeltetés egyensúlyát megőrző ember eszménye. A mérték: a képesség is, a magatartás is. Ezért amit Pozsgay Imre a főtitkár felelősségével mondott —, hogy gondjaink megoldásának kulcsa nemcsak „a gazdaság egyik-másik területének szabályozásában van, hanem a társadalomban, az emberben”, s hogy a képességek mozgósítása feltételezi az egész társadalom fejlesztését, az intézmények és a módszerek megújítását, az emberi közösségi kapcsolatok újrakezdését egy, a mainál sokkal nagyobb teljesítményekre képes szocializmus követelményei szerint” — abban az összefüggésben látszik legvilágosabban, melyet haladó gondolkodású magyarok útmutatásai nyomán az okosság és a szorgalom idején, azaz a reformkorban a nemzet vallott és gyakorolt. Ma sem hiányzik a szorgalom, tehát — s mint Széchenyiék tették —, a sorsnehézségeket nem szabad csapásnak tekintenünk, hanem megoldandó feladatnak. Amit pedig Kölcsey ezzel kapcsolatban leírt, mindinkább nemzeti programként jelentkezik minden magyarnál: „Egyedül aegnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat, egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges.” Persze, ha megvan az erkölcsi alap az egészséges család-, a kultúra- és a jellemformáláshoz, a hazaszeretet fogalmának tisztázásához, amely nem téveszti össze e „helyeit betöltő legszentebb érzést” az önhasznot kereső önszeretettel, hanem inkább az anyai szeretethez hasonlítja azt. Nevelés kérdése — mondhatjuk (s az iskola elsődleges rangját-tekintélyét ebben végre vissza kellene állítani), s jövőnk szempontjából erre különös hangsúlyt kellene helyeznünk. És mert a nemzet fórumán — közös értékeink érdekeink szolgálatáért a jól bevált szövetségi politikai — az egyházpolitikai is kiemelten szót kapott, s egyháziak az említett teljes emberkép kialakításához felajánlották a vallásos kultúra, erkölcsi, etikai rend értékeit (erre igény van), talán jobban széjjel kellene néznünk házunk táján. „Csak” a nemzet gazdagodik az által, ha fiai jelleméből jövője erkölcsi biztonságára lehet következtetni, s akkor nem lehet megkülönböztető tényező, ha valaki vallásos aspektusból látja ugyanazokat a tennivalókat — és teszi. (Ideológiai kizárásokkal már aligha vinnénk valamire.) Korfelismerésben mindig a megújulás és a változás kér jogot, a „nemesebb szenvedély”. S ha a címbe foglalt valós kívánság legbelülről indul, kevésbé kellenek látványos külsőségek. Az ember önmagára találása annak fölismerése lesz, hogy a tettekben kifejezett példa mindennél lelkesítőbb. „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll" — írta Vörösmarty. Az újrateremtés — mint Lékai bíboros érsek kongreszszusi üzenetében hallottuk — a közakarat mellé közös cselekvést vár. Ez legyen naponta megharcolt érdemünk ebben azesztendőben. Nem könnyű feladat, lemondást, összeszedettséget követel. De ki-ki megteheti, ha hite vezérli — azaz meggyőződése-bizonyossága valamely értékrendről, amelyre föltekint, amely meghatározza magatartását. Amit pedig elért, gyakran vizsgálja meg, és soha ne legyen önelégedett. Munkáját a nemes cél vezesse. S mert a nemzet fóruma is olyan gyakran idézte reformkori jeleseinket, legyenek ismét Kölcsey szavai ennek az újévi jegyzetnek befejező gondolatai; eligazítok nemzetünk szolgálatában, amely a keresztény számára jegyben jár egyháza szolgálatával : „A gyengének bátorság a pillanatnyi tárnádat, melly kétségbe s veszélybe sújt, az erősé pedig elveken alapuló léleksajátsággá legyen, melly nyugalmas alakot vehet magára, s mégis lángerővel törekszik ...” Tóth Sándor