Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-04-23 / 17. (2233.) szám
Egyházközségek? Kellenek! Elmúlt számunkban a füzéri plébánia új lelkipásztori kezdeményezéséről szóltunk (házas hétvégék), s az ezzel kapcsolatos építési munkáról, amely most a hely püspök-plébánosát különösen is érinti. Ács István beszélt a pálos lelkiségről, de látogatásunkkor előkerült az egyházközségek jelenlegi helyzetének kérdése, i gondok,töprengések azokról az alapközösségekről, amelyekben mindezidáig — és még bizonyára jó sokáig — helyi egyházunk élete folyt l ésfolyik, s amelyekről a jelenlegi „közéleti” sürgölődésben — valljuk be — alaposan megfeledkeztünk. Kár. A fáktól nem látjuk az erdőt. Pedig... Püspök úr, hogyan látja ma egyházközségeinket ? — Úgy, hogy a papság és a hívő közösség elszakadt egymástól. Mesterségesen elszakították, a tekintélyüket lerombolták. Fal épült pap és hívő közé. Nem vagyunk életközösségben. Ha pedig így van — márpedig így —, nem beszélhetünk közösségről. Egy világi, ha nem látja: köze van a parihoz s fordítva —, baj van. így fordulhat elő, hogy a papság ezerféle „mesterséget” űz: méhészkedik, tyúkfarmot tart stb., stb., hogy ne érezze magát fölöslegesnek. Pedig a hivatása nem ez. Beszélhetünk az egyházközségi élet hanyatlásáról? — Sajnos, igen. S ez még lejjebb csúszhat. Eredmények ott vannak, ahol az egyházközségen belül kisközösségek (bibliakör, énekkar stb.) alakulnak. Ezeken a helyeken legalább megmozdul valami, s van remény a fejlődésre. Városokban ez jobban érezhető, a több lehetőség miatt. Nem gondol arra, hogy az egyházközségeknek végül is át kellene alakulniuk? — Nincs szükség átalakulásra. Mármint szervezetire. Példák igazolják: ahol jól működik az egyházközség — azaz: tartalmas „program” szerint tevékenykedik, igazolja fennmaradását. És a laikusok? — Nélkülözhetetlenek. Nem azért, mert paphiányban szenvedünk, hanem mert az egyháznak a laikusok egyenrangú tagjai. Kezdettől fogva. Más kérdés, hogyan bánunk velük (?). Magyar egyházunkban hogyan? — A papok részéről nagyfokú a bizalmatlanság. Pedig — valljuk be — vannak területek, ahol a „laikus bölcsesség” előbbre való. És itt. Füzérben? — Nem hálás kérdés. Magunkról beszélni. De ha már... Nézzük az építkezést. Nem tudnám befejezni — el semkezdeni! —, ha nem lennének közvetlen — civil — munkatársaim, akik ugyanakkor képviselőtestületi tagok. Szélesebb spektrumban, szívesen jönnek segíteni sokan, s csak rajtam múlik, hogy nem adok több munkát nekik. És itt van a kisközösség, az énekkar. Korábban én foglalkoztam velük, most van egy világi karnagyom. A templom énekkara 15 éve áll fenn. Óriási erőforrása az egyházközségnek. Valóságos szervező erő. Van egy bibliaköröm is. (Egy óra múlva oda megyek.) A fiatalok? — Velük van a legtöbb gond. Sokszor az ismert okok miatt. De akik jönnek, nagyon aktívak. Nélkülözhetetlen éreztetni velük: munkájukra nagy szükség van. Ugyanakkor tenni kell értük. Bizonyos belső dolgok megtapasztalására vezetni például az elmélyülésben, önmaguk megismerésében. A csöndre kell tanítani őket, amikor magukra figyelnek. Jómagam is próbáltam-próbálom — srácokkal. — Sajnos, a fiatalok jó része azt érzi: egyházunkban rájuk nem számítanak ... Ács püspök (plébános) a gyakorló lelkipásztor néhány észrevételét mondta el. Folytatható a sor. Tóth Sándor Bálint Sándor Általános Iskola Tápén „Tápé a szegedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete.” A hagyomány szolgálatában című művének kezdő sorai immár klasszikussá váltak, melyben Bálint Sándor a legmagasztosabb szavakkal fejezi ki a Szeged melletti kis gyékényes agrárfaluról alkotott, örökérvényű gondolatát. A faluba 1933-ban jutott ki legelőször tápai tanítóképzős növendékeivel: Lele Józseffel, Ördög Antallal és Török Antallal. Azon az őszeleji napon — Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula, és számos remek festő után — egyszeriben fölfedezi a néprajztudomány számára (is) Tápét. Nem csoda, hogy attól fogva — egészen tragikus haláláig — szinte hetente járt ki a gyékényfeldolgozásról, a színes viseletéről, a szegedivel majdnem azonos beszédű, hagyományaiban — kiváltképp vallási hagyományaiban — élő évszázadok óta endogám faluba. Elsősorban tápai diákjai révén ismerkedik Tápéval, s azok családja körében gyűjt. Szinte pár éven belül hatalmas anyagot jegyzetel, közben újabb helyi diákjai is lesznek Molnár Imre, Török József és később Ilia Mihály gazdafiak személyében. Bálint Sándor tápai kapcsolatai meghitté, családiassá váltak. Valamennyi művében kézzel fogható ez a hűséges, kitartó kapcsolat, amelyben külön jelzi az itt gyűjtött, ma már a felszínen nem lelhető szokásokat, amelyeket eleink még akkor is éltek, amikor ugyanazokat Bálint Sándor a bölcsőhelyén, Szeged-Alsóvároson már nem talál. 1965-ben írja meg Tápé címmel az első tudományos igényű összefoglalót, falunkról. Szorgalmazására egy 28 tagú munkaközösség kezdi meg a falumonográfia anyagának gyűjtését, amely anyagegyüttes 1971-ben jelenik meg (szerk.: Juhász Antal). A kötet szerzői szinte kivétel nélkül mind felhasználják Mesterük korábbi, forrásértékű anyagát, ő maga — érthető okokból — a Hitélet fejezetet írta meg. Buzdításának eredménye az egyik tanítványának vezetésével életre hívott tápai honismereti gyűjtemény, ugyancsak az ő szorgalmazására hoztam létre magam is néprajzi magángyűjteményemet, amely néhány év óta hivatalos múzeumként tekinthető meg Tápén, a Vártó utcában. Bálint Sándor tápai munkássága nélkül aligha tartana ott, ahol tarthat ma a helyi hagyományőrzés. Az említetteken kívül a hajdani tápai Bokréta mozgalomnak is tudott igazán örülni, csakúgy, mint ahogyan figyelemmel kísérte egy másik tanítványának, Török Józsefnek a keze alatt kiválóan működő tápai hagyományőrző népi együttes országos hírű munkáját. Hittel állíthatjuk, hogy Szeged után éppen Tápét tekintette második, fogadott és nagyon szeretett hazájának, hiszen fajtájának hagyományával éppen a tápai nép tisztes hagyománya hasonult a legjobban, ráadásul Tápé hagyományokat tisztelő népe századunk derekáig töretlenül őrizte a múltból hozott jusst, hagyatékot. Ennek a mélyről fakadó ragaszkodásnak állít emléket Tápé, amikor ez év május 8-án a központi általános iskola Bálint Sándor nevét veszi föl. Az avatás alkalmából dr. Trogmayer Ottó régész-kandidátus mond avató beszédet, majd rövid műsort ad a tápéi népi együttes és a szegedi egyetem Bálint Sándor néptánc-csoportja. Ugyanakkor leplezik le Szatmári Gyöngyi szobrász Bálint Sándorról készített mellszobrát, a mellé helyezett márványtáblával, melyen ez áll majd: Bálint Sándor néprajztudós 1894—1980. Tápé Örökös Fogadott Fia Emlékére. ifj. Lele József Bálint Sándor Tápén fotó: mondován Domokos Sík Sándor: Szegedi klasszikusok Sík Sándor halhatatlan nyomokat hagyott a szegedi lélekben. Sugárzó egyénisége, egyetemi tanári és írói-költői működése, alkotó munkásságának java és nagyra hivatott, megrendítő emberi sorsokat átölelő, fölemelő szeretete ma is meleg fénnyel dereng a Napfény Városában, a Tisza partján elmélkedő zarándok lelkében. „Szegedi klasszikussá” vált maga is, ott, ahol rendjének, a piaristáknak 228 éves áldott működését szakasztotta meg egy vakon húzott tollvonás. Sík Sándor alakját, nemesen fénylő, okos mosolyát idézi föl most egy kiadvány-gyöngyszem, amelyet a szegedi Somogyi-könyvtár adott ki Péter László szerkesztésében és bevezetésével. Három esszé, három sajátos olvasói élmény három szegedi klasszikus alkotói szívverését közvetíti hozzánk — egyben életmeleg közelségbe hozza magát a „nagy professzort” is, aki kisdiáktól a nagy költőkig és tudósokig mestere és példaképe tudott lenni nemcsak környezetének, de az utókornak is. Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula irodalmi-alkotói és emberi lényegét sugározzák felénk ezek az írások, egy bölcsen mosolygó lélek tükrében. A Móra sírjánál elmondott nekrológ az egyetemi előadásokon formálva elhangzott a Dugonics Társaság Móra-emlékülésén, s megjelent a Katolikus Szemlében is. Tömörkény halálának negyedszázados évfordulóján rendezett ünnepséget is Sík Sándor nyitotta meg és ő alakította ezt bevezetéssé az író Három színjáték c. kötetéhez. Juhász Gyula 1940-ben kiadott versei elé is ő írt igazságot tevő előszót. Mindhárom írás tudós hűséggel és elbűvölő esszéstílusban idézi elénk a három „kicsiben nagy” szegedi klasszikust, Szegednek és a magyar irodalomnak ezeket a máig sem eléggé méltatott, ismert büszkeségeit. (enyve) __________________,_______________ Kiss Ernő (f 1971): Petőfi fája Szatmárban Hiszek Hiszek... Hinni akarom, hogy Jézus ismeretlenül jelen van szerelmeimben, álmaimban, vágyaimban, dühöngéseimben, lázadásaimban ... De elveszítettem hangja csengését, tekintete melegségét és azt a boldogságot, hogy ezt, mondjam neki: Te... Nem hallom többé azt a másik szívet, amely tegnap még lüktetett bennem, nem érzem azt a leheletet tüdőmben ... Ezt a Távollevőt szeretném elfelejteni, és mégis — mivel az arcok megnyitják újra a paradicsomot és néha valami váratlan fénytől megvilágosodnak — nem hagyhatom figyelmen kívül a szerelmeseket, a művészeket, a lázadókat, a virrasztókat, akik nem félnek az élettől és nem félnek a haláltól... azokat, akik megjárják a poklot. Szeretem azok társaságát, akik megvédik e Távollevő becsületét, Istenét, aki azért lett emberré, hogy az ember Isten lehessen ... -Szeretem meghívatni magamat, hogy kicsiként azok asztalához ültek, akik a föld és az ég nászát ünnepük, azok asztalához, akik számára minden szárnyrebbenés és kik — mint az angyal a sírnál — azt hirdetik, hogy minden, a halál és a pokol is tele van élettel és napfénnyel..., akik ezt vallják hangos szóval: az egész emberiség, a világmindenség átalakul titokzatosan a Feltámadottban, minden újjá lesz ... Hiszek, mert ő hozzájuk hasonló, hiszek, mert ők Hozzá hasonlítanak ... hiszek, mert őt hisznek... Hiszek, mivel ő nem hagyott magamra teljesen hír nélkül. ré v Patrice Canette (Szabó Ferenc fordítása) Könyörögjünk (Évekkel ezelőtt elkezdtük a szentmise részeinek meditatív magyarázatát. Hogy sokféle kérésnek eleget tudjunk tenni, egy időre megszakítottuk ezt a sorozatot. A következő számokban folytatni szeretnénk liturgikus elmélkedéseinket.É len, esetleg csak önző földiességünk megnyilatkozása? Az Egy keresztény imádságnak két fő fajtája van: a dicsőítés és a kérés. A többi imádságfajta mind ennek a kettőnek a változata, így például az engesztelő imádság mindkettőhöz tartozhat, a hálaadás pedig a dicsőítés egyik formája lehet. Keresztény ember nem vitatkozhat azon, jogos-e, helyes-e a kérő imádság. Két okból sem érdemes ilyen vitába belemenni: 1. Maga Jézus biztat minket a kérő imádságra, 2. azEgyház imádságos élete kezdet óta gyakorolja az imádságnak ezt a fajtáját. Magában a szentmisében háromszor fordul a liturgikus közösség kérésével az Atyához, Jézus Krisztus nevében, a bevezető rész végén, felajánláskor és áldozás után (collecta, super oblata, postcommunio). A liturgikus terminológia mindhármat „oratio” névvel illeti. Nem mindegy azonban, hogyan végezzük kérő imádságunkat és miit kérünk az Istentől. Krisztus életének és tevékenységének autentikus őrzője és reprezentánsa ismeri a legtárgyilagosabban a kérő imádság krisztusi szabályait. Az Egyház kéréseit mintának tekintve kell személyes kéréseinket is az Atyához juttatnunk. Nem azért, mert enélkül az Isten nem tudja, „mire van szükségünk”, hanem hogy tudatossá és gyümölcsözővé váljék életünkben az Istenre hagyatkozás „követelménye”, az igazi vallásosság, a „szívbeli imádás” alapföltétele. S ez csak Jézus Krisztus által valósulhat meg: „Senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam.” A másik motívum, amiért szükségünk van a kérő imádságra, hogy tudatosodjék bennünk az üdvösség értékrendje: mi az, ami igazán fontos és szükséges üdvösségünk végett, és mi az, ami lényegre Csanád Béla ház kérő imádságainak folyamában állva ezt is megtanulhatjuk: mit kell kérnünk, sőt mit kell tennünk az üdvösségért. Ilyen formában a kérő imádság is életalakító erővé és „tevékenységgé” válik, s nem marad az ábrándozás vagy álmodozás lírai homályában. Nem mindenre értette Jézus ezeket a szavakat: „Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek az Atya.” (Jn 16,23.) Ezzel az ígérettel egybehangzik Jézus másik mondása: „Aki kér, az kap” (Mt 7,8), s a példabeszédbeli atya története, aki a sok kérésre megenyhül szívében, s még éjszaka is fölkel, hogy teljesítse a kérést, mert „zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” és „kérjetek és adatik nektek” (Lk 11,10). Igen ám, de ennek ellentmondani látszik tapasztalatunk: Isten nem hallgatja meg minden kérésünket. Sokszor hosszú ideig imádkozunk valamiért, amit mi szeretnénk elérni, megvalósítani, és nem történik semmi, vagy nem úgy történik a megvalósulás, ahogyan kértük. A dilemma megoldása ebben a kifejezésben rejlik:kérjetek „az én nevemben”. Aki Krisztust befogadta életébe, elfogadta őt, mint egyetlen Urát ás Mesterét, Megváltóját és Üdvözítőjét, az tulajdonképpen rábízta egész életét Krisztusra. Az ilyen keresztény minden kérésben valójában azt akarja kérni, ami ennek a szeretetből fakadó bizalomnak a körébe belefér. Számára a nem teljesült kérés nem zúgolódásba csap át, hanem az értékrend iskolájává lesz, esetleg a bizalom iskolájává — ha még nem teljes a bizalma Krisztus iránt.