Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)
1993-02-28 / 9. (2327.) szám
1993. február 28. BURGER JÁNOS: Mensáros László halálára Színjátszásunk egyik legmarkánsabb viharai számára sokkal nagyobb megképviselőjét vesztettük el Mensáros Lász- próbáltatásokat jelentettek, mint pályáik halálával. Kora fiatalságában — már a társainak. A tanuló évek éppoly súlyos budapesti bencés gimnáziumban — fölharcokat hoztak, mint a vidéki színésztűnt kiemelkedő humán érzékével és kedés több korszaka. Ha valami „haszszínjátszó tehetségével, ám a történelem na" volt ennek, az nem más, mint a színésszé válás nagy eredménye s keresztény világnézetének megszilárdulása. Mert ez a kiváló tehetségű, intellektuális színművész egyike volt a korszak sokat szenvedő keresztényeinek. A szenvedések kohójában „égette ki" magát olyan spirituális lénnyé, aki később már tudatosan vállalja a művészi és a keresztényi küldetést. Mensáros számos jelentős alakításában, rendezői és „literary gentleman" mivoltában haláláig ott izzott az a keresztény hitből fakadó bizonyosság, mely a legnehezebb utaknak is kellő értelmet és fényt ad. Krisztus követése nem elvont tétel, hanem mindennapokban megélt valóság volt számára. Olvasmányai között az elmúlt években egyre több misztikus szent volt található, akik által állandóan megerősítette hitét, reményét és szeretetét. A tökéletesedés terén újabb és újabb belső erőpróbákra sarkallta magát. Ha fizikai erejében sajnálatosan fogyatkozott is, lelki világa megnemesedve, gazdagabbá válva állta ki az élet megújuló harcait. Remélhetően így léphetett ez év február 7-én legfőbb Mestere, Krisztus elé is. sz. e. MENSÁROS LÁSZLÓ EGYIK UTOLSÓ SZEREPÉBEN TOLNAY KLÁRIVAL (JELENET AZ ARANYTÓ CÍMŰ SZÍNDARABBÓL) Zalai dombok között Nagyon szomorú és beteg embernek kell lennie annak, aki télvíz idején a fejébe veszi, hogy az ország túlsó végébe utazik testét-lelkét gyógyítgatni... És ha minden búbánata és nyavalyája ellenére elég bátor ahhoz, hogy a vonatablakon kitekintve szembenézzen a téli tájjal, láthatja az elárvult földeken lengő reggeli ködöket, a befagyott Balaton holdbéli tájhoz hasonló halotti maszkját, amelyen mint a kopjafák merednek az ég felé a vízbe fagyott nádibuzogányok. És látni a jégpáncélon emberi léptek nyomait is, melyek valahová messze, a tó belsejébe vezetnek. Vajon miféle elátkozott lélek hagyta hátra jelzéseit, hogy a kárhozatba kövessük őt?! És látni a Balaton-felvidék hegyeit magányosan, kifosztva, a nyári örömöktől elhagyatott, megcsalt szeretőként. S ahogyan rossz gondolataink kerengenek bűnös hajlamaink körül, úgy szálldos éhes, fekete madársereg e holt vidék felett. És sorra suhannak el mellettünk, akár a rohanó évek, a vakablakú, behunyt szemű üres nyaralók, melyek olyan üresek, mint életünk céltalan akarásai, és a lombjaikat vesztett jegenyefák felkiáltójelként ágaskodnak, mintha figyelmeztetni szeretnének valamire, amire mi már nem is gondolunk..., mert hiszszük bátorul, hogy sikerült eddigi életünket büntetlenül magunk mögött hagynunk, mint valami kellemetlen kölöncöt. S mily nagy a csalódásunk, amikor hotelszobánkba lépve minden zsigerünk egyszerre jelzi: itt van minden, mit magunk mögött tudtunk! A függöny ráncai közül leskelődik a gond, és pókháló szálon ereszkedik ránk lefekvéskor, holdsugár képében a magány... S hiába a zajos szobaasszony közelsége, a szomszéd hangos horkolása, a mindig álmos porta éjjeltört állása, hiába a zalai szél nyarat sirató süvöltése az üres országút felett, hiába a hosszú utazás fáradtsága tagjainkban, az idegen ágy nem ad pihenést. Éjjeli forgolódások, emlékképek sűrű változásai az alvás és ébrenlét határán eredményezik, hogy reggelre kelve a borotválkozó tükörben lássuk: mily kék az ajkunk, mint Hiúinak körmeink, egyáltalán milyen sápadtak vagyunk! Sétálok a csöndes, kihalt fürdőhelyen, hol szezonban tömeg, most ember alig van. Bolt, kirakat, biliárdterem, kártyabarlang, sörbár mind zárva vannak. Pihennek az almafák, és alszanak a szőlőtövek a zalai dombokon, fejüket csendesen, vénségtől feketült, korhadó karókra hajtva. Álmukat vigyázza a reggeli köd és a korai szürkület. S amilyen hiábavalóság lenne a kései fürdővendégtől Sobri Jóska lépteinek nyomait fürkészni a zalai erdőkben, olyan fölösleges fáradozás az elmúlt nyár örömeit kutatni a téli avaron. S amikor az égen hótól terhes fellegek úsznak, megállók egy falusi porta mellett kíváncsian, miközben arra gondolok, milyen jó lenne a gazda helyett rozsdás biciklijét a kerítéshez támasztani, kucsmában, bekecsben ülni a lócán, bicskával száraz kukoricaszárakat vagdosni a tűzre, a kutya fejét vakargatni, macskát simogatni, és teli tüdővel szívni be a szérűskert felől jövő szénaillatot, megetetni a jószágot, megreparálni ásót, kapát, szerszámot, a kamrából kolbászt, szalonnát elővenni, saját borunkat hozzáinni. Vasárnap pedig ünneplőben téglapadlatos templomba menni, hol a fehérre meszelt kórus oly kicsiny, mint az otthoni ámbitus, és a kántor fújtatós harmóniumon játszik... Nézni a vizesedő falakon a magyar szenteket és angyalokat, akik reánk, parasztokra hasonlítanak. És hallgatni a harangszót, mely imaként száll tova az üres, téli határba. Istenem, milyen jó is itt, a zalai dombok között lelki békénkre találni! Emlékezés Agócsy Lászlóra Meghalt a „pécsi éneklő ifjúság vezére". Mestere, Kodály Zoltán nevezte őt így a számára írt Az Éneklő Ifjúsághoz című, 1962-ben alkotott kórusmű ajánlásában. A február 5-én hajnalban örökre eltávozott kiemelkedő muzsikus, pedagógus és cserkészvezető a magyar Musica Sacra megújításának is egyik zászlóvivője volt. 1929-től közel három évtizeden át irányította a pécsi ferencesek Szeráfi Kórusát, a Harmonia Sacra című népszerű gyűjtemény több népénekét ő harmonizálta. Tizenkilenc esztendős korától jelentkezett cserkészdalaival, melyek közül a Forrson össze dalban ajkunk napjainkig a legkedveltebbek közé tartozik. 1945 őszén a Pécsett tartózkodó Kodály Zoltán munkatársaként elindította a korszerű zenepedagógia új módszerét, melyet ma világszerte a legelismertebbek közé sorolnak. Szolfézskönyvek sorozatával, nemzetközi zenei táborokon való tevékeny részvételével idehaza, majd Itáliában és Spanyolországban népszerűsítette a Kodály-módszer néven ismert zenepedagógiai koncepciót. A harmincas évektől két jeles pályatársával a ciszterci Nyolcas Ipollyal és a pécsi jezsuita gimnáziumban tanító Szenttamási Horváth Mihállyal vezéralakja volt a Kodály, Bartók és Bárdos nevével fémjelzett Éneklő ifjúság mozgalomnak, majd az ehhez kötődő, az igényes muzsikát a diákifjúság részére közvetítő Zenélő ifjúság elnevezésű hangversenysorozatnak. Páratlanul gazdag, sokrétű ténykedése ellenére a pártállam nem kényeztette el Agócsy tanár urat jutalmakkal, kitüntetésekkel. De messzemenően kárpótolta őt tanítványai rajongó szeretete, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Forrai Miklós, Szokolay Sándor, Molnár Antal vagy a spanyol Angel Colomer Romero és Ireneu Segarra valamint sok-sok más leválóság elismerése. 1991-ben, 85. születésnapján az államfőtől átvehette a Magyar Köztársaság Zászlórendje kitüntetést. Megérhette a magyar cserkészet újjászületését. 1988-tól haláláig korelnöke volt a pécsi cserkészkerületnek, igényes, de megértő bírálója a cserkészdal-kiadványoknak. Ez a kivételes képességekkel megáldott tanárember bármelyik korosztállyal szót tudott érteni: tanított kisiskolás zenetanulókat, polgáristákat, zenekonzervatóriumi növendékeket, zenefőiskolás hallgatókat. Tanácsaira, segítségére bármikor számíthattak zenepedagógusok, karnagyok, cserkészvezetők, akik számára mindig nyitva állt otthona szinte életének utolsó pillanatáig, 87 éves korában bekövetkezett haláláig... Ivasivka Mátyás KULTÚRA Karcsú Antal Arzén centenáriuma Száz évvel ezelőtt, 1893. február 7-én hunyt el Karcsú Antal Arzén, a Szent Ferenc rendiek váci kolostorának főnöke, rendtartományi tanácsos, a Magyar Történelmi Társulat rendes tagja. Halálának centenáriumán emléktáblát lepleztek le Vácott, a róla elnevezett utca egyik házán. Varga Lajos püspöki titkár, a Váci Egyházmegyei Papi Szenátus tagja méltatta a város első számú történetírójának életútját, működését. Vácz város története című 1880-tól 1888-ig írt — kilenc kötetes — munkája ma is értékes forrásmű a helytörténészek számára. Aznap a Géza király téri ferences templomban P. Szabados Imre Anzelm a vasárnapi szentmisén elhangzott prédikációjában beszélt a nagynevű rendházfőnökről. Váci György (Fr. Amideus O.F.M.) vezetésével külöttség kereste fel Karcsú Antal Arzén sírját a váci alsóvárosi temetőben. Gyertyát gyújtottak és elhelyezték a kegyelet és megemlékezés virágait végső nyugvóhelyén. Papp Rezső NAGY ANDREA: Könyörgés Küldd el, kérlek, a madarad értem. Átmeneti szélben állva, vigyázva a szívemre, várok. A hideg hegyi patakban állok, nézek a napba. Kezemmel a szélben keresgélek, beleakad néha egy-egy tárgy. Jelez Téged, várok a pillanatra. Küldd a madarat, gyorsan, kérlek. KOCH VALÉRIA: Nyárváró Mi kéne? Mozart szól és meleg a szobád. Télközépi béke szitál a szmogon át. Mi kéne? Bort iszol és paplan terül rád. Várod a pipacsok szelíd forradalmát. NÉMETH ISTVÁN PÉTER: Szent Antal a Balatonnál ma ámulnátok a fiún a pávakék kámzsa miatt de nem lát Ide Patavium e tóra nem láttok atyámfiak ma fénybe aranyozzák pénzeik a halak felém hajítja magát ponty bálin állok az alkonyég alatt nékik morzsálvá szét szavaim mit bizton elmondhattam volna amíg befut az öbölbe pontban naplementkor ma a Lélek csurompíros szörfje KRITIKA A kegyelem útjain (Gerle József: Feltámadás New Yorkban) Szent István Társulat kiadása Aki a katolikus szellemű irodalom köréből a papírok életműveit vizsgálja, azt tapasztalhatja, hogy a líra Harsányi Lajos és Sík Sándor századeleji jelentkezése óta folyamatosságot mutat, míg a szépprózában csak egy-egy magányos alkotó műveit regisztrálhatjuk. A század első harmadában jelentős prózaíró volt Domokos István és Zaymus Gyula. 1945 után, a kommunista diktatúra korszakában pedig szinte Gerlei József az „egyedüli példány”, akinek novellái és regényei művészi szinten közvetítik azt az evangéliumi többletet, amely korábbi elődeinek is sajátossága. Gerlei József 1941-ben lépett a domonkos rendbe, 1947-ben szentelték pappá. Az 1946-ban újra megindított Vigiliának hamarosan állandó munkatársa. Prózai írásaiban azt a fajta keresztény szellemiséget eleveníti meg, amelyet épp a Vigilia sokoldalú szerkesztője, Rónay György fogalmazott meg, s ez nem más, mint a katolikus élmény kifejezése és ábrázolása az irodalmi alkotásokban. A katolikus vonások nem egyfajta merev, előírt sablont kényszerítenek az emberre: elsősorban az átélésben, a világhoz és az emberekhez való kapcsolódás minőségében hordozzák a keresztény vonásokat. Domonkos Istvánt és Zaymus Gyulát említettük korábban. Rendkívül érdekes, hogy Gerlei az idősebb papíroktól ösztönösen is átvesz bizonyos vonásokat, inspirációkat. Zaymustól a keresztény hit fontosságának a műveken is átsugárzó bizonyosságát, míg Domonkostól a magyar vidék megtartó erejét, lakóinak népi vallásosságát és Istenhez forduló szándékát. (A külföldi katolikus írók közül Mauriac életműve az, mely termékenyítően hat a magyar prózaíróra, elsősorban a kegyelem munkálkodásának ábrázolásával.) Gerlei széles körű írói világába beletartozik a pesti Jobbágy és Grassalkovich utca szegényeinek mostoha sorsa, továbbá gyermekkori színterének, a Sárvíznek és vidékének mozgalmas élete és koloritja. És elsősorban az a minden határnál végtelenebb emberi lélek (s a benne kigyúló isteni kegyelem), mely kimeríthetetlen forrása a valódi írónak. A Feltámadás New Yorkban harmonikusan ötvözi a korai remekbeszabott írásokat, az új korszak modern hangvételű, vibrálóan izgalmas novelláival. A Mise a Rókarántón nemes keresztény pátosza, a Juli néni szívbemarkoló lírája, a Két anya lélektani töltése éppúgy jellemző az íróra, mint az újabb termés polifon világa. A Campo del Fiori múltat idéző, korszerű mondanivalója nem kevésbé izgalmas olvasmány, mint a címadó novella mai fogantatású problematikája. Egy örökké töprengő és megújulásra kész író nemes küzdelmét látjuk e kötetben is: az élettel, a keresztény ember számára nélkülözhetetlen kegyelemért. Szeghalmi Elemér tiffunk*. 7 ' • ••