Új Ember, 1994 (50. évfolyam, 1/2371-52/2422. szám)
1994-01-02 / 1. (2371.) szám
21tiffmtefi. NEM EGY NYELVEN BESZÉLÜNK... Jópofáskodó cikkben veri el a port a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola kollégiumán a Kurír (Tompa) nevű riportere. „Kirúgtak egy remek kis nőt, nevezzük Zizinek” — írja —, mert barátja bent „hajcsikált” a kollégiumban — Zizi több lánytársával egy szobában. Mindezt tehetik — folytatja —, hiszen „a Zsámbéki Tanítóképző tavasszal katolikus tanítóképzővé keresztelődön át”. (Tompa) írói álnevű riporterünk erkölcse is némileg tompa, mert egyet felejt el, hogy hét másik lány viselte el — lehet, hogy bizonyos rosszallással —, hogy egyik társnőjük a barátjával éppen az ő szobájukban, az ő jelenlétükben „örömet akarjanak szerezni egymásnak”. (Tompával) nem egy nyelven beszélünk. Hírhozónk ugyanis elfelejti, hogy egyetlen hallgatót sem azért küldenek szülei tanulni, hogy — partnereit sűrűn cserélgetve — „emberi megnyilvánulásai legyenek” — azaz fordítsuk le (Tompa) nyelvére — hogy társnői jelenlétében éljék át azt, ami ugyancsak két emberre tartozik. Újságírónk arra sem gondol, hogy egy katolikus tanítóképzőben a hallgatók a katolikus normák megtartását önként vállalhatták. Egy katolikus tanítóképző kollégiumában talán nem tűnik túlzott elvárásnak, hogy a fiatalok az intézmény nevéhez és szelleméhez méltó módon éljenek: aki erre nem hajlandó, az átmehet világi tanítóképző kollégiumába, ahol elnézően ítélik meg „Zizi” magatartását. Bár ha én állami kollégium igazgatója, nevelője lennék, akkor is vigyáznék arra, hogy ne nevezhessék a kollégiumot a falu lakói piros lámpás háznak. Nem hinném, hogy az ifjúkori szabadosság a felnőtt ember felelős szabadságának iskolája volna. Éppen ellenkezőleg: nagyon remélem, hogy egy katolikus főiskola hallgatónői nem (Tompa) tetszése szerinti „laza kis kolleginák”, „remek kis csajok” kívánnak lenni, hanem olyan tisztességes életű pedagógusok, akik életük példájával is nevelni tudják majdani tanítványaikat. KIS X-lapszél XII. PIUSZ A CSALÁD JELENTŐSÉGÉRŐL XII. Piusz pápát sokszor alaptalanul vádolták meg „arisztokratizmussal”, elkülönülési szándékkal az egyházzal szembenálló erők. Ez ugyanúgy nem volt igaz, mint más koholmány. XII. Piusz érzékenyen reagált korunk valamennyi kérdésére, a munkásság sorsa iránt is rendkívül fogékony volt. 1948-ban, Péter és Pál napján a Vatikán legnagyobb udvarán, a Cortile di Belvedere-ben a pápa fogadta az olasz főváros és vidék munkásküldötteit. A mintegy negyvenezer főnyi közönség előtt XII. Piusz nagyhatású beszédet mondott, amelyben határozott irányt mutatott a krisztusi szellemben fejlődő munkásmozgalomnak. Krisztus jelenléte nélkül a munkásság is igazi vezető nélkül maradna — hangsúlyozta a Szentatya —, majd a kor égető kérdéseit taglalva nyomatékkal szólt az ember életében a család, s benne a családanya nélkülözhetetlen szerepéről. A Család Éve kezdetén megszívlelendő mindaz, amit a háborús korszak kiemelkedő pápája mondott. szeghalmi ÚJ SZEMPONTÚ EGYHÁZTÖRTÉNELEM A francia katolikus egyháztörténetírók már korábban, s most már a németek is megelégelték, hogy az egyháztörténet — ha bármily fontos is — szinte kizárólag egyház és állam viszonyát, küzdelmét tükrözze, egyházpolitika-történet legyen, s legfeljebb a teológia történetével egészüljön ki. Ervin Gatz szerkesztésében új szempontú egyháztörténeti sorozatot ad ki a német nyelvterület kitűnő katolikus kiadója, a Herder. A sorozat címe elárulja azt az új szempontot: „Az egyházi élet története a német nyelvterület országaiban a XVIII. század végétől.” Az első kötet az egyházmegyék és plébániáik történetét rajzolja meg. A második „Egyház és anyanyelv” címmel a külföldiek, a nem németül beszélő népcsoportok lelkipásztori kérdéseit foglalja össze. A később megjelenő kötetek a diaszpórában élő katolikusok egyházi életéről, a helyi liturgikus fejlődésről és szokásokról, az egyházmegyés papság helyzetének alakulásáról és az egyházi diakóniáról fognak szólni. R. P. IDŐSZERŰ Van a Magyar Televíziónak egy rendkívüli alkotója, aki nem hallatja hangját a médiavitákban, aki nem tartozik szekértáborhoz, akiről szinte alig lehet észrevenni, hogy jelen van, aki körül nincsenek semmilyen előjelű szenzációk. Jelenlétének hírértéke a lelkekben mérhető leginkább. Csendes, de alkotó jelenlétéről a figyelmes szemlélő számára az is kiderült az utóbbi időben, hogy munkái már-már nélkülözhetetlenek. Az elmúlt évek ünnepnapjain egyre gyakrabban nyúltak kisfilmjeihez a műsorszerkesztők. Kiderült, hogy ezek az alkotások időtlen remekek. Jeles ünnepeinken és a közelmúltban, a gyász napjaiban egyaránt volt számunkra üzenetük. Filmjei az örök emberi kérdések feldolgozásai, méltóak az ünnepek és a gyász hangulatához is. Nemzeti értékeink és a szakrális hagyományok olyan újraértelmezései, melyek egyetemes szépségükkel ragadnak meg és a hétköznapok ritmusából kizökkentve késztetnek meditációra. Olasz Ferenc filmjei mindenkor időszerűek. (f.g.) KATOLIKUS SZEMMEL 1994. január 2. A családban születik a béke (Folytatás az 1. oldalról.) helyre a házastársak szétköltözésével, még kevésbé elválásával, amely valóságos „járvány” mai társadalmunkban (Gaudium et spes 47.) A világ sok részén ezenfelül egész nemzetek bonyolódnak bele véres konfliktusok útvesztőibe, amelyeknek legelső áldozatai többnyire a családok. Elveszítik legfőbb, ha nem egyetlen eltartójukat, vagy pedig arra kényszerülnek, hogy házukat, földjüket, tulajdonukat elhagyva az ismeretlenbe meneküljenek; máskor pedig súlyos megpróbáltatásoknak vannak kitéve, megfosztva minden biztonságuktól. Hogy is ne kellene ebben az összefüggésben Bosznia-Hercegovina etnikai csoportjainak véres konfliktusaira gondolnunk? S nem ez az egyetlen háborús színtere a világnak. A fájdalmas tényekkel szembesülve a társadalom még mindig nem készült fel arra, hogy hatékony segítséget nyújtson, sőt vétkes közömbösségről tesz tanúságot. A fegyveres konfliktusok következményeit elszenvedő emberek lelki ínsége éppen olyan súlyos és riasztó, mint az élelem és hajlék szükséglete. Olyan sajátos segélyakciókat kellene szervezni, amelyek támogatnák a tragédiák sújtotta családokat, hogy ne engedjenek a kétségbeesés vagy a bosszúvágy kísértésének, hanem képesek legyenek a megbocsátás és a kiengesztelődés szellemében élni. Sajnos ilyesminek rendszerint nyomát sem találjuk! Emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a háború és az erőszak nemcsak olyan pusztító erőket szabadít fel, amelyek gyöngíthetik vagy elpusztíthatják a családi közösségeket, hanem azáltal is károsan hatnak az emberekre, hogy a békével szöges ellentétben álló magatartásformákat hoznak felszínre, s ezeket valósággal rájuk kényszerítik. Ebben az összefüggésben utalnunk kell egy szomorú tényre: manapság sajnos egyre több fiatal, sőt gyermek vesz rész a fegyveres konfliktusokban. Arra kényszerítik őket, hogy jelentkezzenek a felfegyverzett milíciákba, s olyasmiért harcoljanak, amit gyakran nem is látnak át. Más esetekben egyenesen az erőszak mechanizmusába vonják be őket, amely semmire sem becsüli az életet, s annak megsemmisítését sem tartja erkölcstelennek. Az egész társadalomnak az az érdeke, hogy ezek a fiatalok tartózkodjanak az erőszaktól, s a béke útjára lépjenek. Ehhez azonban türelmesen olyan emberekké kell nevelni őket, akik őszintén hisznek a békében. Ezen a ponton meg kell említenem a béke elterjedésének egy másik komoly akadályát is társadalmunkban; sok, túlságosan sok gyermeknek hiányzik a család melege. Nem ritkán teljesen hiányzik: a szülőket más foglalkoztatja, s gyermekeiket magukra hagyják. Máskor nem is létezik a család: sokezer gyermeknek nincs egyéb otthona, mint az utca, s önmagukon kívül semmire és senkire sem számíthatnak. Ezeknek az utcagyerekeknek egy része tragikus halált hal. Másokat rászoktatnak a kábítószerekre vagy azok árusítására, vagy pedig prostituáltakká lesznek, s végül bűnöző bandákhoz csatlakoznak. Lehetetlen, hogy szemet hunyjunk e botrányos, mégis oly gyakori állapotok fölött. Végső soron magának a társadalomnak jövője forog kockán. Az a társadalom, amely elutasítja a gyermekeket, kizárja magából vagy reménytelen helyzetekbe sodorja őket, sohasem fogja megismerni a békét. Hogy békés jövőben reménykedhessünk, szükséges, hogy minden egyes kicsiny emberi lény az őt körülvevő, állandó szeretet melegét tapasztalja meg, ne pedig a kiszolgáltatottságot és a kizsákmányoltságot. Bármilyen sokat tehet is az állam segélyező eszközök és szervezetek biztosításával, mégis elengedhetetlen marad a családok szerepe, hiszen csak ez biztosíthatja a biztonság és a bizalom légkörét, márpedig a gyerekek csak ilyen légkörben tekinthetnek örömmel a jövőbe, csak így készülhetnek fel arra, hogy felnőttként felelősen vegyenek részt az igazi haladás és béke társadalmának építésében. A gyermekek: a köztünk jelenlévő jövő: ahhoz, hogy képesek legyenek békés jövőt teremteni, meg kell tapasztalniuk, mit jelent a béke. A család: a béke megteremtője A béke tartós rendje olyan intézmények meglétét feltételezi, amelyek kifejezik és megszilárdítják értékeit. Az ember természetének legközvetlenebbül megfelelő közösség a család. Csak ez biztosíthatja a társadalom folytonosságát és jövőjét. A család arra hivatott, hogy a béke megteremtője legyen, a benne megjelenő, s tagjai által a társadalom számára továbbadott értékek révén. Mivel a család a társadalom igazi magva, ezért, hogy sajátos küldetését maradéktalanul betölthesse, jogosult az állam teljes támogatására. Az állami törvényeknek arra kell irányulniuk, hogy előmozdítsák a család jólétét, azáltal, hogy segítségére vannak sajátos feladatainak megvalósításában. Manapság egyre fenyegetőbbek azok a törekvések, amelyek törvényesítenék a házastársi közösség pótformáit, olyan kapcsolatokat, amelyek benső természetük, vagy pedig nyilvánvalóan átmeneti jellegük miatt semmiképpen sem valósíthatják meg a család célját. E jelenségekkel szembesülve az államnak kötelessége, hogy támogassa és védelmezze a család hiteles intézményét, miközben tiszteletben tartja annak természet adta formáját, természetes és elidegeníthetetlen jogait (lásd a Családi Jogok Kartáját, 1983. okt. 22.). Ide tartozik a szülők alapvető joga, hogy erkölcsi és vallási meggyőződésüknek és jól képzett lelkiismeretüknek megfelelően szabadon és felelősen dönthessék el, mikor akarnak gyermeknek életet ajándékozni, hogy őt e meggyőződésüknek megfelelően nevelhessék. Fontos szerepe van az államnak abban is, hogy olyan körülményeket teremtsen, amelyekben a családok képesek alapvető szükségleteikről az emberi méltóságnak megfelelő módon gondoskodni. Túlságosan sok családot sújt ma a szegénység, sőt a nyomor — ez pedig folytonosan fenyegeti a szociális biztonságot, a népek fejlődését, sőt a békét. Az is előfordul, hogy fiatal párok a megfelelő anyagiak hiánya miatt halogatják a családalapítást vagy pedig kénytelenek végkép lemondani róla. Az ínséget szenvedő családok pedig képtelenek méltóan részt venni a társadalmi életben, vagy a társadalom peremére szorulva kénytelenek élni. Az állam kötelességei azonban nem mentik fel az egyes állampolgárokat kötelességeik teljesítése alól: minden társadalom csak úgy képes megoldani legsúlyosabb gondjait, ha minden tagja szolidaritást vállal a többiekkel. Senki sem lehet nyugodt addig, amíg nem oldódik meg a családokat és az egyéneket sújtó szegénység kérdése. A nyomor mindig fenyegeti a társadalmi stabilitást, a gazdasági fejlődést, s így végső soron a békét, s ez utóbbi mindaddig veszélyben forog, amíg az egyesek és a családok arra kényszerülnek, hogy puszta túlélésükért küzdjenek. A család a béke szolgálatában Most pedig közvetlenül a családokhoz, különösen a keresztény családokhoz fordulok. „Család, légy az, aki vagy!” — ez az idézet a Familiaris consortio című írásomból való. Válj „az élet és a szeretet bensőséges közösségévé” (Gaudium et spes 48.), arra hivatva, hogy szeretetet ajándékozz és az életet továbbadd! Család: igen fontos küldetést kell teljesítened: részt kell venned a béke építésében, amely nélkülözhetetlen az emberi élet tiszteletéhez és kibontakozásához. Tudod, hogy a béke sohasem lehet végérvényes birtokunk, nem szabad tehát belefáradnod abba, hogy törekedj rá! Jézus kereszthalála előtt békéjét hagyta az emberiségre, miközben örök jelenlétét ígérte számára. Vágyakozz erre a békére, imádkozz ezért a békéért, dolgozz ezért a békéért! Szülők, reátok hárul az a felelősség, hogy gyermekeiteket a béke követeive képezzétek és neveljétek, elsősorban ti legyetek tehát békességszerzők! Gyermekek, akik tervekkel és álmokkal teli fiatal éveitekben szenvedélyesen fordultok a jövő felé, értékeljétek nagyra a család ajándékát, készüljetek föl arra a felelősségre, hogy az Istentől nektek ajándékozott jövőben építsétek és segítsétek a békét, mindegyiktek a saját hivatásának megfelelően! Törekedjetek a jóra, és őrizzétek magatokban a béke eszméjét! Nagyszülők! a többi rokonokkal együtt ii pótolhatatlan és értékes kapcsolatot alkottok a különböző nemzedékek között a családban. Tapasztalatotokkal és példátokkal nagylelkűen járuljatok hozzá ahhoz, hogy a múltat és a jövőt békés jelen kösse össze! Családok, egyetértően és egész odaadással éljetek hivatástok szerint! Hogyan feledkezhetnénk meg végül arról a sok emberről, aki különböző okokból család nélkül maradt? Nekik azt akarom mondani, hogy számukra is létezik egy család: az egyház otthona és családja mindenkinek. Tágra nyitja kapuit, és befogadja mindazokat, akik magányosak és elhagyatottak. Isten szeretett gyermekeit látja bennük, akármilyen idősek, akármilyen vágyaik, nehézségeik, reményeik legyenek is. Bárcsak békében élhetnének a családok, hogy kinőhessen belőlük az egész nagy emberi család számára a béke! Ez az az imádság, amellyel a Család Nemzetközi Évének kezdetén Máriának, Krisztus és az egyház édesanyjának közbenjárására ahhoz fordulunk, Akitől „minden közösség származik a mennyben és a földön" (Ef 3,15.). A hét margójára TERÉZ ANYA UNESCO-DÍJA. Nemrégiben került a kezembe egy kimutatás, amely pontos adatokat tartalmaz arról, mennyit költenek fegyverekre, illetve a fegyverkezés korszerűsítésére a világon. A szám olyan elképesztő, hogy nem is merem leírni, ráadásul aligha pontos, hiszen az ilyesfajta adatok mindig becsléseken alapulnak, a feleknek kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy egymás orrára kössék a pontosakat. A kiszivárogtatott számok azért elrettentőek, mert amit ma a világ a pusztításra vagy annak lehetőségére fordít, bőségesen elég volna az éhező államok megsegítésére és a világméretű adósság nagy részének felszámolására. Most tudhattuk meg azt is, hogy Teréz anya Calcuttában átvette az ötvenezer dolláros UNESCO-díjat, amelyet a szegények és betegek megsegítése érdekében végzett munkájáért ítéltek neki. Teréz anya elmondta, hogy az összeget egy újabb otthon építésére fordítja, amelyben ugyancsak fogyatékosokat, az élet elesettjeit ápolják majd. Szívesen kölcsönözném a Magyar Nemzetből Kristóf Attila sorozatának címét: Én nem tudom... Valóban nem tudom, miért nem Teréz anya és a Teréz anyák útján halad a világ? Miért kell előbb mindig valami szörnyűséget elkövetnie az emberiségnek, s aztán gyógyírt keresnie rá? Miért kell újra meg újra megtapasztalnunk a háborúk poklait, hogy döbbenten és lelkifurdalással figyeljünk utána a háború hőseire és hőskölteményeire: az életüket másokért áldozó Kolbe atyákra, az oltár mellett lelőtt papokra és püspökökre, az orvosokra és betegszállítókra, akik testi épségüket nem kímélve gyógyítják a sebesülteket, és hihetetlen találékonysággal győzik le a nehéz körülményeket. A díj, amelyet a 83 esztendős Teréz anyának nyújtottak át, annak bizonysága, hogy a világnak van még érzéke a szeretetre és a szolidaritásra. De miért nem válhatnak ezek az erények egyetemessé? AMI ELMÚLIK ÉS AMI MEGMARAD. A karácsonyi könyvvásár gazdag választékából is kiemelkedett Usborne: Kalauz a modern művészethez című, nagyszerű, illusztrációkkal díszített összefoglalása (Holnap Kiadó), mely kiváló alkalmat kínál arra, hogy rendet tegyünk a különféle irányzatok és mozgalmak tarka összevisszaságában. A múlt század hetvenes éveitől egymást követték a manifesztumok, kiáltványok, közös kiállítások, amelyeknek írói és szervezői azt akarták bizonyítani, hogy eljött az ő idejük. Nem egyszer az motiválta közös vállalkozásaikat, hogy megmutassák: az emberiség ideáljai, például a vallásosság fölött eljárt az idő, de nem hozott orvosságot a racionalizmus sem, így rájuk maradt a megoldás: rendszerint felbontották és tagadták a hagyományos formákat, talányosan tették fel kérdéseiket, s újra meg újra visszajutottak az emberiség alapvető problémájához: honnan jövünk, hová megyünk, mi a célunk a világon? Persze előbb-utóbb minden művészetbarátban felvetődik a kérdés: vajon nem az egységes és szilárd célképzet feladása okozta-e ezt a szellemi zűrzavart? Nem túlságosan korán jelentették-e ki a művészet lázadói, hogy a vallás végkorát éli? Mert irányzatok jönnek és elmúlnak. Iskolák keletkeznek, s holnapra a történelmi múltba süllyednek, csak a szakma benfentesei számára nyújtanak felfedezni való érdekességet. A nagyhangú manifesztumokat és hitvallásokat, bármily különleges gesztusokkal igyekeztek is elhitetni őket, már születésük idején megmosolyogták, s előbb-utóbb elveszítették vonzásukat. A szakrális művészet azonban megmaradt, legfeljebb kora adottságaihoz és ízléséhez alkalmazkodik művelője. A betlehemi istálló vagy a Pieta a művészek örök témája marad. A fején serblivel parádézó Marinettit — legfeljebb megmosolyogjuk, s pályájának ismeretében arra gondolhatunk: akinek életéből hiányoznak a szilárd erkölcsi fogódzók, könnyen tévútra juthat... (yl)