Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)
1997-04-27 / 17. (2544.) szám
6 ______________Fórum_______________1997. áprlis 27. Beszélgetés Kopp Mária orvos-pszichológussal Lelkünk állapota — és az éltető bizalom Mindennapi tapasztalatai azt a véleményt alakítják ki korunk magyar állampolgárában, hogy rosszkedvű ország vagyunk — vagy lettünk. Hogyan látja ezt a szakember? Dr. Kopp Mária, a SOTE Magatartástudományi Intézetének igazgatója — férjével, Skrabski Árpáddal közösen — nemrégiben könyvet írt Magyar lelkiállapot címmel. — Hadd kezdjem egy nem eléggé köztudott ténnyel: a korábban kiugróan magas magyar öngyilkossági arányszám az utóbbi években lényegesen javult. 1986-ban még 4.500 fölött volt évente azok száma, akik saját kezükkel vetettek véget az életüknek. A rendszerváltást követő esztendőkben ez a szám 4.000- re, illetve ez alá csökkent, ami nem lehet véletlen. Ma már nem mi állunk az első helyen az öngyilkosok világstatisztikájában. Az viszont igaz, hogy az országban óriási tömegek — egyre roszszabbodó anyagi körülményeik, a munkanélküliség veszélye vagy állapota miatt — reménytelennek érzik a helyzetüket. Ezeknek az embereknek a száma folyamatosan növekszik 1983 óta. Az összképen belül azonban nagy eltérések vannak: a Dunántúl egyes megyéiben például az utóbbi években javulás mutatkozik, míg a munkanélküliségtől erősen sújtott észak-keleti országrészben — az alacsony iskolai végzettségűek és a diplomások körében egyaránt — riasztóan magas azok aránya, akik súlyos depressziós tünetekről panaszkodtak. Ennek hátterében az áll, hogy reménytelennek látják a jövőjüket. Ezzel együtt határozottan elutasítom azt a hamis általánosítást, amely szerint a magyar depressziós nép volna. Csak a harmincas években, egy-másfél évtizeddel Trianon sokkja után kerültünk az öngyilkossági statisztika élére, ahol most más országok „felváltottak" minket... Az Önök kutatásai szerint tehát nem valamiféle végzet ül rajtunk. Rosszkedvünk tele ezek szerint ahogy jön, úgy el is múlhat? De mi hozza meg ezt a rosszkedvet az egyes ember és a társadalom életébe? — A reménytelenség érzésének kialakulásában az a döntő kérdés: milyen értékek fontosak az egyén és a társadalom számára. Amikor egy társadalomban a tradicionális értékek elveszítik jelentőségüket, amikor a családi kapcsolatok felbomlanak, összetartó erejük meggyöngül, amikor megzavarodik az erkölcsi elvek iránytűje, akkor az ember nagyon magára marad. Az erkölcsi elvek és a hozzájuk való ragaszkodás biztonságérzetet és önbecsülést jelentenek az ember számára. Létfontosságú, hogy értékesnek lássuk önmagunkat, az életünket. A céltalanság és a fölöslegesség érzése az, ami igazán reménytelenné teszi az embert. Az öngyilkosság, az alkoholizmus, a drogokhoz való menekülés, a legkülönfélébb magatartási zavarok és számos testi-lelki betegség nagyon sok esetben ennek az egyéni és a társadalmi értékválságnak a tünete és következménye. Mi fontos az életünkben? Vizsgálataink szerint a magyar lakosságban nagyon erős a teljesítmény-motiváció. Ez a mindennapi életben azt jelenti, hogy az ember csak akkor tekinti értékesnek önmagát, ha mérhető eredményeket tud elérni. Különösen veszélyes ez az idős korban, a nyugdíjasok körében. Meglepően magas ugyanakkor az altruizmus iránti igény is a társadalomban: ez megmutatkozott például a romániai 89-es események idején vagy a délszláv háború menekültjeivel kapcsolatban. Ez még a régmúlt „erkölcsi öröksége". Mai tapasztalat azonban, hogy a segítőkészségért korántsem kap az ember segítséget cserébe. A csalódás olyan beállítódást eredményez, hogy igazságtalan és ellenséges környezetben élünk. A segítőkészség lassan kikopik az emberből, „nem érdemes jónak lenni", de a belső igény és parancs még hallható: ez szorongások forrása, ami még bizalmatlanabbá teszi az embert. A rosszabb helyzetű megyékben sokkal erőteljesebben van jelen ez az emberi magatartás, azt élik meg az emberek, hogy nem számíthatnak másokra. És nincs igazuk? Ön szerint számíthatunk egymásra? Hihetjük azt, hogy jót várhatunk a környezetünktől? — Ha igazuk is van, ez a magatartás mégis tovább rontja a helyzetet. Amerikában egy vizsgálat kimutatta, hogy aki úgy érzi, senkire sem számíthat, az sokkal veszélyeztetettebb például a szívinfarktus szempontjából. Tréningeket szerveznek infarktuson átesett menedzserek számára, ezek során mindennapi élethelyzeteket játszanak el. Az a tapasztalat, hogy aki nem mer bízni másokban, az magával szemben is bizalmatlanságot ébreszt a többiekben. A munkanélküliség és a reménytelenség érzése között nagyon szoros az összefüggés. Érdekes viszont, hogy Fejér megyében, ahol pár éve még ugyancsak óriási volt a munkanélküliség, ma lényegesen jobb a helyzet, mint például Borsodban. Ennek az is oka lehet, hogy alacsonyabb szintű az ellenséges beállítottság, erősebb a szociális háló, erősebb az a hit, hogy számíthatnak egymásra , s ez hozzájárult ahhoz, hogy megteremtődjenek a gazdasági föllendülés alapjai. Vizsgálataink során azt tapasztaltuk, hogy a magyar társadalom közel nyolcvan százaléka meglehetősen fatalista beállítottságú: úgy véli, a véletlentől, a sorstól, a vak szerencsétől függ, mi fog történni velük. Sors béna, nihil akad — jószerencse, semmi más —, így látta a magyar történelmet már Zrínyi Miklós is a 17. században. Ez a szemlélet bénító örökségként hat, önmagát beteljesítő jóslatként is működhet: ha úgy gondoljuk, hogy nem tehetünk semmit, akkor nem is teszünk semmit, s akkor tényleg csak a szerencsén múlik minden. Fogalmazzuk át Zrínyi mondatát: „Együttműködés, semmi más!". Újra és újra előkerülnek beszélgetésünk során az értékek. A mai értékválságban, értékhiányban kik nyújthatnak valódi, élni segítő értékeket ennek a társadalomnak? — A szociológia nagy tudósai óriási szerepet tulajdonítottak ebben a vallásoknak. Alapkérdés: mi a fontos az ember életében. Ha egy reklámszakembert vagy egy szerzetest kérdezünk meg erről, aligha fogják ugyanazt válaszolni. Az egyikük szerint akkor lehetek boldog, ha ilyen mosóport használok vagy amolyan autón járok. A másikuk szerint mindezek nélkül is. Az egyik szerint tárgyakat, a másik szerint az életünket kell a magunkénak tudnunk. Nagyszerű példákat mondhatunk a félmúltból: olyan papokat, szerzeteseket és civileket említhetünk, akik a börtönben is egészséges személyiségek tudtak maradni, a legszörnyűbb helyzetekben is vigaszt és bátorítást jelentettek sorstársaiknak. Mert a börtönben is szabadok tudtak maradni, mert nem hagyták, hogy aktuális életkörülményeik eluralkodjanak az életük fölött. Kár, hogy nem beszélünk róluk eleget. Óriási kihívás a számunkra, hogy a magunk életével is rámutassunk a keresztény értékekre. Tapasztaltak-e lényeges különbséget a hívők és a nem hívők lelkiállapota között? — Azt reméltem, hogy a hívők lelkiállapota egészségesebb, mint a nem hívőké, de ez sajnos általában nem igaz. A mai idősebb hívek körében is igen jellemző például a már említett ellenséges beállítottság. Nem érthetetlen ez, nem is elítélhető: akit zaklattak a vallásossága miatt, aki évtizedeken át másodrendű polgárnak kellett érezze magát a saját hazájában, abban kialakulhatott a bizalmatlanság. Ez azonban legföljebb túlélni segíthetett — akkor. Ma a legtöbbet azzal segítenénk, ha ellenségességet csökkentő beszélgetéseket rendeznénk vallásos közösségeinkben. Ha az amerikai menedzserek egészségük érdekében megteszik ezt, miért ne tehetnénk meg mi is? Lehet, hogy sokak számára meglepő, de korunkban a közgazdaságtudomány is felfedezi a keresztény értékeket. Fukujama könyvének címe „A bizalom". Azt mutatja be, hogy akkor működik a gazdaság is, ha a gazdasági folyamatok szereplői bízni tudnak egymásban. Hogyan győzzük le azt a bizalmatlanságot, amelyet ezer tapasztalat alapozott meg bennünk? — Az embernek mindvégig „dolgoznia" kell a saját életén. Hinnünk kell abban, hogy az évtizedek beidegződései sem végzetként ülnek rajtunk, hanem tehetünk ellenük valamit. Biztató jel, hogy a vallásos fiatalok lelkileg több tekintetben egészségesebbek, mint a nem hívők. A 20—29 évesek 57 százaléka, a 30—39 évesek 61 százaléka mondta magát hívőnek, ezen korcsoportok 22 százaléka gyakorolja is a vallását. A vallásos fiataloknak sokkal inkább vannak életcéljaik: a nem hívők körében éppen kétszer annyian céltalanok, mint a vallásukat gyakorlók között. Ugyanennyire fontos, hogy a vallásos fiatalok közül többen állították, hogy nehéz élethelyzetekből új emberként kerültek, kerülhetnek ki. Mi ez, ha nem bizalom, bizakodás? És ez biztató lehet mindannyiunk számára. Hiszen amint a bizalmatlanság pusztít, úgy a bizakodás épít és éltet. Kipke Tamás Missa Aboniensis Harminc évvel a teenager-mise után A zuglói ház szobájának falán egy régi kép fénymásolata, erősen felnagyítva: fiúk gitárokkal, egyikük kicsit hátrébb dobbal, a sorban az első fiú ujjai elektromos orgona billentyűin nyugszanak. A felvétel egy mára klasszikussá nemesedett stílusban a Zenith együttest ábrázolja. A kis szoba közepén ütött-kopott zongora, rajta szintetizátor, mellette kották. A padlón két gitárerősítő, az asztalon César Franck orgonaműveinek vaskos kötete, a könyvespolc oldalán egy kamaszkéz által készített „ős-basszusgitár" lóg. A polc mellett, a Zenith-képpel szemközti falon kalligrafált betűkkel írott diploma: Doctor of Philosophy in Sacred Music. Ebben a szobában nőtt föl, ezen a zongorán tanult Szitás Imre, itt találkozunk, tizenhét évesen írt első beat-miséjének abonyi bemutatója után harminc évvel. A Mass Teenager 1967 fehérvasárnapján hangzott fel először, Abonyban. A bemutatót lelkesen támogatta, nem kevés kockázatot is vállalva ezzel, Zöldi Sándor akkori abonyi káplán. Később Pécelen is bemutatták, majd egy év múlva húsétvasárnap a budavári Mátyás templomban is megszólalt a sokak által elsőnek vélt magyar beat-mise. (Talán a szerző maga sem tudta, hogy ugyanabban az időben a Szilas-miséhez hasonlóan klasszikus elemeket, orgonát és négyszólamú kórust használva, a budai Felső Krisztina templomban is több beat-mise született.) Szilas Imre életének meghatározó eleme a zene. Zenei általános iskolában tanult, énektanárára Szabó Helgára ma is szívesen emlékszik. Az énekórákra néha be- bejött Kodály Zoltán, az ő személyiségének kisugárzása, a magyar népzene motívumai alapvetően meghatározták az ifjú zenész-palánta ízlésvilágát. Kisgyermek korától kezdve magától értetődő volt a számára, hogy muzsikus lesz. Énekelt a rádió gyermekkórusában, zongorázni, hegedülni tanult, de templomba járó gyerekként a legjobban az orgona hangja vonzotta. A „földön túli világot" jelenítette meg a számára. Orgonistának jelentkezett a konzervatóriumba, de zeneszerzés szakra vették föl. A vallásos meghatározottság, a klasszikus muzsika, a magyar népzene, de leginkább az akkor elementáris hatású beat, a Beatles, a Byrds, a Kinks, az Animals zenéje, no meg egy barátjának Széll Vincének az unszolása indította arra, hogy beat-mise írásába fogjon. A mise állandó részeit — az akkor használt magyar szöveggel —, a Szent Vagy Uram néhány húsvéti énekének szövegét és az Üdvözlégy Máriát dolgozta fel beat dallamokkal és hangszerekkel. (Ez volt az új magyar ordinárium talán első többszólamú feldolgozása.) 1968 Húsvétján a Mátyás templomban a zenekar a Zenith volt, az énekkar a templom ifjúsági kórusa, a frissen kinevezett karnagy, Tardy László vezetésével. Az érdeklődők nem fértek be a templomba, a Szentháromság tér is tele volt, főleg fiatalokkal. Szilas Imre kávét készít a konyhában. Közben fütyörészik, a nyitott ajtón át Bach harmadik Brandenburgi versenyének dallama úszik be a szobába a Zenith-kép alatt. „Tudatosan használtam a kórust, az orgonát, népzenei elemeket, de alapvetően a beat határozta meg a stílusomat" — mondja, amikor bejön a kávéval. És valahogy így maradt azóta is, orgonaművészként, zeneszerzőként, karnagyként, az egyházzene doktoraként sem távolodott el a beat-től, a rocktól. Érettségi, aztán a Zenith után a Pannónia, majd a Gemini következett, később afrikai és nyugat-európai vendéglátó-zenélés után egy félreértés, aminek következtében egyedül maradt, minden nélkül Münchenben. Szerette a kalandot, a kockázatot. Amerikában kötött ki, huszonegy éve Los Angeles mellett, Pasadenában él. Az első perctől kezdve templomi orgonistaként dolgozik, időközben orgonaművészi és zeneszerzői diplomát és doktorátust szerzett. Eddig a saját kórusa számára komponált darabokat, új, „nagy" mű megírására ismét Széll Vince buzdította: „Ünnepeljük meg új misével a harmincéves évfordulót!" Így született meg az Abonyi mise, amiben a szerző a mise állandó részeit dolgozta fel, latin nyelven, Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus Benedictus és Agnus Dei tételekkel. A Mátyás templom kórusára tartva megállok egy pillanatra. Mintha egy fúga indulna éppen: „genitum, non factum" — szól a tenor. Aztán a többi szólam, végül az orgona. De hol a beat? Éppen fölérek, amikor basszusgitáron szólal meg a fúgamotívum, majd beszáll a dob is. Ez az Abonyi mise. A karmesteri pulpituson Tardy László, körülötte az énekkar. Az orgona játszóasztalánál Szilas Imre, mögötte a doboknál Bardóczy Gyula és Lombosi András, (a régi dobost, Bata Andrást nem sikerült felkutatni), basszusgitározik Ulmann Ottó, szólógitáron játszik Kékes Zoltán. Széll Vince magnófelvételt készít, miközben a fúgadallam hömpölygő folyóvá olvad össze, egyre inkább szvinges lüktetéssel: „Et resurrexit tertia die." Ez valami más. Szólnak a gitárok és a dob, ez mégis jóval több annál, hogy egy tizenhét éves fiú valami újat, valami mást akar. Bár az is jó volt, egyes tételeit, különösen az Üdvözlégy Máriát, azóta is éneklik. A negyedik X-et taposó zenészek is jobban vonzódnak a teenager-miséhez, nem könnyű nekik műfajok határán át ide-oda járkálni. „Az asszociációim Bach-tól származnak, de — mint az egész generációm — át vagyok itatva a rockkal. Ez elől nem lehet, és nem is akarok kitérni" — mondja Szilas Imre. És szól az Abonyi mise, a gótikus ívek alatt ismerősnek tetszenek az archaizáló dallamok, a Bach-reminiszcenciák. Láthatóan élvezik az énekesek, a zenészek derekasan küzdenek. Az orgona Szilas Imre ujjai alatt kísérletet tesz arra, hogy „a földön túli világhoz" emelje a szívünket. Úgy tűnik, sikerrel. A teenager mise és az Abonyi mise szerzője ismeri az egyház tanítását a liturgikus zenéről. Tudja azt is, hogy ez örök vita tárgya, bár ő nem vitatkozni akar. Mert „nem a zene az igazán fontos, hanem az, hogy az ember Istent dicsőítse általa". Egy öreg néger asszony kérdezte Amerikában: „Tán csak az ördögnek lehetnek jó dallamai?" Szilas Imre is azt igyekszik bizonyítani: nem! Szikora József A Teenager-misét és az Abonyi misét előadták fehérvasárnap Abonyban, azóta a Rózsák terei Szent Erzsébet templomban a Mátyás templomban és a Magyar Szentek templomában. Szilas Imre önálló orgonakoncertet is adott. Az abonyi misének újabb előadásait tervezik, vidéken is.