Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)
1999-12-12 / 50. (2681.) szám
1999. december 12. Kultúra __________Uf(míe& 7 EVOE Gyurkovics Tibor Pál apostol Rodoszon Érdekes, ami Pálnál olyan körülményes, Jézusnál oly egyszerű. Hiába. Ő nem helyettesíthető Pál apostollal sem, pedig eme férfiú ugyancsak rászolgált arra, hogy Isten hírnöke, nekünk főmagyarázónk, kebelbélink legyen, mintegy ember rokon, nem isten. Ugyebár, azt azért tudomásul kell vennünk, Pál mégiscsak gyarló ember volt, nagy hite ellenére, Jézus meg maga az Úr. Idén Rodosz szigetén jártam, ahol a partmarásban egy barlangtestben még azt is mutatták, hol vergődhetett Pál hajója a sziklák közti résben. Megrendítő volt ott matarászni, ahol Pál is küszködött a hajón, hogy mindenüvé elvigye Jézust, akit oly sokáig üldözött. Nos, ott ámuldoztam, mire tellett ennek a férfiúnak. Aki a maga szakszerűen kemény fogalmazásában tárta elibénk hirdetett igazát. Többek közt azt is, „mert kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék" (Ef 2,8-9). Rodosz szigetén is eltűnődtem Görögország imponáló és szent lomhaságán, ahogy igazán nem tülekedtek megfelelni a sokcsillagos Európai Unió lengedezésének, versenyt a szél játékával. Megvoltak, valami régi belenyugvó kötelezettséggel, mint igazi görögök, nem az újkori hajszában, de emelt lábbal és fővel futottak a tiszta ókori partokon - Pál apostol nyugalmasan bölcs nyomába. A nagy versenykiírás, amit Amerika diktál minden kutatónak, pályázónak, parasztnak és gyárosnak, nem válik be, hosszútávon sem. Isten titokzatos igazítása nem a versenyt, de nem is a senyvedést mutatja. Azt a várakozást, ami a cselekedet saját méhében hordozza Isten fölszabadító ígéretét: „Facienti, quod est in se. Deus non denegat gratiam..." Ki megcselekszi, ami tőle telik, attól Isten nem tagadja meg a kegyelmet. Ahogy Páltól sem a rodoszi hajótörés utáni partot. A spenótzöld színű, emeletes dublini autóbusz oldalán világhírűvé lett, írként számontartott írók arcképei: James Joyce, Bernard Shaw, Oscar Wilde, Yeats, a költő, Beckett, a drámaíró, s fölöttünk a buzdító felirat: Olvassátok őket! Megcsiklandoz az ötlet: Mi lenne, ha a kék, pesti BKV-buszok falán így reklámozva látnám Illyést, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit? Azzal az előnnyel, hogy kínálatuk - szemben a mindig legjobbnak kikiáltott kávéval, mosószerrel - sohasem követelne kizárólagos, kirekesztő fogyasztást, élvezetet? Dublin székesegyházában a keserű lángelme, Swift, Gulliver megalkotója nyugszik s a vidéki város ódon fogadójában is a nagy írók kalapos, szemüveges fényképei alatt reggelizem. Akik a helyi kézmívesipar, a finom gyapjú és kötöttáru, az ezüst- és kristálykészletek mellett így sorolódnak be nemzeti jelképnek. Az írek büszkén, mondhatnám görcsösen vallják magukénak a zöld szigeten született, bár angol nyelven alkotott és híressé vált szerzőiket. A jórészt kelta ősnyelvét is elvesztett, bár most felújítani törekvő kis nép öntudatát így őrzi. Ez is lehetséges? - tűnődtem, már - tamáskodva - a hazafiságnak, a megmaradásnak még a nyelvvesztés sem lehet akadálya. De aztán eszembe jutott az 1848/49-es szabadságharc sok-sok más nyelvű hőse és áldozata, vagy később, 1920- ban, a többségében még német ajkú Sopron hűségszavazása - egyedül, mert csak nekik adatott meg - a megcsonkított magyar haza mellett. Vajon - boronghattam tovább - Kassa és Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka, netán a többnyelvű Pozsony, királykoronázások és reformdiéták székvárosa, másképp szavazott volna? De ez már elmúlt történelem. Kis népeknek, úgy látszik, vigasztalásul nagy íróik támadnak. Wilde-ot nemcsak szellemessége, hírhedt paradoxonjai miatt érdemes újra elolvasni. Mondásaiban találunk ma is érvényes igazságot. Például ezt: „Manapság az emberek mindennek tudják az árát, de semminek sem tudják az értékét." Bernard Shaw epés humorából is megjegyezhetjük a következőket: „Nem tud semmit és azt hiszi, hogy tud mindent. Világos, hogy politikai pályára kell lépnie." Lehet, hogy Shaw ezt nem csak íreknek írta? „A kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg is akar maradni" - ez a Veres Péter-i mondás sokszorosan áll az ír történelemre. A több évszázados angol elnyomás, földrablások, burgonyavészek okozta éhínségek nyomán csak a múlt században egymillióan haltak éhen, s a majd nyolcmilliós lakosság, a roppant arányú kivándorlások miatt, három és fél, négymillióra csökkent. Az ír tájban a beomlott, elhagyott templomok, kőházak erre emlékeztetnek... Mára azonban tarkára, pamutlilára, olajzöldre, málnaszínűre festett házak, takaros, emeletes vidéki lakok, csillogó portálok, kirakatok fogadják hívogatón a vendéget. S az európai kereszténység első századainak szentjeit, remetéit is adó országban mohos, gótikus templomok, kolostorok, s az angol uralom szerencsés örökségeként pompás kastélyok kápráztatják el az idegent. A tengerektől körülölelt, sűrű esőktől öntözött országban harsányan zöld és dús a fű, amelyben fekete-fehér tehenek, birkacsordák legelésznek. A földeket sövények szabdalják és kőkerítések, amelyekből, vélte ottjártakor Heinrich Böll, akár a bábeli torony is felépülhetett volna. Az írek egy sokat próbált kis nép együttérzésével tudnak rólunk, szeretnek bennünket. Ha megvallottuk magyarságunkat - s ezt ott veszélytelenül tehettük - hangulatos, félhomályos ivóikban, a pubokban, nyomban a barátjukká fogadtak, viharosan kínálgattak, a nyakunkba omoltak. Egy idős taxisofőr még azt is megvallotta, 56-os forradalmunk rendítette meg annyira, hogy egyszer pénzt gyűjtött, és Magyarországra utazott, még a hetvenes években, hogy így rója le tiszteletét egy másik kis nép hősiessége előtt. S hogy az ír szerzők néha csípő modorában zárjam e kis jegyzetet, azt is megtudtuk, hogy - ellentétben a nemzetközi szólással - kapni azért olykor jobb, mint adni. Amikor Mary Robinson, még köztársasági elnökasszonyként, arról is tájékoztatott, hogy országa felvirágoztatásához, európai uniós csatlakozásához annak idején 35 milliárd dolláros indító segélyt kapott, visszafizetési kötelezettség nélkül. Amennyi hazánk pillanatnyi, de léggömbszerűen növekvő külföldi adóssága. Igen, így talán könnyebb lett volna a mi újrakezdésünk is, 1990 táján, morfondíroztunk magunkban, míg forró ölelésekkel, kézszorításokkal, búcsúcsókokkal váltunk el egymástól... Sediánszky János A ír úr ír Ötvenhat Petőfije Hetvenéves volna Mellén fityegne pár állami kitüntetés. Vagy nem. De vessük is el azonnal ezt a gondolatot. Mert úgy járnánk vele, mint Petőfi barguzini csontjaival. Maradjon meg nekünk örökké fiatalon. Petőfi huszonhat évesen. Ez a másik meg, ötvenhat mártírja, lobogó fiatalja, a nagy elődnél egy esztendővel „idősebben". 1956. november 7-én, a készülő új inferno harmadnapján lőtték le géppuskasorozattal egy szovjet harckocsiból. A Klauzál utca és Dohány utca sarkán. És ha nem? Túlélte volna? Hát nem ugyanarra a sorsra jut, mint Mansfeld Péter? Akiről Magyarországon még nincs utca elnevezve, annál inkább Lengyelországban! Szégyellhetjük magunkat! Politikusaink. Meg akinek dolga lenne, hogy ezzel a beláthatatlan, szomorú, de nagyszerű örökséggel méltó módon foglalkozzon. Gérecz Attila ötvenhat Petőfije. Verseinek fátyolos lebegése Radnótié. Pilinszky József Attia-hasonlatát idézhetjük: sorsában krisztusi, tehetségében mozarti volt. És a vádak! Szocialista államrend megdöntése... és a többi, de ezt már hallottuk, tudjuk, karcos filmkockák alá megkopott hangok üzennek a múltból. Csak a törvény a tiszta beszéd. De miféle törvény a gyilkosoké? Miféle jogrend az, amelyik bárány-ártatlanságú költőket börtönbe dug? Akik még ott, a börtönben is írnak, írják verseiket, Tóth Bálint és Kárpáti Kamil, Gérecz és Tollas Tibor. Antológiát álmodnak össze. Ők. A Füveskertiek. De Gérecz, az öttusázó, magyar válogatott kerettag úgy dönt, hogy megszökik. És átússza a Dunát! Pedig hideg van, a víz harap, nem simogat. És elfogják újra, a forradalom szabadítja ki börtönéből. És fegyvert fog. Harcol. Szovjet tankok esnek áldozatul. Akik ránk törtek. Erre a népre. A szabadságára mindig kényes hazánkra. Fogoly volt, mint Radnóti. Mártír lett, mit Radnóti. A különbség csupán az, hogy nem tarkólövés végzett vele, hanem sorozat. Az iszonyat horrorisztikus hierarchiái. A zsidóságát nem valló katolikus Radnótit származásáért ítélték lassú kínhalálra. Géreczet meg azért, mert apja vitézi ranggal bírt, logikust?), hogy fiával is le kell számolni. Miféle ország az, ahol költőknek kell halniuk? Ugye, a kérdés költői? Hát persze. Nincsen semmilyen magyarázat. Talán az isteni predesztináció, hogy lám, így lesztek példái az utókornak. Jaj, boldogabb idők! Boldogabb helyek. Zugai a világnak, ahol a költő is elérheti a nyugdíjkorhatárt! Mert nem hihetjük, hogy Petőfi, Radnóti, Gérecz minden álma az volt, hogy mártírok lehessenek! Ne higgyük, írni akartak. Műveikkel továbbélni. És nem a sorsukkal. Vagy azzal is. Ágyban, párnák közt... ettől félt Petőfi. Huszonéves gyermek. Nem kell komolyan venni. Mit tudta ő! És mégis, így szép. Azt mondjuk: így csodálatos. Mindig fiatal marad. Példaképek. Tulajdonképpen mindegy is, mit írtak. De a sors ne győzze le a versek titániságát! Ne hagyjuk. Éljenek tovább a műveikben. Is. Vagy csakis. Elég a halálból. Hősi életet inkább. A halál meg? Úgyis jön magától. Bevárható. Annyira vágtat felénk. Ugrani sem lesz időnk. Úgy halunk, mint Gérecz- Csak nekünk nem marad nyomunk. És neki? Kötelező olvasmány ez a költő-forradalmár? Nem. De legyen! Ne féljünk tőle. A tehetségétől. Sorsától. „Túl a szitok zaján felcsendül az ének. / Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek. / Megrendül a börtön, recsegnek a zárak, / Rab torkok harsogják szerte a világnak: / Dicsőség Istennek, békesség a népnek. / Hallod, Názáreti? / Hozzád száll az ének." Fénylik karácsony hozsannája. Flogy legyen végre béke. Koppány Zsolt 1991 májusának egyik estéjén a buszon találkoztam Csanád Bélával. Akkoriban egészen közel laktam a KÉSZ Élőpatak utcai központjához, az Adalbertinumhoz, s nem egyszer megtörtént, hogy együtt utaztunk a Farkasréti temető felé kanyargó hegyi járaton. Megszólítani azonban mindaddig nem volt mód: rendszerint beszélgetésbe mélyedt valakivel, nem mertem zavarni. Azon az estén végre egyedül szállt le a szokott megállóban, s én - elsőéves hallgatója a teológián - felajánlhattam, hogy hazakísérem. Ezt csöndes örömmel, szinte meghatódottan fogadta. Fiatal kora diákéletéről beszélt, arról a feszült izgalomról, amellyel tanítás után egy-egy tanárt, professzort a porta környékén vártak, hogy elkísérhessék egy darabon. E gesztus értékű szokás mára teljesen kiveszett, pedig fontos része, ha úgy tetszik, utómunkálata volt a tantermi oktatásnak: életre szóló leckéket, útmutatást kaptak a diákok egy ilyen séta során. Hiszen a görögök is, ha filozofáltak, azt legtöbbször ligetekben sétálgatva tették, kötetlen, szemlélődő beszélgetés keretében. Az igazi, mondta, a görögök peripatetikus módszere lenne, a séta közbeni eszmecsere a tanár és két-három tanítvány között. Pilinszky egy nyilatkozata jutott eszembe, amelyben arról elmélkedik, hogy bátorságot jelent végig, egészen hazáig kísérni valakit az úton. Egy hirtelen váltással a zsoltárokat hozta szóba. Az lenne a legszebb, álmodozott, ha minden imádságos ember sorszám szerint ismerné a Zsoltárok könyvét. Példákat is hozott, kérdezgetve: mivel kezdődik a 23. zsoltár? „Az Úr az én pásztorom..." Hát az ötvenedik? „Miserere..." A százharmincadik? ...De profundis..., segített ki, roszszallás nélkül. Annyi év után, ha jelzőket keresek egyéniségéhez, effélék jutnak eszembe: halk, szelíd, visszafogott... Megérkeztünk közben, ő köszönetet mondott, elköszöntem, s boldogan sétáltam haza a virágzó gyümölcsfák között. Többé nem találkoztunk — pár héttel később az esztergomi szemináriumba kerültem, s csak dedikált verseskötetei: a Veronika kendője, a Virággá lettünk és A kozmosz ablakai révén élvezhettem társaságát. 1996 novemberében, haláláról értesülve, az jutott eszembe: a kozmosz ablakaiban gyertyák éghettek akkor, odabent, a Teljességben pedig az angyalok ünnepeltek: papköltő érkezik hozzájuk, énekelték, áldott, csöndes szavú művész. Zsille Gábor Odabent, a Teljességben Kibédi Ervin Vallomás életemről Benjamino Gigli nagy tenorista volt. Caruso után a legnagyobb, tartja a zenetörténelem. Voltak és vannak csodálatos énekesfenoménok, de egyik sem tudta elhomályosítani teljesen egyéni hangszínét s művészetének fényét. Már kamaszkoromban elhatároztam, hogy én leszek az utódja. Nemcsak világhírű tenorista, de olyan ember is, mint ő. Jótékony, adakozó, nagylelkű. Zavaros álmaimban láttam magam, amint óriási közönség előtt énekelek teljes sikerrel. S az átvett gigantikus honoráriumból kórházat építtetek a szegényeknek és jótékonysági otthonokat az öregeknek, árváknak. Miként ő tette. Ilyen és hasonló ébren álmaim voltak. Míg a kopott józsefvárosi utcákat róttam, valamiféle tisztulás hangon dúdoltam befelé magamban az áriákat, főleg olasz dalokat. A többi normális gyerek ilyenkor lasszókat dobálva, coltokkal hadakozva, tajtékos paripákon vágtatott álmai prérijén. Én egyre csak a Santa Luciát s a Sole miót daloltam. A tenoristaságomnak azonban elemi akadálya volt. Az, hogy bariton a hangom. Azért mégis sikerült bejutnom a Zeneakadémiára, így egyetlen titkos szerelmem, a muzsika közelébe kerülni. Ez a szerelem örök. És ideális. Kölcsönös is. Akkor jön, amikor akar, s amikor akarom. Ha baj van, segít, ha bánat ér, megvigasztal. Ihletet ad és kedvet. Tűrésre tanít és mulatásra. Ott zeng a sokaságban és ott sír legbelül, ahol csak én hallom. S bizonyos, hogy ott lesz a szférákban is. Aztán persze megtanultam, hogy nem a kifejezés formája fontos, hanem amit mondani, megmutatni akarunk. Idővel a színpadi, prózai múzsa cseperedni kezdett bennem. Abonyi Géza korának híres és kitűnő színésze, a Zeneművészeti Főiskola kiváló pedagógusa, a színjáz- Demján Irén Advent Dér-csipkés hajnalok harangkondulása. Surranó lépések nesze. Áhított születés gyermeki Csodája. Lelkekben szeretet tüze. Ó, jöjj el, várunk Ünnepek ünnepe...________________I szás, a szép magyar beszéd tanára - ő is felfedezte ezt. Biztatására jelentkeztem a Néphadsereg Színházhoz (mai Vígszínház). Felvettek segédszínésznek. Majd a „Harag napja" című darabban beugrás: Hanák szerepe jelentette az elismerő nagy sikert, a színészi szerződést. Hét éven át játszottam ennél a színháznál kisebb-nagyobb szerepeket. Egy alkalommal a Vidám Színpad meghívott, „A tanító nadrágja" című bohózatban nyurga, magas színész kellett, s a Vidám Színpad rendezője engem szemelt ki. A sors úgy akarta, hogy végleg itt is maradtam. Az ifjúkori tenorista álmok nem váltak valóra. Igaz, léptem már fel óriási közönség előtt. A Népstadionban többször is százezres tömeg előtt. Persze, csak mint Hacsek. De nem savanyú vigaszképpen mondom, a Hacsek is Bajazzo (bohóc)! Nem? A közönség tapsolt és nevetett. Hiszem és vallom: ez is jótékony. (Végezetül megtudhattam azt is, / Hogy Istennek velem szándéka volt. / Letörölni egy könnyes arcot néha, / És adni, és varázsolni mosolyt.) (75 éve született Kibédi Ervin)