Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)
2001-03-18 / 11. (2747.) szám
2001. március 18 Fórum Egyházi tanítás és roma kultúraA ciszterci rendtől a romológiáig Várnagy Elemér Apáczai-díjas Apáczai Csere Jánosdíjjal tüntették ki Várnagy Elemért, a pécsi egyetem pedagógia tanszékének nyugalmazott docensét a Magyar Kultúra Napja alkalmával, aki 1947-ben rakodómunkásként kezdte pályafutását. Ekkor még gimnazistaként tiltották el a ciszterci diákot a további tanulástól, s csak 1949-ben érettségizhetett. A cserkészetben annak állami betiltása után tovább működött, s ez nem tetszett Komlós Jánosnak, később a Mikroszkóp Színpad igazgatójának, aki ekkoriban AVH századosként uralkodott Pécsett. Élete további alakulásáról Várnagy Elemér így mesél: - Akkoriban Zircre készültem, egy évig novicius voltam. Amikor kiűzték a cisztercieket a kolostorból, a noviciátus egy része nyugatra készült, közülük többeket elfogtak, börtönbe kerültek, mi pedig, többiek szétszéledtünk. Egy évet töltöttem még a Központi Szemináriumban, de mint szerzetesnövendéket, állami nyomásra elbocsájtottak. Várnagy Elemért Kerpel Frónius Ödön, ismert gyermekgyógyász vette maga mellé a gyermekklinikára, s mindenáron szerette volna, hogy orvos legyen. Ehhez azonban nem volt kedve, s mivel máshová nem pályázhatott eséllyel, a pécsi pedagógiai főiskola orosz szakára jelentkezett. - Jó néhány szerzetes választotta 1950 után ezt az utat. - Kerekes Károly apát úr is orosz szakon végzett. Megszerettem a szláv nyelveket, mellette a magyar szakot is elvégezhettem. Kitüntetéses diplomája után Várnagy Elemér kikerült egy sváb, sokác és magyar közösség által lakott faluba. A cserkész módszereket úttörővezetőként kamatoztatta, s ezzel belopta magát tanítványai szívébe. A hatvanas évek elején négy esztendeig egy pécsi iskolában tanított, majd 1965-ben hívták meg az egyetem pedagógia tanszékére, ahol harminc esztendeig dolgozott. - Hogyan fordult érdeklődése a cigányok helyzete, a romológia felé? - Tanszékvezetőm, Szántó Károly indíttatására kezdtem el a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozni. Szegeden végeztem el a pedagógia szakot, s szereztem bölcsészdoktori címet. 1995-ben ment nyugdíjba Várnagy Elemér, közben elvállalta Zsámbékon, a tanítóképző főiskolán a romológia tanszék vezetését. A tanszék azonban — pénzhiány miatt — 1999-ben megszűnt. Choli Daróczi József az irodalommal, Karsai Ervin a nyelvészettel foglalkozott, Várnagy Elemér pedig a cigányságra alkalmazható pedagógiával foglalkozott. - Mi a cigány pedagógia lényege? A leendő pedagógusokat — óvónőket, tanítókat, hitoktatókat — meg kell ismertetni a cigány kultúrával, a tárgyiasult kultúra világával, ugyanakkor a viselkedéskultúrával is, azzal, hogy tevékenység- és normarendszerükben különböznek a többségi néptől. Ne csodálkozzunk azon, hogy a cigányok kissé mások. A másság hangoztatása azonban nem lehet elsődleges, inkább az összekötő kapcsok erősítése vezethet célra. Ez az asszimilációhoz vezető út lehet, vagy azt segítheti elő, hogy a cigányság a maga autentikus kultúrájának megőrzésével integrálódjék a többségi társadalomba? - Az integrációt fontos hangsúlyozni, szemben az asszimilációval vagy a szegregációval, tehát az elkülönüléssel. Aki asszimilálódni vagy elkülönülni akar, annak sem szabad útjában állni. Úgy tűnik azonban, az egyház által használt fogalom — inkulturáció — ebben az esetben is eredményes. Vajon hogyan éli meg az utóbbi tíz esztendő pedagógia váltását a szakember? Hiszen nem pusztán arról van szó, hogy a kommunista diktatúra ideológiai nyomása alól szabadult fel a pedagógia, hanem évszázados iskolamodell váltása következett be. Ez az irányváltás vajon jó irányt vett-e? - Ahogyan régebben mondták, az orosz—porosz keveréket a liberális fölfogás váltotta föl. Az orosz típusú kollektivizmus mítoszát a másik véglet, az individuális szabadosság váltotta föl. Ebben az erős előbbre jut, a többiek pedig valahová a helóták világába zuhannak le. A pedagógiában is az említett irányzatokkal szemben a perszonalista, tehát a személyközpontú út látszik leginkább járhatónak. Az individualizmust nem téveszthetjük össze a perszonalizmussal, mert az előbbi a liberális fölfogásból, az utóbbi a keresztény eszmerendből következik. - Kérdés azonban, vajon a mára kialakult iskola módot ad-e az egyénnel való, annak sajátosságaihoz igazodó foglalkozásra? - Az individualista iskola erre nem ad lehetőséget. Ezért változtatni kellene a pedagógiában. Tíz év alatt — nem vitathatjuk el — végbement azért valamiféle fejlődés. A Rogers-féle személyközpontú iskolamodell sokkal régebbre nyúlik vissza. A gyökereket megtaláljuk már Szent Benedek Regulájában. Amit ő az apát jellemzéseként leír, ma nyugodtan leírhatnák egy iskolaigazgató elé állítandó követelményként. Elmer István Az emberi szolidaritás és szeretet törvénye — mely nem zárja ki a személyekben, kultúrákban és népekben megnyilvánuló gazdag változatosságot — biztosít bennünket arról, hogy minden ember valóban testvér. XII. Pius pápa „Summi pontificatus" kezdetű enciklikája jelentette ki ezt. Testvéreink tehát a hazánkban élő romák, mint a magyarországi legnagyobb létszámú kisebbség, a maguk sajátos kultúrájával. Természetesen Isten népének egységében együtt vannak a népek, népcsoportok kultúráinak különbözőségei is. Egyetemes egyházunk ezt figyelembe véve ereszti gyökereit folyamatosan a különböző kultúrákba. (lásd „Evangelii nuntiandi" 62.) A „Redemptoris mater" enciklika szerint az inkulturáció fogalma „az evangélium megtestesülése a népek kultúráiban". Mindez fokozatosan történik, a szeretet türelmének lassú, de teljességre törekvő lendületével (vö. „Ad gentes" 6.) Vannak különbségek gádzsók és romák között. Az eltérések azonban bátorítanak bennünket nagylelkűségre köteleznek, jóindulatra, az osztozás örömére. Arra ösztönzik a kultúrákat — kisebbségét és többségét — hogy egyik a másikat gazdagítsa. Az egyház katolikus, azaz egységébe képes beépíteni a kultúrák minden igazi gazdagságát. (Vö. „Lumen gentium" 23. és „Unitatis redintegratio" 4.) Persze a kultúrákhoz való alkalmazkodás megköveteli a szív megtérését és ha kell, szakítást a katolikus hittel össze nem egyeztethető ősi szokásokkal — ahogy II. János Pál írja („Vicesimus quintus annus" kezdetű apostoli levél 16.). Ismeretes, hogy a kultúra mint értékrendszer egy-egy népcsoporton belül — így a hazai roma közösségeknél is — speciális jellege ellenére sajátos egész, amelyben minden értékirány összefügg másokkal, része az összeurópai kultúrának (a kultúra konvergenciája). Másrészt a hatalomnak lehetővé kell tennie mindenki (többség és kisebbség) számára mindazt, ami az emberi élet kibontakozásához elengedhetetlen: táplálék, ruházat, egészség, munka, nevelés, kultúra, hiteles tájékoztatás, családalapítási lehetőség stb. (Lásd „Gaudium et spes" 26. 2.) Ugyanakkor egyre inkább tapasztaljuk, hogy fokozódnak a nyugtalanító egyenlőtlenségek, a szegénység, elesettség a roma lakosság körében. E nagy gazdasági és társadalmi kulturális különbségek lassan elviselhetetlenekké válnak és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal, a személy méltóságával s veszélyeztethetik a társadalmi békét is. (Uo. 29. 3.) Tud-e fejlődni ilyen mostoha mostoha körülmények között a kisebbségek — köztük a cigányok — kultúrája. Van-e lehetőség a képességek kibontakoztatására? — vetődnek fel a kérdések. A ma kultúrájának tekintetében is igazak egyházatyáink gondolatai a korai kereszténység századaiból: „Nem osztani meg a szegényekkel a saját javainkat anynyi, mint őket meglopni és megfosztani az életüktől. Nem a mi javainkat birtokoljuk, hanem az övékét." (Aranyszájú Szent János) Vagy: „Amikor a szegényeknek nélkülözhetetlen dolgokat adunk, egyáltalán nem személyes bőkezűségünk valósul meg, hanem visszaadjuk nekik azt, ami az övék." (Nagy Szent Gergely) Végül is egyházunk tanítása a roma kultúra megértése, empátiás megélése-befogadása, továbbfejlődési lehetőségei kibontakoztatása tekintetében tömören Jézusnak az utolsó ítéletről mondott egyetlen gondolatában foglalható össze: „Amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek. (Mt 25,45) Várnagy Elemér Cigányok a csatkai búcsún Karl-Josef Räuber érsek Világiak az egyházban 6. Helyénvaló sort kerítenünk egy olyan jelenség tárgyalására, amely manapság leginkább Latin-Amerikára jellemző, de az egész világon elterjedt, sőt a kommunista uralom idején Magyarországon is ismertté vált: az úgynevezett bázisközösségekről van szó. Ezt az igen sokszínű jelenséget latin-amerikai formájában szeretném néhány gondolattal felvázolni, mivel éppen itt tett szert speciális jelentőségre, és véleményem szerint igen jól illusztrálja mindazt, amit rendek nélküli egyházi közösségként körvonalaztam. A bázisközösségek kisebb, átlátható, személyes kapcsolatokon alapuló, 30-150 fős közösségek. Létrejöhetnek a hagyományos plébániai rendszer mellett és azon belül is; utóbbi esetben a plébánia a közösségek közössége, a bázisközösségek egységét létrehozó gyülekezési hely lesz, amely az egész plébánia decentralizáltabb, a néphez közelálló strukturáltságához és pasztorációjához vezet. A „közösség" szóval való összefüggésében a „bázis" előtagnak hármas jelentése van: szociológiailag a társadalom legalsó osztályaira utal, tehát azokra az emberekre, akiknek a társadalmi igazságtalanságok által okozott nyomort a legkeményebben és közvetlenül kell érzékelniük. Nagyrészt belőlük tevődnek össze e közösségek, az ő környezetükben és az ő perspektívájuk szerint bontakozik ki a közösség élete; ők annak működtető alanyai. Teológiailag a „bázis" az egyházi strukturáltság „alapsejtjét" jelenti, a kereszténység alapszövetét, ahonnan az evangelizáció kiindul, és ahol a hit alapeseményei lejátszódnak. Leíró értelemben a „bázis" azt jelenti, hogy az egyház alulról, a konkrét hívők és az ő tevékenységük kezdeményezésére épül föl, tehát nem fölülről, a hivatal intézményes szabályozásainak kezdeményezésére. Ennyiben a bázisközösségek keretei között az egyház kialakulásának új módja figyelhető meg, azaz az egyház ilyen bázisközösségek létrejöttének folyamatában születnek. Egyházi szempontból ezek a közösségek nem egy bizonyos lelkiségi mozgalomnak tartják magukat, nem is a pasztoráció új módszerének, és végképp nem a hagyományos egyházi struktúrákkal párhuzamosan működő egyháznak, hanem olyan közösségnek, ahol Jézus Krisztus egyháza egy konkrét helyi közösségben valósul meg. A bázisközösségek nem akarják a hagyományos plébániai vagy egyházmegyei struktúrát egyszerűen helyettesíteni, vagy azokat tisztán bázisközösségek hálózatává átalakítani. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy mindkét formának szüksége van a másikra, hogy a teljes értelemben vett egyház megvalósulhasson. Az intézményesszakramentális megalapozású egyház struktúráival gondoskodik a bázisközösségek kontinuitásáról, katolikus identitásáról és egységéről, míg ezek az összegyházban enzimként, kovászként, annak testébe mélyedő tövisként működnek, amely az egyházat a maga egészében megtartja ahhoz az evangéliumhoz való hűségben, amelyet a szegényeknek az Isten Országáról hirdettek. Azt, hogy a hivatal a közösség számára szükséges, egyáltalán nem tagadjuk. Valamint e megállapításnak azt a teológiai megindoklását sem, mely szerint a hivatal Jézus Krisztus személyében cselekszik, és ebből kifolyólag konstitutív jelentősége van minden közösség, így a bázisközösség számára is. (Folytatjuk) (Fordította: Bitter Ákos) Magyarul és keresztényként volt politikus Esterházy János-emlékünnep (Folytatás az 1. oldalról.) A szlovák parlamentben sajnos nem emlékeznek meg Esterházy Jánosról. Nagyon sajnálom, kifejezetten hibának tartom, hogy a szlovák külügyminisztérium nyilatkozatában „sajnálkozásának és nyugtalanságának" adott hangot amiatt, hogy a magyar parlament épületében megemlékeznek Esterházy Jánosról. Ezzel a nyilatkozattal nem tudok azonosulni, és nagyon remélem, hogy nem fogja negatívan befolyásolni a szlovák-magyar viszonyt, és a szlovákiai kormánykoalíción belüli viszonyt. - A Magyar Koalíció Pártjának adott Esterházy Jánosemlékérem valószínűleg eddigi munkánk elismerését akarja jelezni — folytatta Csáky Pál. — Ugyanakkor nyilván egy elvárást is jelez, hogy valóban európai szellemiségű, demokratikus, toleráns, másokat tiszteletben tartó politikát folytassunk a továbbiakban is. Frantisek Miklosko kereszténydemokrata politikus kitüntetése azt az üzenetet hordozza, hogy Esterházy szellemében el kell ismernünk egymásban azokat az értékeket, amelyekre közös jövő építhető. Esterházy János ismert volt mély hitéről, katolikus egyházához való hűségéről. Ez tartotta meg őt és a szlovákiai magyarságot is a nehéz körülmények között. Lénár Károly atya több mint tíz évet töltött börtönben hitéért és hazaszeretetéért, és azóta is fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy övéinek hitét és nemzeti öntudatát erősítse. Méltán kapta ezt a magas kitüntetést. Lénár Károly számára örömet és bátorítást jelent a kitüntetés. - Arra bátorít, hogy ne féljünk semmitől, tegyük a dolgunkat. És őrizzük Esterházy emlékét. Mert csak az a nemzet érdemes a megmaradásra, aki tiszteli és követni tudja nagyjait. Az idős pap személyes emlékeket is őriz Esterházy Jánosról. Lipótváron a börtön kórházában találkoztam vele. Ott is példát adott a többieknek. Titokban miséztünk a börtön vaságyán, a rozsdás kanál volt a kehely. A jobb érzésű őrök csempészték be a bort, és a legmegbízhatóbb civil rabtársaink — élen Esterházy gróffal — hordták szét az Oltáriszentséget a többi fogolynak. Akik őt ünnepelték parlamenti emlékülést követően a Szép utcai emléktábla megkoszorúzásával és a pesti ferences templomban bemutatott szentmisével — láthatóan megszívlelték Esterházy János egész életével hitelesített intelmét: „Egyet kérek tőletek, szívünk-lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus urunkba vetett hitünket ne tévesszük szem elől egy pillanatra sem. Ápoljuk és őrizzük ezt, mert ez az egyetlen pozitív érték, amit senki el nem vehet, s amelynek varázslatos ereje átsegít a legnehezebb megpróbáltatásokon is." Kipke Tamás