Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-01-06 / 1. (2788.) szám
2 2002. január 6. Újítinfo-Lelkiség .HITELES LITURGIÁT” (4.) Azok a követelmények, melyeket az új római instrukció a liturgikus fordítással szemben támaszt, első pillanatra talán megijeszthetik az olvasót. De nem kell a nullpontról indulnunk. Most nem a meglévő, két évtizede használt fordításokra gondolunk, hiszen azok jó szándékkal, de más ideált követve készültek. Ám voltak olyanok, akik egyszerűen azt akarták fordítani, ami a latin szövegben áll, s álltak is olyan szinten, hogy ezt elérjék, de legalábbis megközelítsék. Két ilyen példát említek, s mindkettő segítségünkre lehet, ha majd az új fordítások megalkotásához fogunk. Az egyik a közelmúltból: Szunyogh Xavér Ferenc miszszáléja. Szunyogh jól ismerte a korabeli nemzetközi lelki és népszerűsítő liturgikus irodalmat, jól tudott latinul is, magyarul is, s noha természetétől bizonyos excentrikus ötletek nem álltak távol, egy szolid fordítást akart és tudott nyújtani. Ezek a fordítások persze nem hatolhattak anynyira mélyére a szövegeknek, mint a 60-70 éve már nagyszerű eredményeket hozó liturgikus kutatások megengedték volna. De lényegében visszaadták a tartalmat, érzékelhetővé tették a római liturgia saját stílusát, nem vitték el valami félre-útra a szöveget, s volt egy olyan egységük, mely a liturgia fegyelmét só Elődök gátozta. Ezért érezzük oly közel Szunyogh orációfordításait a Pázmány-verziókhoz. Ha elég alázatosak lettünk volna 1970 táján Szunyogh fordításából elindulni, s azt tökéletesíteni, ma lényegesen jobb liturgikus szövegek hangzanának el templomainkban. Nem tudom, szabad-e ma „újragombolni a kabátot", visszamenni Szunyoghhoz, s az ő nyomán haladni. Lehet, hogy már késő. De az a törekvése, hogy ne saját mondanivalóját adja, hanem hűségesen közvetítse a római liturgiát, mindenképpen követni való. Egy másik „előd", egy másik előzmény a bibliafordítást érinti. A XVII. századi Károlyfordítás egy olyan biblikus stílust teremtett, melynek áldásos hatása egészen 1950-ig érezhető volt. Ezzel nem azt mondom, hogy Káldy fordítása mindenestül jó, s még kevésbé, hogy ma használható lenne. Sok mindent nem jól értettvagy csak tartotta magát ahhoz a régi elvhez, hogy ami a Bibliában homályos, azt hagyjuk homályosan), archaizmusainak nagy része nem azért bántó, mert archaizmus, hanem azért, mert ma már félreérthető vagy érthetetlen. De két dolog biztos. Hogy a Bibliát másítás nélkül akarta közvetíteni. Ha az evangéliumban minden mondat és-sel kezdődik, akkor ő is és-sel kezdi. És a végén kiderül, hogy ennek műfaji, hangulati értéke van. A másik: biblikus mondatalkotása azóta is utolérhetetlen. Szórendjei, periódusai, artikulációja pontosan azt a szakrális ritmust idézik föl bennünk, amelyet a latin biblia olvastán érzünk. Káldy bibliáját két és fél évszázadon át változatlanul használták. 150 évvel ezelőtt Tárkányi Béla egri kanonok korszerűsítette, s azután további korszerűsítések még sokáig fenntartották a magyar katolikus bibliahagyomány folyamatosságát. Nem mondom, hogy Káldy bibliáját vissza lehet hozni templomainkba. Mindenesetre nem ártana, ha bibliafordítóink sűrűn olvasgatva edzenék rajta stílusérzéküket, mielőtt sajátjukhoz hozzáfognának. És be lehetne menni Káldy kincstárába (de nem mint elefánt a porcelánboltba), és szétnézni az ott lévő értékek között. Valaki megpróbálhatná egy evangéliumi perikópán, hogy milyen szöveg jönne ki abból, ha nem azt néznénk, mit tudunk másképpen mondani, mint Káldy, hanem hogy mit kell ma már másképpen mondani, mint Káldy. Megtartani mindazt, amit lehet (főként a mondatok alkatát), kicserélve mindent, amit feltétlenül szükséges. A bibliai stílust nehéz valakinek egy ültő helyében feltalálni. Káldy is az előző századoktól örökölte, és úgy adta tovább. Dobszay László Elfelejtett örökség Az Istenről szóló tudománynak is megvan a maga sajátságos útja mindmáig, így aztán mindig érdekes és meditációra kényszerítő egyegy állomás, mint például az a sajátságos „módszer", amely himnuszok nyelvén közelíti meg az isteni misztériumot. Poitiers 367-ben elhunyt püspöke, a szentté avatott Hilárius korának békétlenségében (rabságában!) döbbent rá, milyen fontos, hogy a keresztények jól ismerjék a hit tanítását, s minél szorosabban kapcsolódjanak a liturgiához. Míg pogány volt, félt a haláltól, beteljesedvén élete, már ekként szólt: a halál (az elmúlás) az el nem enyésző hajnal fénye, s ebben a fényben a hitvalló halandó „vég nélkül az Úr szeretetét és hűségét hirdeti". ő, aki „a himnuszköltésben elsőnek virágzott", hitmegvallásáért száműzve, a görög egyházban ismerte meg a „szent költészet" teológiai értékét; a megmaradt műveiből világosan kiderül: azt írta elsősorban, amiért egész életével harcolt a kor tévtanai közt, s amit a Hitvallás így fejez ki: A fiú az Atyával egylényegű. Nehéz kérdés, a keresztény élet központja, hiszen a Szentháromságról van szó, s Hilárius a latin klasszikus költészetben gyökerező, nehéz veretű sorait a „Szentháromságnak, avagy az Egylényegű Igének" szenteli: Élő minden idők előtt, Kezdettől született s mint az Atyád, örök! Mert hogy hordana ily nevet, Kezdettől ha Fiú nincs, kinek Atyja ő? Két ízben születtél nekünk, Krisztus: először szült a születetten Úr Istenül - azután a Szűz Testben földre hozott, Istenül emberül (...) Híven hordja e nép neved, Istentől született Isten, imája egy: Benned vágyna maradni ő, S hogy te benne maradj, vággyal esenkedik. (Sík Sándor fordítása) Karácsony ünnepkörének „szent szövegei" közé illő imádság ez, valóságos kiáltás a kiüresedő világban, amint Hilárius Hajnali éneke Krisztus énekéről, " különös igehirdetés", amely a próféták szavát, az angyal titokzatos közlését a názáreti leánynak, s mindenek beteljesedését énekli „hajnal előtt, világ előtt" Krisztusról, akinek születését ekként „kommentálja" a kortárs, Szent Ágoston: „Az okosak e nagy csodát inkább képzelgésnek, mint ténynek szeretnék tartani. Ezért mivel Krisztusban, az Istenben és az emberben hinni nem tudnak, az emberit megvetik, az istenit, mivel le nem nézhetik, nem hiszik. Minél megvetendőbb nekik, annál kedvesebb legyen nekünk a test az Istenember alázatosságában." Agnosztikus korban élünk, naponta erősséget vár a lélek, amely védettséget akar, értelmes párbeszédet a világgal, a hívő, aki már csupán a hit által lehet kortársa Jézusnak, amint Kierkegaard, a XIX. századi keresztény szellemiségű bölcselő írja. Hogyne lenne termős teremtő a hiláriusi megvallás, ha gyakorta elmondjuk Isten Fiának: Te Ige az Úr szívéből, Út, Igazság és Ige (...) Atyád jobbja, hegy és bárány, sarkalatos sziklakő, vőlegény, Isten, galamb, láng, égi pásztor és kapu! (Babits Mihály fordítása) Századok istentudománya sűrűl itt egybe, s lesz örökség századokra. Tóth Sándor JANUÁR 6., VASÁRNAP - VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE - FŐÜNNEP - 17 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyogott fölötted.) - Ef 3,2-3,5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1-12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, 415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 44 - ÉE 525, Ho 41 - ÉE 55. JANUÁR 7., HÉTFŐ - Pengaforti Szent Rajmund áldozópap emléknapja (Attila) - ljn 3,22-4,6 - Mt 4,12-17, 23-25. A hét liturgiája A év JANUÁR 8., KEDD (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) - ljn 4,7-10 - Mk 6,34-44. JANUÁR 9., SZERDA (Marcell, Juliánusz) - ljn 4,11-18 - Mk 6,45-52. JANUÁR 10., CSÜTÖRTÖK (Melánia, Vilmos) - ljn 4,19- 5,4 - Lk 4,14-22a. JANUÁR 11., PÉNTEK (Ágota, Szaliia, Tasziló) - ljn 5,5- 13 - Lk 5,12-16. JANUÁR 12., SZOMBAT (Ernő, Erna, Cezarina) - ljn 5,14-21-Jn 3,22-30. JANUÁR 13., VASÁRNAP - URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE (Hiláriusz, Veronika, Vidtor) - íz 42,1-4,6-7 (íme, az én szolgám, akiben kedvem telik.) - ApCsel 10,34-38 (Az Úr fölkente őt Szentlélekkel.) - Mt 3,13-17 (Amikor Jézus megkeresztelkedett, látta, hogy leszáll rá a Szentlélek.) - Zsolozsma: I. zsoltárhét - Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 45 - ÉE 61, Ho 134 - ÉE 163, Ho 274 - ÉE 190. Nem csodálkoztak csak ajándékoztak Azt mondják a hozzáértők, hogy a napkeleti bölcsek látogatásának történetében szereplő csillag (Mt 2,1-12) valójában egy csillagállás volt (a Jupiter és Szaturnusz bolygók együttállása a Halak csillagképben), amelyet a korabeli asztrológusok a következőképpen értelmeztek: Palesztinában megjelent (megszületett) a világ ura, a Megváltó. Ma az asztrológia nem számít mérvadó, egzakt tudománynak, kétezer évvel ezelőtt azonban a csillagjóslás volt az egyik legmeghatározóbb, legfontosabb és legrangosabb tudományág. A csillagászokcsillagjósok minden királyi udvarban ott voltak, tanácsukat kikérték királyok, császárok, gazdag és egyszerű emberek egyaránt. Lehetséges, hogy ilyen tudósok voltak azok a „bölcsek" is, akiket tudásuk-tudományuk indított el a Megváltó keresésére. A tudomány csak az indítást adja, az eligazítást azonban mástól, máshonnan kell kapniuk. Mennek Heródeshez, a hatalmas kényúr azonban tanácstalan. De tudja, kik az illetékesek: az írástudók, Isten szavának, a vallási ismereteknek és hagyományoknak őrzői, ismerői és magyarázói. A tudomány által feltett kérdésre ők az írásban megtalálják a választ: „Te Betlehem..., belőled támad a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek". S ha az írástudók maguk nem is mennek Betlehembe, az utat azért megmutatják. Ezek után még a király, Heródes is küldi, bátorítja őket, igaz, merő álnokságból. Aki rosszindulatú és hazug, az is segíti őket, hogy megtalálják, akit keresnek. Végül maga Isten adja meg nekik a bizonyosságot, hogy jó helyen járnak: a csillag megáll a hely fölött, ahol a gyermek van, s később az álmukban kapott intés is kézzelfoghatóvá teszi számukra Isten közelségét, vezetését. Lehet, hogy ezek a keleti látogatók eddig fényűző pompában laktak, márványpalotákban hódoltak koronás fák előtt. Most egy istálló földjére borulnak le, egy egyszerű kisgyermek előtt, aki az állatok jászolában, vályújában fekszik. De nem lepődnek meg, nem is csodálkoznak. Mert aki bölcs, az nem csodálkozik, hanem lát. Látja a felszín mögött a lényeget, az igazi valóságot. Ezek a bölcsek is látnak: látják őt, akihez az emberi tudás, a prófétai szó, az isteni jel elvezette őket. Nem egy síró, szegény gyermeket látnak nyomorúságos körülmények között, hanem őt látják, a Világ Urát, a Megváltót. Leborulnak előtte, de nem azért, mert félnek, és nem is azért, hogy kérjenek, könyörögjenek. Ismerik a Gyermek hatalmát, de nem akarnak kérni tőle semmit. Nem kérni jöttek hozzá, hanem megajándékozni. Aki felismeri a legfőbb Ajándékozót, az maga is adni, ajándékozni akar, nem kapni. Sokan voltak azóta, akik a napkeleti bölcsekhez hasonlóan elindultak és megtalálták a Gyermeket. És sokan vannak ma is, akik útra kelnek és megtalálják. A józan emberi gondolkodás, a világ szépségeinek csodálata és rejtelmeinek tanulmányozása - és sokféle más emberi tudás és ismeret - sokakat indít arra ma is, hogy keresni kezdjék őt, aki vár bennünket, hogy rátaláljunk. S akit az emberi értelem, tudás és tudomány az ő keresésére indít, segítséget kap Isten Szavában. A Szentírást éppen azért kaptuk, hogy bennünket, kereső embereket eligazítson. Isten maga adott és ad segítséget általa, mert az ember, legyen bár a bölcsek bölcse, önmagában mindig tétova marad, magára hagyva könnyen eltévelyedik. De Isten kinyilatkoztatott szava, ahogyan azt az írást őrző és magyarázó közösség értelmezi, világosság az ember számára, amint a zsoltáros mondja: „világosságod által látunk világosságot" (Zsolt. 36,10). Aki tehát őszintén találkozni szeretne Istennel, kell, hogy keresse az eligazítást, segítséget, amit maga Isten nyújt számunkra a Szentírásban. A tudás és az írás útján végül az ember eljut a helyhez, ahol a Gyermek van. (Még az is segít bennünket ezen az úton, aki az ellenségünk, aki akadályozni akar vagy ártani szeretne nekünk!) S akkor meglátjuk a csillagot megint, újra és végleg, mert Isten számunkra is, mindenki számára személy szerint és személyre szólóan jelzi jelenlétét, megmutatja önmagát, ajándékozó, végtelen szeretetét. Nem látunk már sem istállót, sem barmokat, csak őt látjuk, akit kerestünk. S aki ideért, az már nem is kér semmit, csak ajándékozni akar maga is, mint ő, akit végre és végleg megtalált. Tarjányi Béla Háromkirályok hódolata - Róma, Szent Péter tér Jézus eljövetelével... Az üdvözítő Jézus Krisztus eljövetelével Isten azt akarta, hogy az általa alapított egyház az egész emberiség üdvösségének eszköze legyen (vö. ApCsel 17,30-31). E hitigazság nem kisebbíti a tényt, hogy az egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt a felfogást, melyet „vallási relativizmus hat át, és arra a vélekedésre vezet, hogy »az egyik vallás annyit ér, mint a másik«". Amennyiben igaz, hogy a többi vallás követői elnyerhetik az isteni kegyelmet, az is igaz, hogy tárgyilagosan nézve súlyosan hátrányos helyzetben vannak azokkal szemben, akik az egyházban az üdvösség eszközeinek teljességét birtokolják. „Az anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk, s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözölnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek." Érthető tehát, hogy az egyház az Úr parancsának megfelelően (vö. Mt 28,19-20) és a minden ember iránti szeretet követelményeként „szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki »az út, az igazság és az élet« (( 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával". (Részlet a Hittani Kongregáció Dominus Iesus kezdetű nyilatkozatából)