Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)

2005-02-06 / 6. (2947.) szám

Az oldalt szerkesztette: Gábor Adrienn Angéla Kormorán, a nemzeti ébredés zászlóshajója Van egy zenekar ma Magyarországon, amely minden koncertjét a miatyánk és a Himnusz eléneklésével zárja. Az Úr imája és nemzeti imádságunk után a székely him­nusz dallama is gyakran felcsendül. A közönség a zene­karral együtt, egy szívvel-egy lélekkel énekel, méltó be­tetőzéseként egy olyan előadásnak, amely minden alka­lommal a nemzeti kultúra, a nemzeti reneszánsz ünne­pét jelenti. Ez a zenekar - amelynek vezetője, Koltay Gergely maga írta a megzenésített miatyánk dallamát - nem egy egyházi együttes, hanem a magyar folk-rock zenekarok zászlós­hajója. A huszonkilenc éves Kormorán, amelynek zenei és szövegvilágában fokozatosan teljesedett ki az az értékrend és hitvallás, amelyet Isten, a haza és embertársaink szere­­tete jellemez, kiindulópontja­ként a magyar népzenét és népköltészetet, a Bartók és Ko­dály szellemében feltárt tiszta forrást választotta. A népze­nét a lehető legtermészete­sebb módon olvasztja össze korunk egyik meghatározó zenei stílusával, a rockzené­vel, amely az utóbbi évtize­dek első számú nemzetközi zenei „összekötő nyelve". A Kormorán összhangba hozza az ősi hagyományt és a mo­dern tömegkultúrát, a népi­nemzeti arcéit a világ minden táján érthető megszólalással. A megalakuláskor szinte megelőzték a korukat, mint­egy előfutáraként az utóbbi években oly divatossá váló „világzene" műfajának. A zenekar a hosszú évek során számos tagcserén ment keresztül, az alapítókat ma már csak a zeneszerző-szö­vegíró Koltay Gergely képvi­seli, aki egyben a fúvós hang­szerek mestere is. A hangzás­nak éppen ő adja meg az egyedi karaktert: a tárogató hangja - a szintén elmaradha­tatlan hegedűszó mellett - már az első hallásra „beazo­nosítja" muzsikájukat. A mai felállás ugyanakkor máris hosszú életűnek mondható, hiszen a kilenctagú zenekar tagjai az ezredforduló óta együtt játszanak, töretlen hit­tel és lelkesedéssel. Nagyon egymásra találtak, népszerű­ségük évről évre nő. Ki ne is­merné például a Honfoglalás című film gyönyörű betétda­lát, a „Kell még egy szó"-t? A Kormorán három évti­zed alatt megteremtette és ki­teljesítette saját eszmei vilá­gát, amelyet a hazaszeretet, a nemzeti hagyományok tiszte­lete, minden magyar együvé tartozásának megélése, a hit, remény és szeretet megváltá­sa jellemez. Mindezt mélyen emberien, a magunk esendő­­ségét, szenvedélyeit és szen­vedéseit, küzdelmeit, tévedé­seit és hétköznapi örömeit is magába foglalva. Zenéjük hí­ven tükrözi a fenti érzés- és gondolatvilágot. Dalaik hol megrendítően szép líraiság­­gal, hol vérpezsdítő dinamiz­mussal, hol katartikus drá­­maisággal szólalnak meg, minden esetben végsőkig fo­kozva az érzelmi átélhetősé­­get. Muzsikájukban szerves egységként olvadnak össze a népzenei és a rockos elemek, amit az egyenként is kiváló zenészek színes és ötletgaz­dag hangszereléssel jeleníte­nek meg, a legmagasabb szin­ten ötvözve játékukban a profizmust és a felszabadult örömöt. A szívek mélyére ha­toló dallamokat és szövege­ket három lenyűgöző hangú szólóénekes tolmácsolja, a rock műfajában külön-külön és kórusban is a vokális lehe­tőségek csúcsait ostromolva. Az ezredfordulón újjászü­letett Kormorán fáklyaként világít az elcsüggedt lelkek­­nek. Koncertjeik és kiadvá­nyaik a korábbiaknál is hit­­vallóbbak lettek, gyógyírt nyújtva régi és új sebeinkre. A ránk zúduló globális tö­megkultúra áradatára fittyet hányva, a fogyasztásközpon­tú, közösségellenes és érték­tagadó korszellemmel dacol­va a szívekben teremti meg a magyar nemzeti egység, az összetartozás, a szeretet erejé­nek tudatát és érzését. A Kor­morán a művészet eszközei­vel és erejével hozta létre azt a közös hitvallást, amely alapja és kovásza lehet egy új lendületet kapó nemzeti ébre­désnek. Dalaikkal egy másik korba repülhetünk, egy régen elmúlt és talán egyszer még eljövendő Aranykorba... Egy olyan korba, ahol nemzet és hit, kereszténység és magyar­ság, az isteni és az emberi igazságok, a szeretet örök pa­rancsa egymással harmóniá­ban hatják át mindennapjain­kat. Hegedűs­ Gábor PALETTA Eszmélet címmel multi­médiás vándorkiállítás nyílt a József Attila-emlék­­év alkalmából Budapesten. A költő születésének századik évfordulójáról megemlékező virtuális tár­lat február 20-ig látogatha­tó a Petőfi Irodalmi Múze­umban, majd Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Székesfehérváron, Eger­ben, Makón, de a gyűjte­mény eljut Székelyudvar­helyre, Aradra, Szabadká­ra, Zentára, Párizsba, Bécs­­be és Berlinbe is. Közalapítványt hoztak létre a rákoshegyi Bartók­­ház helyreállításáért. A fő­város XVII. kerületi önkor­mányzatának Zeneház el­nevezésű szervezete azért jött létre, hogy gondozza és védje az épületet, amelyben a világhírű zene­szerző 1912 és 1920 között élt, illetve forrásokat talál­jon a felújítás fedezésére. A Hunyadi utca 50. szám alatti kúriaépületben alkot­ta Bartók A Kékszakállú her­ceg vára és A csodálatos mandarin című műveit. A tervek szerint 2006-ban, Bartók Béla születésének 125. évfordulóján nyitja meg kapuit az épület a ze­neszeretők előtt. A 36. Magyar Filmszemle alkalmából az Uránia Nemzeti Filmszínházban versenyen kívül doku­mentumfilmek vetítése: Szelíd kérlelhetetlenség (Dár­­day István - Szalai Györgyi) 2005. február 6-án, vasár­nap 12 órakor, a Csortos­­teremben. Kettős portré a 18 és fél évet börtönben töltött Lénárd Ödön piarista szerzetesről és Tímár Ág­nesről, a ciszterci rend ala­pító tagjáról. A Szegedi Nemzeti Szín­házban február 11-én tart­ják Huszár Lajos A csend cí­mű kétfelvonásos operájá­nak ősbemutatóját, amely­nek szövegkönyvét - Ba­lázs Béla 1908-ban született meséje alapján - Darvasi László írta. A karmester Molnár László és Kardos Gá­bor. A főszerepeket Andrej­­csik István, Hajdú András, Vajda Júlia, Dér Krisztina, Szonda Éva és Gábor Géza énekli. Az előadás rende­zője Székhelyi József. Kulturális fejlesztések Szegeden. Idén négymilli­­árd forintot áldoz Szeged városa a helyi kulturális in­tézmények működtetésére. Rövidesen befejeződik a Kisszínház rekonstrukció­ja, és képtárrá alakítják a szecessziós Reök-palotát, amellyel európai színvona­lú galéria nyílik a város­ban. A Tisza-parti város külső kerületeiben két mű­velődési házat hoznak rendbe, egyúttal két újat építenek fel. Szegen csengő­ című köteté­nek meséit mondja és nép­dalait énekli Berecz And­rás február 6-án, és 20-án, vasárnap este hét órakor a MOM Művelődési Köz­pontban. A Kunság népha­gyományából kapnak ízelí­tőt mindazok, akik a nagy magyar mesemondó és muzsikus barátai hagyo­mányosan vidám hangula­tú estjein részt vesznek. E­lőször hármasban voltunk: a vers meg a mama meg én. Mert akkor még nekem, há­rom-négy esztendősnek, mama olvasott föl­­ Petőfi­­költeményeket. Volt egy Petőfi-össze­­sünk, piros kötésű, gyorsan sárguló papiroson. Volt egy válogatott is, fé­nyes fehér krétapapíron, egész olda­las metszetekkel, azt jobban szeret­tem, nyilván a képek miatt. Különö­sen A vén zászlótartó című vers ábrá­zolása fogott meg; mama mindig on­nan olvasta föl ezt a ritkán emlegetett költeményt, a költő édesapjáról. Igen, mama nemcsak „slágereket" ol­vasott föl, hanem A vén zászlótartó mel­lett olyant is, mint A király esküje. Szinte hallom a hangját: „Esküszöm az égre/ Az ég istenére/ Bántani nem foglak." Később, az iskolában, a gimnáziu­mi évek alatt memoriter is lett Petőfi­ből, házi feladat­­ minden órára meg­tanulandó, fejből elmondandó egy­két szakasz. Az Anyám tyúkja, a Föltá­madott a tenger, meg a többi nagy vers után poéta-szerelmem, Arany János következett a Toldival! Először az Elő­­hang, majd kétszakaszonként araszol­­gatva, a teljes első ének. S egyre bensőségesebb lett a kap­csolat a verskedvelő diák meg a cso­dálatos költő között: még! még! Rész­letek a Toldi többi énekéből, a balla­dák, a Bolond Istók. Jólesett megtanul­nom őket, a teljes magányban, a na­­gyon­ nagy egyedüllétben, amely a szalontai poétalángelme között és köztem jött létre, ma is, és tartani fog, amíg csak... Majd ez a kettős magány, amely ne­kem, már felsős, ötödikes gimnazistá­nak, az egész osztályt átölelő Ady Endre-lázban segített fölfedezni az új­­szavú, új­ muzsikájú költészetet­­ az Ér meg az Óceán között. És a nagy találkozás József Attilá­val, a Mamával (amelyet már nem a mama olvasott föl!) - amint az „óriás ő" három hosszú magánhangzójában az ámulat növeli kozmikussá a mo­sott ruhát teregető édesanyát. Aztán váratlanul, egy erdélyi tanár szájából szólalt meg Dsida Jenő költé­szete, máig örök útitársam, a Nagy­csütörtök megrázó áhítata, a Psalmus Hungaricus gyönyörű hazaszeretete. Kettős magányom a versekkel egy­re bensőségesebbé vált. Ez nem egye­düllét, de a legteljesebb közelség a po­­ézis világával. A vers: azonosulás a teljes világgal. Csak ő tudja magába sűríteni és a legtisztábban kimondani a teremtést, az életet, a „kezdetben való" költészetétől mindmáig. Jólesik verset olvasni otthon, lám­pafényben. De vonaton is, villamoson is. Van egy borítéknyi gyűjteményem kigépelt versekből, Adyval kezdődik, Zelk Zoltán fejezi be a sort. Kézitás­kámban a boríték, „minden esetre." Benne van Apollinaire Búcsúja is, Vas István fordítása, amely az Egy szerelem három éjszakájának bemutatója óta szinte slágerré lett. De a boríték őrzi Jékely Zoltán átköltését is. Ez kevésbé ismerős. Nekem hozzá húz a szívem, az összecsengő második és negyedik sor végén az „emlékszel­e - idő szele" tiszta rím mindig meghal. Áprily Lajos Tavaszi vizek című köl­teményének háromszor négy sora szépen felelget Fjodor Tyutcsev Tavaszi vizek című versének háromszor négy sorával. Ady Endre erdei havas Krisz­tus-keresztjére Juhász Gyula tápai Krisztusa néz vissza: „Az ország ut­ján, függ s a földre néz"... Zakatol alattam a villamos, a vonat, amikor újra meg újra olvasom őket. És mondom is, emlékezetből. Egy­szer össze kellene számolni: a gimná­ziumi memoritereken túl még hány verset tudok „kívülről". Ám ebben a versolvasó magányban­­ csak a Ma­gányban, a nagy Arany János-költe­­mény nem ragadt meg a fejemben: „Az óra, lüktet lassú percegéssel..." Részleteit tudom, fölmondom ma­gamnak, de az egészet nem tudom megtanulni! Miért nem? Miért éppen ezt nem, a nekem nagyon-nagyon kedveset?! Micsoda gazdagság! Egy tiszta rím Radnóti Miklós Cortes postaleséből: „dől az ikra­­ lábaikra". Ebben az a rejtett szépség, hogy eszembe juttatja: van lábikra is... Simon István Kórház­ban című versének összecsengő két sor végében, „lázlap - láthatsz", ott rejtezik: csak látogatáskor lehet látni a beteget is, a lázlapot is... A híd című Rónay György-költemény utolsó két so­ra első olvasása óta mindig a páratlan nyelvművész költőt juttatja eszembe: „...s míg a Nap, fénye emzett / ujjon­­ganak traverzei." Ebben a ritka, eddig még soha le nem írt asszonáncban az ragad meg, az a feszültség, amelyet egy ősi magyar ige és egy modern fo­galom nevének összecsengése ad. Örülök, hogy szeretett Juhász Gyulám Anna örök című versének végére - a sze­gedi nyomda tévesen odaszedett szava helyett - visszakerült az Anna név. Örülnék, ha a Húsz év múlva című Vajda János-költemény egyik, nyilván rosszul lemásolt sora végre úgy jelen­nék meg ezután, könyvben, folyóirat­ban, ahogy a költő kéziratában olvas­ható: „Fölöttem csillagmiriád..." Próza-sor Márai Sándor Naplójában: „Azt hiszem, van." Versnek érzem. És egy szkeptikus nagy író megrendítő hitvallásának. Kettesben vagyok Kányádi Sándor kötetével. Ismét olvasom és mondom, mondom a huszadik század végének talán legszebbik költeményét: „Valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod..." Sokszor elmondom az el­ső két sort, majd az egész verset. Tu­dom, ki az a Valaki, ki valamikor az Olajfák hegyén járt... Dalos László Kettesben Bogdán József Anyám, Magyarország Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret, Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet, Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet, Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed. Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád, Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország, Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem, Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem? Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem, A mostoha sorsba belekeseredtem, Nyolcvan esztendeje, fekete palástban, Itt a Délvidéken, apátián, anyátlan. Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem, Ki segít, ha nem Te, a sok elesetten? Akik felnéztek rád mint édesanyára, Megvert magyar népünk ölelésed várjál Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret, Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet, Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet: Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed! (Törökkanizsa, 2004. december 6-án) , 2005. február 6.Kultúra sílímke- 11 A Magyar Kultúra Napja Január hónap számos kul­turális eseménye csoportosul a nevezetes nap, 22-e köré. A magyar kultúra napjáról van szó, melyet arra emlékezve ünnepel Magyarország, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. S éppen ezért, Himnuszunk születése miatt talán mindig inkább irodalmi jellegű ez a nap. Idén is. Drámaíróverseny, múzeumi vetélkedők, ingye­nes filmvetítések színesítették az ünnepet. A jeles nap alkal­mából művészeti, kultúratá­mogatói díjakat is átnyújtott Hiller István kulturális minisz­ter Budapesten, a Stefánia Pa­lotában. Eredetileg a Falvak Kultúrájáért Alapítvány hozta létre a kultúra lovagja kitünte­tő címet, melyet idén hetedik alkalommal adtak át, határon belüli és kívüli közművelődé­si, irodalmi, zenei és művé­szeti teljesítmények elismeré­seképpen. Voltak kiállítás­megnyitók, a Néprajzi Múze­umban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban is, utóbbi az idei József Attila-emlékév alkal­mából rendezett multimédiás vándorkiállítás első helyszíne. A felsorolást folytathat­nánk, ám fontosabb az ünnep krónikájának eleje. Ugyanis még 21-e délutánján kiosztot­tak számos jeles díjat az Ipar­­művészeti Múzeum falai közt. Nevezetesen elismerték a kul­túra mecénásait, átadták a Bibliotéka Emlékérmet, a Cso­konai Vitéz Mihály Alkotói és Közösségi Díjat, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet, valamint a Márai-díjat. Ez utóbbit - már a hagyo­mány - évente három személy veheti át, s egyikük mindig határon túli. Az idei kitünte­tettek Németh Gábor, Láng Zsolt és Karátson Endre voltak, mindhárman prózaírók. Karátson Endrét André Karát­sonként talán jobban is­merhetni, az 1956 óta Francia­­országban élő művészt, iroda­lomtudóst számos jelentős no­vellakötete tette ismertté, leg­utóbb az Első személyben című. Igen sokat tett a magyar kul­túra külföldi megismertetésé­ért, egyetemi tanárként, a Nyugat kutatójaként. A határon túli díjazott idén Láng Zsolt, a marosvásárhelyi Látó című folyóirat szerkesz­tője. A prózaíró 1958-ban szü­letett Szatmárnémetiben. A Bestiarium Transylvaniae re­gényfolyamának II. és III. kö­teteit a Jelenkor adta ki. Láng Zsolt nemzedéktár­sát, az 1956-ban született Né­meth Gábort is kitüntették idén. Zsidó vagy című írása a legutóbbi időben jelent meg, de híressé tették nevét már korábbi művei is: az Angyal és bábu, a Semmi Könyvéből, az Eleven hal, vagy A húron tó cí­­műek. Németh Gábor a Ma­gyar Rádió irodalmi szerkesz­tője. A kitűnő prózaírók Márai Sándor arcképét ábrázoló ér­met kaptak, amely Csikai Már­ta szobrászművész alkotása. Völgyi Tóth Zsuzsa

Next