Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)
2005-02-06 / 6. (2947.) szám
Az oldalt szerkesztette: Gábor Adrienn Angéla Kormorán, a nemzeti ébredés zászlóshajója Van egy zenekar ma Magyarországon, amely minden koncertjét a miatyánk és a Himnusz eléneklésével zárja. Az Úr imája és nemzeti imádságunk után a székely himnusz dallama is gyakran felcsendül. A közönség a zenekarral együtt, egy szívvel-egy lélekkel énekel, méltó betetőzéseként egy olyan előadásnak, amely minden alkalommal a nemzeti kultúra, a nemzeti reneszánsz ünnepét jelenti. Ez a zenekar - amelynek vezetője, Koltay Gergely maga írta a megzenésített miatyánk dallamát - nem egy egyházi együttes, hanem a magyar folk-rock zenekarok zászlóshajója. A huszonkilenc éves Kormorán, amelynek zenei és szövegvilágában fokozatosan teljesedett ki az az értékrend és hitvallás, amelyet Isten, a haza és embertársaink szeretete jellemez, kiindulópontjaként a magyar népzenét és népköltészetet, a Bartók és Kodály szellemében feltárt tiszta forrást választotta. A népzenét a lehető legtermészetesebb módon olvasztja össze korunk egyik meghatározó zenei stílusával, a rockzenével, amely az utóbbi évtizedek első számú nemzetközi zenei „összekötő nyelve". A Kormorán összhangba hozza az ősi hagyományt és a modern tömegkultúrát, a népinemzeti arcéit a világ minden táján érthető megszólalással. A megalakuláskor szinte megelőzték a korukat, mintegy előfutáraként az utóbbi években oly divatossá váló „világzene" műfajának. A zenekar a hosszú évek során számos tagcserén ment keresztül, az alapítókat ma már csak a zeneszerző-szövegíró Koltay Gergely képviseli, aki egyben a fúvós hangszerek mestere is. A hangzásnak éppen ő adja meg az egyedi karaktert: a tárogató hangja - a szintén elmaradhatatlan hegedűszó mellett - már az első hallásra „beazonosítja" muzsikájukat. A mai felállás ugyanakkor máris hosszú életűnek mondható, hiszen a kilenctagú zenekar tagjai az ezredforduló óta együtt játszanak, töretlen hittel és lelkesedéssel. Nagyon egymásra találtak, népszerűségük évről évre nő. Ki ne ismerné például a Honfoglalás című film gyönyörű betétdalát, a „Kell még egy szó"-t? A Kormorán három évtized alatt megteremtette és kiteljesítette saját eszmei világát, amelyet a hazaszeretet, a nemzeti hagyományok tisztelete, minden magyar együvé tartozásának megélése, a hit, remény és szeretet megváltása jellemez. Mindezt mélyen emberien, a magunk esendőségét, szenvedélyeit és szenvedéseit, küzdelmeit, tévedéseit és hétköznapi örömeit is magába foglalva. Zenéjük híven tükrözi a fenti érzés- és gondolatvilágot. Dalaik hol megrendítően szép líraisággal, hol vérpezsdítő dinamizmussal, hol katartikus drámaisággal szólalnak meg, minden esetben végsőkig fokozva az érzelmi átélhetőséget. Muzsikájukban szerves egységként olvadnak össze a népzenei és a rockos elemek, amit az egyenként is kiváló zenészek színes és ötletgazdag hangszereléssel jelenítenek meg, a legmagasabb szinten ötvözve játékukban a profizmust és a felszabadult örömöt. A szívek mélyére hatoló dallamokat és szövegeket három lenyűgöző hangú szólóénekes tolmácsolja, a rock műfajában külön-külön és kórusban is a vokális lehetőségek csúcsait ostromolva. Az ezredfordulón újjászületett Kormorán fáklyaként világít az elcsüggedt lelkeknek. Koncertjeik és kiadványaik a korábbiaknál is hitvallóbbak lettek, gyógyírt nyújtva régi és új sebeinkre. A ránk zúduló globális tömegkultúra áradatára fittyet hányva, a fogyasztásközpontú, közösségellenes és értéktagadó korszellemmel dacolva a szívekben teremti meg a magyar nemzeti egység, az összetartozás, a szeretet erejének tudatát és érzését. A Kormorán a művészet eszközeivel és erejével hozta létre azt a közös hitvallást, amely alapja és kovásza lehet egy új lendületet kapó nemzeti ébredésnek. Dalaikkal egy másik korba repülhetünk, egy régen elmúlt és talán egyszer még eljövendő Aranykorba... Egy olyan korba, ahol nemzet és hit, kereszténység és magyarság, az isteni és az emberi igazságok, a szeretet örök parancsa egymással harmóniában hatják át mindennapjainkat. Hegedűs Gábor PALETTA Eszmélet címmel multimédiás vándorkiállítás nyílt a József Attila-emlékév alkalmából Budapesten. A költő születésének századik évfordulójáról megemlékező virtuális tárlat február 20-ig látogatható a Petőfi Irodalmi Múzeumban, majd Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Székesfehérváron, Egerben, Makón, de a gyűjtemény eljut Székelyudvarhelyre, Aradra, Szabadkára, Zentára, Párizsba, Bécsbe és Berlinbe is. Közalapítványt hoztak létre a rákoshegyi Bartókház helyreállításáért. A főváros XVII. kerületi önkormányzatának Zeneház elnevezésű szervezete azért jött létre, hogy gondozza és védje az épületet, amelyben a világhírű zeneszerző 1912 és 1920 között élt, illetve forrásokat találjon a felújítás fedezésére. A Hunyadi utca 50. szám alatti kúriaépületben alkotta Bartók A Kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin című műveit. A tervek szerint 2006-ban, Bartók Béla születésének 125. évfordulóján nyitja meg kapuit az épület a zeneszeretők előtt. A 36. Magyar Filmszemle alkalmából az Uránia Nemzeti Filmszínházban versenyen kívül dokumentumfilmek vetítése: Szelíd kérlelhetetlenség (Dárday István - Szalai Györgyi) 2005. február 6-án, vasárnap 12 órakor, a Csortosteremben. Kettős portré a 18 és fél évet börtönben töltött Lénárd Ödön piarista szerzetesről és Tímár Ágnesről, a ciszterci rend alapító tagjáról. A Szegedi Nemzeti Színházban február 11-én tartják Huszár Lajos A csend című kétfelvonásos operájának ősbemutatóját, amelynek szövegkönyvét - Balázs Béla 1908-ban született meséje alapján - Darvasi László írta. A karmester Molnár László és Kardos Gábor. A főszerepeket Andrejcsik István, Hajdú András, Vajda Júlia, Dér Krisztina, Szonda Éva és Gábor Géza énekli. Az előadás rendezője Székhelyi József. Kulturális fejlesztések Szegeden. Idén négymilliárd forintot áldoz Szeged városa a helyi kulturális intézmények működtetésére. Rövidesen befejeződik a Kisszínház rekonstrukciója, és képtárrá alakítják a szecessziós Reök-palotát, amellyel európai színvonalú galéria nyílik a városban. A Tisza-parti város külső kerületeiben két művelődési házat hoznak rendbe, egyúttal két újat építenek fel. Szegen csengő című kötetének meséit mondja és népdalait énekli Berecz András február 6-án, és 20-án, vasárnap este hét órakor a MOM Művelődési Központban. A Kunság néphagyományából kapnak ízelítőt mindazok, akik a nagy magyar mesemondó és muzsikus barátai hagyományosan vidám hangulatú estjein részt vesznek. Először hármasban voltunk: a vers meg a mama meg én. Mert akkor még nekem, három-négy esztendősnek, mama olvasott föl Petőfikölteményeket. Volt egy Petőfi-összesünk, piros kötésű, gyorsan sárguló papiroson. Volt egy válogatott is, fényes fehér krétapapíron, egész oldalas metszetekkel, azt jobban szerettem, nyilván a képek miatt. Különösen A vén zászlótartó című vers ábrázolása fogott meg; mama mindig onnan olvasta föl ezt a ritkán emlegetett költeményt, a költő édesapjáról. Igen, mama nemcsak „slágereket" olvasott föl, hanem A vén zászlótartó mellett olyant is, mint A király esküje. Szinte hallom a hangját: „Esküszöm az égre/ Az ég istenére/ Bántani nem foglak." Később, az iskolában, a gimnáziumi évek alatt memoriter is lett Petőfiből, házi feladat minden órára megtanulandó, fejből elmondandó egykét szakasz. Az Anyám tyúkja, a Föltámadott a tenger, meg a többi nagy vers után poéta-szerelmem, Arany János következett a Toldival! Először az Előhang, majd kétszakaszonként araszolgatva, a teljes első ének. S egyre bensőségesebb lett a kapcsolat a verskedvelő diák meg a csodálatos költő között: még! még! Részletek a Toldi többi énekéből, a balladák, a Bolond Istók. Jólesett megtanulnom őket, a teljes magányban, a nagyon nagy egyedüllétben, amely a szalontai poétalángelme között és köztem jött létre, ma is, és tartani fog, amíg csak... Majd ez a kettős magány, amely nekem, már felsős, ötödikes gimnazistának, az egész osztályt átölelő Ady Endre-lázban segített fölfedezni az újszavú, új muzsikájú költészetet az Ér meg az Óceán között. És a nagy találkozás József Attilával, a Mamával (amelyet már nem a mama olvasott föl!) - amint az „óriás ő" három hosszú magánhangzójában az ámulat növeli kozmikussá a mosott ruhát teregető édesanyát. Aztán váratlanul, egy erdélyi tanár szájából szólalt meg Dsida Jenő költészete, máig örök útitársam, a Nagycsütörtök megrázó áhítata, a Psalmus Hungaricus gyönyörű hazaszeretete. Kettős magányom a versekkel egyre bensőségesebbé vált. Ez nem egyedüllét, de a legteljesebb közelség a poézis világával. A vers: azonosulás a teljes világgal. Csak ő tudja magába sűríteni és a legtisztábban kimondani a teremtést, az életet, a „kezdetben való" költészetétől mindmáig. Jólesik verset olvasni otthon, lámpafényben. De vonaton is, villamoson is. Van egy borítéknyi gyűjteményem kigépelt versekből, Adyval kezdődik, Zelk Zoltán fejezi be a sort. Kézitáskámban a boríték, „minden esetre." Benne van Apollinaire Búcsúja is, Vas István fordítása, amely az Egy szerelem három éjszakájának bemutatója óta szinte slágerré lett. De a boríték őrzi Jékely Zoltán átköltését is. Ez kevésbé ismerős. Nekem hozzá húz a szívem, az összecsengő második és negyedik sor végén az „emlékszele - idő szele" tiszta rím mindig meghal. Áprily Lajos Tavaszi vizek című költeményének háromszor négy sora szépen felelget Fjodor Tyutcsev Tavaszi vizek című versének háromszor négy sorával. Ady Endre erdei havas Krisztus-keresztjére Juhász Gyula tápai Krisztusa néz vissza: „Az ország utján, függ s a földre néz"... Zakatol alattam a villamos, a vonat, amikor újra meg újra olvasom őket. És mondom is, emlékezetből. Egyszer össze kellene számolni: a gimnáziumi memoritereken túl még hány verset tudok „kívülről". Ám ebben a versolvasó magányban csak a Magányban, a nagy Arany János-költemény nem ragadt meg a fejemben: „Az óra, lüktet lassú percegéssel..." Részleteit tudom, fölmondom magamnak, de az egészet nem tudom megtanulni! Miért nem? Miért éppen ezt nem, a nekem nagyon-nagyon kedveset?! Micsoda gazdagság! Egy tiszta rím Radnóti Miklós Cortes postaleséből: „dől az ikra lábaikra". Ebben az a rejtett szépség, hogy eszembe juttatja: van lábikra is... Simon István Kórházban című versének összecsengő két sor végében, „lázlap - láthatsz", ott rejtezik: csak látogatáskor lehet látni a beteget is, a lázlapot is... A híd című Rónay György-költemény utolsó két sora első olvasása óta mindig a páratlan nyelvművész költőt juttatja eszembe: „...s míg a Nap, fénye emzett / ujjonganak traverzei." Ebben a ritka, eddig még soha le nem írt asszonáncban az ragad meg, az a feszültség, amelyet egy ősi magyar ige és egy modern fogalom nevének összecsengése ad. Örülök, hogy szeretett Juhász Gyulám Anna örök című versének végére - a szegedi nyomda tévesen odaszedett szava helyett - visszakerült az Anna név. Örülnék, ha a Húsz év múlva című Vajda János-költemény egyik, nyilván rosszul lemásolt sora végre úgy jelennék meg ezután, könyvben, folyóiratban, ahogy a költő kéziratában olvasható: „Fölöttem csillagmiriád..." Próza-sor Márai Sándor Naplójában: „Azt hiszem, van." Versnek érzem. És egy szkeptikus nagy író megrendítő hitvallásának. Kettesben vagyok Kányádi Sándor kötetével. Ismét olvasom és mondom, mondom a huszadik század végének talán legszebbik költeményét: „Valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod..." Sokszor elmondom az első két sort, majd az egész verset. Tudom, ki az a Valaki, ki valamikor az Olajfák hegyén járt... Dalos László Kettesben Bogdán József Anyám, Magyarország Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret, Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet, Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet, Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed. Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád, Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország, Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem, Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem? Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem, A mostoha sorsba belekeseredtem, Nyolcvan esztendeje, fekete palástban, Itt a Délvidéken, apátián, anyátlan. Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem, Ki segít, ha nem Te, a sok elesetten? Akik felnéztek rád mint édesanyára, Megvert magyar népünk ölelésed várjál Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret, Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet, Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet: Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed! (Törökkanizsa, 2004. december 6-án) , 2005. február 6.Kultúra sílímke- 11 A Magyar Kultúra Napja Január hónap számos kulturális eseménye csoportosul a nevezetes nap, 22-e köré. A magyar kultúra napjáról van szó, melyet arra emlékezve ünnepel Magyarország, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. S éppen ezért, Himnuszunk születése miatt talán mindig inkább irodalmi jellegű ez a nap. Idén is. Drámaíróverseny, múzeumi vetélkedők, ingyenes filmvetítések színesítették az ünnepet. A jeles nap alkalmából művészeti, kultúratámogatói díjakat is átnyújtott Hiller István kulturális miniszter Budapesten, a Stefánia Palotában. Eredetileg a Falvak Kultúrájáért Alapítvány hozta létre a kultúra lovagja kitüntető címet, melyet idén hetedik alkalommal adtak át, határon belüli és kívüli közművelődési, irodalmi, zenei és művészeti teljesítmények elismeréseképpen. Voltak kiállításmegnyitók, a Néprajzi Múzeumban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban is, utóbbi az idei József Attila-emlékév alkalmából rendezett multimédiás vándorkiállítás első helyszíne. A felsorolást folytathatnánk, ám fontosabb az ünnep krónikájának eleje. Ugyanis még 21-e délutánján kiosztottak számos jeles díjat az Iparművészeti Múzeum falai közt. Nevezetesen elismerték a kultúra mecénásait, átadták a Bibliotéka Emlékérmet, a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói és Közösségi Díjat, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet, valamint a Márai-díjat. Ez utóbbit - már a hagyomány - évente három személy veheti át, s egyikük mindig határon túli. Az idei kitüntetettek Németh Gábor, Láng Zsolt és Karátson Endre voltak, mindhárman prózaírók. Karátson Endrét André Karátsonként talán jobban ismerhetni, az 1956 óta Franciaországban élő művészt, irodalomtudóst számos jelentős novellakötete tette ismertté, legutóbb az Első személyben című. Igen sokat tett a magyar kultúra külföldi megismertetéséért, egyetemi tanárként, a Nyugat kutatójaként. A határon túli díjazott idén Láng Zsolt, a marosvásárhelyi Látó című folyóirat szerkesztője. A prózaíró 1958-ban született Szatmárnémetiben. A Bestiarium Transylvaniae regényfolyamának II. és III. köteteit a Jelenkor adta ki. Láng Zsolt nemzedéktársát, az 1956-ban született Németh Gábort is kitüntették idén. Zsidó vagy című írása a legutóbbi időben jelent meg, de híressé tették nevét már korábbi művei is: az Angyal és bábu, a Semmi Könyvéből, az Eleven hal, vagy A húron tó címűek. Németh Gábor a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője. A kitűnő prózaírók Márai Sándor arcképét ábrázoló érmet kaptak, amely Csikai Márta szobrászművész alkotása. Völgyi Tóth Zsuzsa