Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)

2005-01-16 / 3. (2944.) szám

2005. január 16. 1­2 Újtraka Utcát beborító platán­fa­sor Kaposváron, nem messze a város köz­pontjától. Polgári há­zak, melyek valamikor a múlt század elején épülhettek, s őrzik az ember lélegzésének és álmainak léptékét. Ami­kor becsöngetek a ková­csoltvas kapun, nemso­kára megjelenik fürge lépteivel, bár kezében bot, egyenes tartással Takáts Gyula bácsi. Mindenképpen így illen­dő köszöntenem az ő ki­lencvennégy esztende­jét. Az épület hátsó te­raszán át érjük el a la­kást: szárnyas ajtók, magas belső tér, egy­másba nyíló szobák, a falakat könyvek és ké­pek borítják. Letelepe­dünk az egyik sarokba, kényelmes, egyszerű fo­telekbe egy kis asztalka köré. Nos, kérdezz öcsém! - szólít fel Gyu­la bácsi, a költő, az író, a festő, a történész és muzeológus, ez a sugár­zó dunántúli szellem, s már kevésbé akarnék kérdezni, sokkal inkább szeretnék nagyot, hosz­­szan hallgatni ebben a pannóniai miliőben, mely a tárgyakból és Gyula bácsi személyé­ből szerteárad. Akit körülvesz a szín és a szó Látogatóban Takáts Gyulának a harmónia költőjénél: „Csupa rózsaszín-lila lett a rét. / Kökörcsin-láng ragyog a csorda / tőgyén s a füst ha­sal, akár a vizsla. Hidegség ül a nyárfasorba" - olvasom Sze­retet, vidámság című versében. Takáts Gyula költészetéről szólva mindig hangsúlyoz­zák: kiegyensúlyozottság, harmónia, egyensúlyra törek­vés jellemzi verseit. Az ember nála mintha föloldódna a táj­ban, s ezen keresztül a min­­denséggel válna eggyé. - Aki így gondolja, annak igaza van. Életem stílusát is az egyensúly és a harmónia határozta meg mindig. S en­nek színét, ízét és hangulatát mindig megtaláltam a pan­non tájban. Takáts Gyula pontosan ve­zényeli a szavakat. - A pannon tájban igen, megtalálható íz, szín és han­gulat, de a Gyula bácsi által megélt idő mind a mai napig ellentmond a harmóniának. - Minél inkább ellentmon­dott, annál inkább töreked­tem annak ellenkezőjére. Az ember a sok történelmi, em­beri gond és baj közepette a harmónia megteremtésére kell, hogy törekedjék. Ilyen egyszerű lenne? La­pozom a Vulkánok, fügefák cí­mű gyűjteményes versesköte­tet. A történelem, a társada­lom eseményei mintha nem szűrődnének be, anélkül pe­dig... - Közvetlenül nem, de mégis jelen vannak. Az iroda­lomban nem politizálok, de a versekben mégis előtűnik olyan hangulat, mely meglel­hető a régi időkben, s talán a jelen történelmi pillanatban is. Vörösmartyt vagy Berzse­nyit említem. Ez utóbbi korá­ban dúltak a francia háborúk, volt az a bizonyos magyar ne­mesi fölkelés. S közben a Niklán élő Berzsenyi költé­szetében arra törekedett, hogy megmaradjon az egyen­súly, mellyel a magyarságra tekint, s lelkivilágában is har­mónia telepedjen meg. A háromszárnyú, hatalmas ablakon át látom, odébb moz­dul kinn a korai téli alkonyat. S csak most veszem észre a megrakott íróasztalt: köny­vekkel, folyóiratokkal, kézira­tokkal. Ezt a szellem-szénás­szekeret. Illataként idézem Gyula bácsi egyik verséből: „Házam, világom nagyon egyszerű." Mit jelent ez az egyszerűség? - Világomról könnyű ki­mondani, miért egyszerű: azt ugyanis a maga természetes egyszerűségében figyeltem mindig, s úgy is láttam, le­gyen az a táj, vagy a családi múlt, akár pedig a régi ma­gyar költők világa. S mit je­lent a ház? Nemcsak azt a te­ret, ahol most ülünk, hanem átvitt értelemben a család múltját is jelenti. Ez a „lelki ház" költözött velem Tabról Kaposvárra, miközben egye­temistaként magammal vit­tem Pécsre, azután visszahoz­tam Kaposvárra. Ha törté­nészként belegondolok, a „ház" elvezet Lápafőre, So­mogy és Tolna határára, ahol valamikor a felmenőim éltek. Anyai ágon a „ház" az Al­földtől, az erdélyi részektől egészen Kaposvárig költö­zött. Takáts Gyula tizenhét esz­tendős korában a családdal költözött ebbe a kaposvári házba, 1928-ban. Eredetileg Tabon éltek, majd a tanár apa áthelyezése hozta ide őket. Az egykorvolt élet átszivárog az évtizedeken. A házaknak nincs nyelve, mégis, a falak, az ablakok, a megnyikorduló padló beszélnek. Mint aho­gyan a körülöttünk lévő világ is, fogalmaz pontosan Gyula bácsi, melynek nincs meghall­ható nyelve. - A természet, színeivel, egyben az életstílus színessé­gét is jelenti. Az ember a ter­mészet, azon keresztül a világ tagja. Életünkre vonatkozóan a történelemtől és a tájtól, amint a kettő összetartozik, tanulhatunk a legtöbbet. Csakhogy meg kell hallanunk a nyelvét, az a költészet, mely valóban meghallja a világnak, a történelemnek és a tájnak az üzenetét. Kitől kérdezhetném meg inkább, vajon a gimnáziumi tankönyvismeretté mereve­dett, a két világháború közti irodalmat jellemző népies-ur­bánus fogalompár annak, aki - megint csak a tankönyvek és irodalomtörténet szerint - a Nyugat harmadik nemzedé­kéhez tartozik, mit jelent? Szembenállást vagy csak kita­­lációt? - A kitaláción túl lényeges is, mert nem mindenkinek So­­mogyország a szülőföldje, le­het Buda vagy Kolozsvár, s nagy különbségek jelentkez­hetnek a természeti fogalma­zásban, attól függően, hogy erdők és hegyek vagy egy szépen épített város látványa, hangulata indít írásra. Babits is lehetne urbánus, de sokkal több annál, vagy például Sza­bó Lőrinc is. Tehát az igazi köl­tő nemcsak népi, nemcsak ur­bánus... Az sem biztos, hogy igaz lenne, miszerint a zsidó és nem zsidó származású köl­tők, írók között tenne különb­séget. Forgács Antal, Vas Ist­ván, Füst Milán... természetes, hogy urbánus jellegű magyar költők, akik egyúttal a világ­­irodalomra is kitekintenek. De a népiekről ugyanez el­mondható. De mennyire. Ve­gyük például Sinka Istvánt. Az ő költészete éppen úgy talál­kozik Garda Lorca költészeté­nek modernségével, mint ahogyan Erdélyi József költé­szetével is, amit népi költé­szetnek szoktak nevezni, de túl is mutat azon. Végső so­ron Petőfiről is elmondhatjuk: népi és egyben urbánus is. Nevek hangzanak el, me­lyek az én korosztályom, de a fiatalabbak számára még in­kább, már klasszikus hangzá­­súak. Gyula bácsinak ellen­ben személyes ismerősei, nemegyszer barátai, írói-köl­tői rokonai voltak ezek az al­kotók. - A barátok költészetét kö­zelebb érzem magamhoz, mint azokét, akik nem tartoz­nak közvetlenül az én íróasz­talomhoz. Így kell megemlíte­nem a dunántúli Weöres Sán­dort, vagy az erdélyi szárma­zású Jékely Zoltánt. Azután ott a Dunakanyar költészete, s itt ölelkezik hozzá Áprily lírája. Weöreshez és Jékelyhez szo­ros barátság kötött, ami abból is látszik, hogy a levelezésem történetét felölelő Helyét kere­ső nemzedék című könyvben Weöres Sanyitól talán ötven levél is szerepel, Jékelytől harminc-negyven, Vas István­tól is harminc, de például Toldalagi Páltól, akit szintén közeli költőtársnak érzek, csak egy-kettő. Vele a barát­ság nem kötött annyira össze, mint Weöressel. Csöngei ott­honába úgy jártam hozzá, mintha hazamennék, máskor ő jött át fonyódi nyaralónkba. Egyetemistaként pedig Pé­csett az én lakásomban lakott. Akkor már végeztem a böl­csészetén, s Weöres megkér­dezte tőlem, milyen szakra menjen. Azt ajánlottam neki: leghelyesebb, ha a filozófiát választja. Jékely Zoltánnal szintén szoros barátság alakult ki. Amikor apja, az öreg - ne­künk akkor öreg - Áprily ki­költözött budapesti lakásából a Dunakanyarba, Szent­­györgypusztára, budapesti tartózkodásaim idején az ő ágyában aludtam. Hasonló közeli barátság fűzött Tatay Sándorhoz is. És sorjáznak tovább a ne­vek. Pécsről Várkonyi Nándor, „akit atyamesterünknek te­kintettünk, sokat bolyongtam vele a Mecsekben, azután gyakran együtt kutattunk a könyvtárakban". Várkonyi, ha nem magyarul írja műveit, világismertségű lenne. Csak­hogy ha nem magyarul írja, meg sem születhettek volna, mert elfogyott volna a nyelv­levegő belőle. - Amikor fölmentem Bu­dapestre, mindig találkoz­tunk Vas Pistával, a szerkesz­tőségben vagy a New York kávéházban. A Vulkánok, fügefák című válogatott verseskötetet Vas István felesége, Szántó Piroska illusztrálta. - Piroskával is igen jó ba­rátságban voltam, annál is in­kább, mert magam is rajztáb­lán dolgozom: akár verset írok, akár rajzolok vagy fes­tek. A szín, a beszélő forma, s a történet azon része, mely él és mozog, ugyanúgy hozzám tartozik, mint ahogyan Piros­ka művészetéhez a táj, a gyer­mek, az ifjúság. S már belefordultunk a piktúrába, Takáts Gyula életé­nek e másik gazdag zarán­dokénekébe. De előbb még a görög-római és későbbi idők latin sorain kovácsolódott Ba­bitsról kérdezem. - Babits Mihály közel állt családunkhoz, mert kosztos­­diákként Pécsett unokabátyá­­méknál lakott két esztendőn át. Amikor első alkalommal fölkerestem őt Budapesten, megkérdezte tőlem, vajon megvan-e még Pécsett az akác, amelynek ága behajolt szobájának az ablakába. Ba­bits szeretett költőm volt min­dig azért is, mert úgy éreztem, Pécsen keresztül kissé hoz­zám is tartozik. Hosszasan levelez­tünk. Amikor föl szándékoztam men­ni hozzá, hogy meg­mutassam neki né­hány versemet, előbb levélben ke­restem meg. Előszo­bájában sokan vár­tak rá, engem a megjelölt időpont­ban azonnal foga­dott. Ilyenkor meg­bírálta levélben már elküldött versei­met... Jó érzéke volt ahhoz, mit jelent vi­déken élni. Kezdet­ben Fogarason volt tanár, s amikor engem ugyancsak ta­nárként Munkácsra helyez­tek, azt mondta: Munkács lesz a te Fogarasod. Azt aján­lom neked, Gyula, mondta, feltétlenül keresd föl a könyv­tárat, Munkácson bizonyára találsz olyan tanári könyvtá­rat, ahol sok klasszikus mű található, s foglalkozz a klasz­­szikusokkal. Ez így is történt. Onnan is leveleztem vele és feleségével, Török Szofival. Szabó Lőrinchez is jó ba­rátság fűzte Gyula bácsit. A Berzsenyi Társaság nevében többször meghívta Lőrincet Kaposvárra. - Olvasta a verseimet, s mindig kért tőlem az Est köny­vek karácsonyi számába. Azu­tán a Válaszban Sárközy György közölt, s természete­sen Babits a Nyugatban. A pannon tájban visszaka­nyarodunk Pécsre. Csorba Győző neve kikerülhetetlen. - Fiatalon vele jártam Olaszországban. Kardos Tibor volt akkoriban a Collegium Hungaricum igazgatója, s ott töltöttünk néhány hónapot. Ez hozzájárult klasszikus és latintudásunk gyarapításá­hoz. Itália határain túl azután eljutottam Görögországba, Afrika északi vidékeire... so­kat utaztam a mediterrán dé­len... A kis asztalka fölött, az ala­csonyan futó könyvespolc fö­lött Egry József-kép a falon, s a kikerülhetetlen Rippl Rónai József. Takáts Gyula, amikor 1945 után a történelem elbo­rult (élet-időjárási és történe­lem-pszichiátriai szempont­ból egyként), Keresztury Dezső segítségével kinevezést ka­pott a Róma-dombon lévő Rippl Rónai Múzeum, vezeté­sére, majd a Somogy megyei Múzeumok igazgatója lett. Ott húzta meg magát, ahol a képek, a kiállított tárgyak be­széltek, amikor némának kel­lett lenni, mondja Gyula bá­csi. S mutatja kicsiny festmé­nyét, melyet tizenkét eszten­dősen komponált. Mert a mű­vészet, vers vagy kép, első­sorban kompozíció, Takáts Gyulánál a harmónia kompo­zíciója. - Sokáig nem költőnek, ha­nem festőnek készültem, s mivel tudtam, hogy Rippl Ró­nai itt lakik a szomszédban, a Róma-dombon, munkáimat megmutattam neki. Rónai megdicsért, s ajánlotta, rá­máztassam be a képeket, mert festőként szükségem lesz a kezdeti művekre. A táj pedig adta a témát. Tabon, ha föl­mentem az Öreghegyre, bele­láttam a Balatonba. Fonyód­ról pedig vitorlással átjártam Badacsonyba. Ott pedig kivel találkoztam süllőzés közben? - Nyilván Egry Józseffel... - Bizony, Egryvel. Összeis­­merkedtünk, s azután ő is át­járt Fonyódra horgászni. Esz­tendőkön keresztül, évente gyakorta találkoztunk. Egry arra figyelmeztetett, ne hagy­jam abba a festést, hanem fo­lyamatosan dolgozzam. Kas­sák Lajos is lejárt nyaranta Fo­nyódra, s biztatott, hogy dol­gozzam. S azután ott van Fülep Lajos. Ne hagyjam abba a festést és a rajzolást, mond­ta mindig. Nem is hagytam abba. Könyveimet gyakran magam illusztrálom. A képen a természet látványa, a költé­szetben pedig ugyanannak a természetnek vers formában megértett és megértett nyel­ve jelenik meg. A Nemzeti Galériában is vannak képeim. Előkerül a festmény, me­lyen Takáts Gyula Balaton­györökhöz tartozó becehegyi pincéjéből látunk kifelé, a túl­oldalon feltűnik Fonyód... - Az őszt találom a leg­szebbnek. Elmúlik a kánikula, ősszel megérkezik a sok szép szín, a hűvösebb éghajlat, ak­kor dolgoztam mindig, külö­nösen Becehegyen. S ott a szőlő is. Nekem a szőlőműve­lés önművelés, önnevelés is volt. Az ember a szőlőn keresztül, annak munkáján keresztül saját magát nevelte rá a munkára, s meglátta an­nak eredményét a szép szőlő­ben, a szép pincében és meg­kóstolta a jó borban. A szőlő nekem életstílust jelentett, s ez adta a harmóniát. A Becehegyhez társaság és nevek kötődnek: Berta Bulcsú, Szakonyi Károly, Fodor András, aki egyébként Takáts Gyula tanítványa volt gimnazista­ként... Ez a Bacchus-könyv világa, mondja Gyula bácsi, s előve­szi a vendégkönyvet, mely­nek oldalaira a magyar iroda­lom és képzőművészet szá­mos jeles alakja írt verset, prózagondolatot vagy rajzolt. Ennek faximile kiadását ter­vezi Balatongyörök település segítségével, melynek dísz­polgárává választották. A művészetek között - de ugyan miért is tette volna - nem választott Gyula bácsi. Ma is ír, fest és rajzol. - A ceruza és a toll mindig mellettem van. Megjelenik a fejemben egy vers néhány so­ra, majd egy rajzban folytató­dik... ugyanazon a lapon. Balázs János képét mutatja maga fölött a falon, a huszon­két évesen meghalt kaposvári festőét. - Nagyon szegény szülők, favágók­ gyermeke volt, zseni­ális rajzkészséggel és tudás­sal. Róla mondta Rippl Rónai, amikor nem támogatta őt, hogy fölvegyék a főiskolára: miért protezsálnám Balázst, hiszen jobban rajzol nálam. Balázst minden ajánlás nélkül azonnal föl is vették. Kiváló tehetség volt. De a tüdőbaj hamarosan elvitte. Legna­gyobb tehetségeink közé tar­tozott Somogyban. A somogyi „festők" sorá­ban előkerül Zichy Jenő neve, majd Kunffy Lajosé. Vajon milyen a magyar vi­déki írói, költői, alkotói lét? A legtöbben a nagyváros művé­szi közegére, impulzusára vágynak. Gyula bácsi megta­­lálta-e Kaposvárott azt a mű­vészi, szellemi atmoszférát, ami az alkotáshoz kell? - Ugyanúgy, ahogyan Ba­bits is megtalálta vagy Rippl. Ők nagyobb városokba, vi­lágvárosokba költöztek, ne­kem a Berzsenyi Társaság hozta meg azt a kisebb társa­ságot, mely a művészeti esz­mecseréket, a művészbaráto­kat jelentette. A múltból pe­dig itt él köztünk Csokonai Vi­téz Mihály és Berzsenyi Dániel szelleme. Csokonai a kapos­vári főutcán lévő házban, ahová első elemistaként be­mentem, írta a Dorottyát, s Berzsenyi is járt abban a ház­ban. Úgy éreztem, hogy ab­ban az udvarban éppen úgy sétált Csokonai, mint én... Ka­posvárról a háború előtt rövid idő alatt elérhettem Budapes­tet, ellenkező irányban pedig Fiumét. Az itteni asztaltársa­ság tagjai olykor elhatározták, s még aznap leugrottak Fiu­méba, ott éjszakáztak, majd másnap visszajöttek. Buda­pest, Fonyód... ugyanabban a légkörben éltem, mint Babits vagy Egryék. A vidéki lét ak­koriban nem jelentett elru­gaszkodott magányt. Van egy ország, úgy hív­ják: Drangalag. S itt él Csu Fu, a költő.­­ Csu Fu azonos Takáts Gyulával. Drangalag az én vi­lágom; verseimnek megte­remtettem ezt az országot. Olyan birodalom, olyan or­szág, melynek nincs éghajla­ta, égtájai, irányai, határai sin­csenek, ez a végtelen Magyar­­ország, a végtelen Pannónia... Elmer István Oldal a Bacchus-könyvből

Next