Új Ember, 2013 (68. évfolyam, 52/3357. szám - 69. évfolyam, 51/3408. szám)
2012-12-23 - 2012-12-30 / 52-1. (3357-3358.) szám
2012. december 23-30. 2 tífítmée*KÖZÖS DOLGAINK VAN MÉG JÓ HÍRÜNK Az összefogás bizonyítéka Tízéves a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, és az eltelt egy évtized - ahogyan Böjte Csaba fogalmazott - annak bizonyítéka, „mennyi jóság, szolidaritás, izgalom és összefogás van az emberekben. Ha nehézségek, gondok adódnak, nem szabad meghátrálni, mert úgy hiszem, az Isten olyan feladatot ad, amelyet meg is tudunk oldani. Egyszerű pedagógusként is tudom, hogy a nehéz feladatok megoldása által többek leszünk, s az Úristen is azt szeretné, hogy felnőjünk, kibontakozzunk." A közmédia a kerek évforduló kínálta alkalmat kihasználva december 1-je és 16-a között gyűjtést szervezett az alapítvány javára, Jónak lenni jó címmel. Többféleképpen lehetett segíteni: az Adhatvonal felhívásával, a támogatók, sportolók, közszereplők által felajánlott tárgyak megvásárlásával, december 16-án pedig telefonos felajánlással, amelyre a jótékonysági akcióhoz kapcsolódó rádió- és televízió-műsorok adásideje alatt nyílt lehetőség. Csaba testvér a kampány megnyitóján kiemelte: a magyar emberek segítsége nélkül nem tudnának naponta enni adni kétezer-háromszáz gyereknek. Sz. A. AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ ÚTJAI A plébános vacsoráján Budapesti Alpha-kurzusunk második estéje éppen befejeződött kis, VIII. kerületi egyházközségünkben. Már túl voltunk a vasárnap délutáni szentmisén is, a „keresők miséjén", ahol gitáros énekekkel és missziós szentbeszéddel hirdetjük Jézus Krisztust az érdeklődőknek, utána pedig még személyes imádságot, beszélgetést is felajánlunk. A legvégén a csapat még egyszer összegyűlt egy születésnapos felköszöntésére, de aztán a legtöbben hamar hazaindultak. Másnap munka, a gyerekeket iskolába kell küldeni... Már csak egyik munkatársunk téblábol itt, egy kissé zavartan viselkedő, negyven év körüli nő társaságában. Plébánosunkra várnak, aki néhány testvértől a kapuban búcsúzkodik. Amikor visszatér, Emma, a nehéz sorsú asszonyok fáradhatatlan védelmezője hozzá fordul: - Bemutatom Ildikót. Üti-veri a férje, az életét mentve menekült el otthonról. Három napja egy elhagyott nyilvános vécében alszik. Jól ismerem, kezeskedem érte. Nincs valami ötleted? Plébánosunk negyvenes, mások bajára mindig érzékeny, gyors észjárású férfi. Egyet gondol, szemüvege kettőt villan, és már döntött is. Angol nyelven telefonál egy Pest környéki kisváros női szállójának főnöknőjével... Igen, van még egy hely, ha mi ajánljuk a hölgyet, ma este nyolcra odamehet! Kis kupaktanács következik. Ildikót meggyőzzük, hogy fogadja el a feltételeket. Nehéz Budapestről eljönnie, hiszen amúgy is az a legnagyobb fájdalma, hogy két kamasz lányától elszakították. Plébánosunk fejében pillanatok alatt kész a terv. - Most autóba ülünk, elmegyünk a helyre, ahol Ildikó eddig aludt, összeszedjük a holmiját. Visszajövünk, itt készíthet magának egy kisebb csomagot, amit majd magával visz. A többit majd megőrizzük. Aztán már csak a vidéki fuvart kell megszerveznünk... - A Szentlélek már megszervezte - szólok közbe. - Az ifjúsági közösség még a hittanteremben imádkozik. Egy testvérpár éppen abból a városkából való, ahová Ildikónak mennie kell... Az édesanyjuk autóval jön értük, hogy hazavigye őket. Valószínűleg szívesen segítenek... Mindnyájan mosolygunk. Érezzük, hogy nálunk nagyobb erők mozdultak meg, hogy ezt az öszszetört asszonyt biztonságba helyezzék. Plébánosunk már be is vágódott ütött-kopott Suzukijába, és elviharzanak. Hamar megfordulnak, három nagy táskával térnek vissza. Amíg az asszony csendesen pakol, plébánosunk vacsorával kínálja, hiszen ennie kell, hosszú még az este... Kisasztalt hoz be, kenyeret vág, májkrémes kenyereket ken, vizet forral a teához. Hárman ülünk a vacsorához, imádkozunk. Ildikó halálosan szomorú, alig megy le a torkán a falat. Állami gondozott volt, ahogy kikerült az intézetből, rögtön férjhez ment. Két kislányt szült, de a férje, sőt anyósa, a férfi családjának többi tagja is állandóan kínozta, megalázta, verte. Soha nem volt senki, aki megvédte. Most végül elmenekült. De a gyerekeit nem hozhatta magával... Hallgatjuk, és belesajdul a szívünk. Mérhetetlen szenvedés, eszelős rosszindulat... De van mérhetetlen szeretet is, mérhetetlen vigasztalás, csak meg kell találni a forrását... Biztatjuk, hogy van remény. Most menjen, próbálja meg túlélni az érzelmi krízist a nővéreknél, és kezdjen el imádkozni a mennyei Atyához, aki neki is meg akarja mutatni a szeretetét, és segít újjáépíteni az életét. Ildikó felemeli fejét, a szemünkbe néz. Zavarodott, félelemteli tekintetében mintha remény csillanna... Ilyesmit nemigen hallott még, templomba sosem járt. Pár perc múlva plébánosunk beteszi Ildikó holmiját az autó csomagtartójába, lecsapja az ajtaját, integetünk utánuk. Tudjuk, hogy még nem nyertük meg a csatát, sokat kell még imádkoznunk és küzdenünk ezért az asszonyért, de abban is biztosak vagyunk, hogy megnyílt előtte a kegyelem ajtaja. Elkezdődött valami új. Az új evangelizációban az igehirdetésnek és a szeretet tetteinek kéz a kézben kell járniuk. Kunszabó Zoltán Isten hogyan kezdte? Megfontuk adventi koszorúinkat, vásároljuk a fenyőfákat, mert otthonainkban karácsonyfák állítására készülünk. Európapedig Szent Benedek, Szent Cirill és Metód Európája, az Uniót megálmodó atyák: Robert Schuman, Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer Európája - Betlehem Szülötte nélküli karácsonyra készül. A titokzatos betlehemi istálló, a mennyei fényben nyájukat legeltető pásztorok nem illenek szellemi tájképünkbe. A szent és varázsa felszakadozott. Az elbeszélések, amelyek arról szólnak, hogy azon az éjszakán csodálatos módon minden megváltozott, nem halnak meg bennünket. Miért tagadják milliós tömegek az Istent? Talán meggyőződtek róla, hogy nincsen? Miért hagyják el milliók a vallásukat? Talán rájöttek, hogy tévedtek? Dehogy, egyszerűen áldozatai lettek a propagandának. Az ember, aki Istentől elidegenedett, önmagától és embertársaitól is elidegenedik, és saját világának rabjává lesz. Egykor a keresztény hit vezette ki Európát a barbárságból. A felelős, elkötelezett vezetők felismerték, és vallják, hogy ma is ez a hit fogja kivezetni az újabb barbárságból. Európa jövője karácsonykor felveti a kérdést: Megszületik-e nekünk újra a Gyermek, akiben az Isten harmatlábakon közeledik hozzánk, aki a megfogant magzat észrevehetetlenségében lépett a világba. Aki program helyett azt mondta, szeressétek egymást. Rangosztás helyett azt, hogy aki első akar lenni, mindenki szolgája legyen. Szellemi viadal helyett, hogy izgalmat akarok, nem áldozatot. Európa jövője karácsonykor felveti a kérdést: Megszületnek-e Európa fiai és leányai, akikben megáldatik Európa földje? Ez a föld azoké lesz, akik benépesítik. Jövőnk a gyermekeik ágyacskái fölé hajló fiatal szülők kezében van, akiknek elszántsága s öröme fényt, biztonságot és kiszámítható jövőt ígér Európának. A társadalom egészének pedig az a dolga, hogy kitüntető figyelmével és támogatásával visszaadja a becsületét a családnak, amely az isteni terv szerint a társadalom legfőbb iskolája, ahol kialakulnak a legalapvetőbb viselkedési és viszonyulási formák, s ahol előkészülünk társadalmi feladataink megértésére és teljesítésére. Karácsony megtanít arra, hogy Istennek egyszerű „módszerei" vannak, hogy sikerre vigye ügyét. Bölcsőt faragtat, nem emlékművet. Pásztorokat mozgósít, nem hadsereget. Szelíd tudósokat indít útnak, nem agresszív sajtóirodákat. S a döntő, hogy a szeretet műveli mindezt. Nekünk sincs nagyobb esélyünk a világ meggyőzésére, mint egy síró gyermeknek. Mi lenne, ha embertársainkat előbb közelítenénk meg szeretettel, mintsem érveink, igazságaink, érdemeink, erőink és hatalmunk fölényével? Igaz, szokatlan lenne ez a „fellépés". De Isten hogyan kezdte? Budapest, 2012 karácsonyán Kozma Imre apostoli protonotárius, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke Ismét útra kel a vándorbölcső Régebben, főleg faluhelyen nem volt szokatlan, hogy miután a gyermek kinőtte a bölcsőt, s várható volt egy másik - rokon vagy ismerős - kisbaba világrajövetele, már az ő számára készítették elő a ringó fekhelyet, amely az új jövevény békés alvását addig szolgálta, amíg ismét meg nem született egy új élet... Egy-egy tartósabbnak bizonyuló bölcső így nemritkán akár több nemzedéket is kiszolgálhatott. A 2009-ben Kopp Mária által alapított Három Királyfi Három Királylány Mozgalom gyermekszülésre buzdító felhívása hozta felszínre Czotter András asztalosmester emlékeinek mélyéről azokat az élményeket, amelyek édesapja keze nyomát viselő, vörösfenyőfából készült saját bölcsőjéhez kötötték. Az a bizonyos bölcső azóta is vándorol egyik családtól a másikig, néha felbukkan, s aztán ismét eltűnik az ismerősök szeme elől. Az emlékezést tett követte. Az asztalosmester megtervezte, majd erős tölgyfából elkészítette azt az új „aranyos kis zömök, tömzsi bölcsőt", amelyet nyomban felajánlott a mozgalomhoz kötődő családoknak. Vándoroljon csak az országban, hirdesse az új élet tiszteletét, adjon nyugalmat az aranyos kis zömök, tömzsi gyermekeknek, szeretetek örömöt a családoknak... Az interneten terjedő kezdeményezésre bármelyik kisbabát váró család jelentkezhetett, s a jelentkezők közül sorsolással választották ki azt az újszülöttet, aki világrajövetele után addig lehet a bölcső lakója, amíg ki nem növi azt. A vándorbölcső első lakója, Máté Levente után Fekete Szebasztián győri kisfiú költözött a „ringó ágyba". Ahogy a nádon ringó fészekben pihenő nádirigót, úgy a kisfiát is mindig a bölcső lágy ringása süllyesztette nyugodt és mély álomba - idézi fel a nappalok és éjszakák hangulatát Fekete Gyimesi Barbara, a már négy hónapos, nyolc kilogrammos és hatvannyolc centiméter hosszú Szebasztián édesanyja. Vándorútja során másodikként került a bölcső a győri családhoz. Az anyukát mindig jó érzés töltötte el, amikor látta, hogy szépen és békésen alszik benne gyermeke. Az elmúlt hónapokra visszagondolva úgy érzi, hogy kisfia nyugodt alvása, amelyet a ringó ágynak köszönhettek, az ő életét is megkönnyítette. Felidézi a meghitt pillanatokat, amikor ringatás közben a bölcső fölé hajolva összeakadt tekintete a kisfia pillantásával. Ilyenkor a megnyugvás öröme töltötte el szívét. Most, hogy Szebasztián megnőtt, rossz lesz megválni a „ringó ágytól" - mondja Barbara. Ugyanakkor jó érzéssel gondol arra, hogy a bölcső most egy másik család életébe visz majd olyan sok örömet, mint annak idején az övékbe. A vándorbölcső decemberi sorsolásán kiderült, hogy a jelentkezők közül Homolyáné Csete Zsófia családjának kedvezett a szerencse. Ők a hároméves kislányuk - a kiskirálylány - mellé januárra várják az első királyfi érkezését. Az Észak- Magyarországról származó házaspár fiatal házasként Budapesten kezdte közös életét. Az édesanya, Zsófia elmondása szerint kislányukkal - a néhány nehezebb pillanat mellett - soksok örömteli órát éltek át már eddig is. Páratlan élmény volt látniuk, ahogy a rájuk bízott pici baba cseperedik, gyarapodik, ahogy kinyílik körülötte a világ, s egyszer csak azt vették észre, hogy a szülei nélkül mozdulni sem tudó kis „batyuból" éneklő, szavaló, miértre miértet halmozó nagylány lett... Kisfiúk januári érkezését a szűk család mellett a tágabb rokonság is izgatottan várja. Örülnek, hogy a vándorbölcső következő lakója az új családtagjuk lehet. Cser István A testvéri szeretet meghittsége - a négyéves Benedek és Szebasztián Felhívás A vándorbölcső népszerűségén felbuzdulva a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom és az első bölcsőt készítő Ágymester Manufaktúra felhívja a falvak, városok, figyelmét, hogy 2013-ban készítsék el a lakóhelyükre jellemző motívumokkal díszített és a tájegységükön honos fából ácsolt saját vándorbölcsőjüket. Ezzel a nemes gesztussal is segítsék elő minél több, tervezett gyermek megszületését!