Új Európa, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-07-01 / 7. szám
Húsz levél egy jóbaráthoz Sztálin leányának emlékiratai angolul a „Harper & Row” kiadásában jelentek meg. Az „Írj Európa” megkapta az első magyarnyelvű kivonatos közlés jogát. Ezért köszönetet mondunk a szerzőnek, Szvetlána Allilujevának, Edward S. Greenbaum úrnak, a Copex Establishment és a Collins-Knowlton-Wing, Inc. vezetőinek. A „Húsz levél egy jóbaráthoz” könyvalakban megjelent magyarul is (H. Roth & Son egyedárusítás), a fordítás Halász Péter munkája. VII. A kétség évei 1933-tól a háború kitöréséig, időm megoszlott az iskola, az úttörő-mozgalom, otthoni szobám és könyveim között. Parányi világ volt ez, amelyben dajkám úgy melegített, mint egy nagy, orosz kályha. Sokat olvastam, minthogy apámnak hatalmas könyvtára volt olyan könyvekből, amelyeket még anyám kezdett gyűjteni, de rajtam kívül nem olvasott senki. Ezek az évek hagyták hátra bennem azt az emléket, hogy apám szeretett engem. Apám minden este hazajött vacsorára. A kabátját még le sem vetette, már elindult a szobám felé vezető folyosón és kiabálta: „Házikisasszony!“ Letettem a házifeladatomat és rohantam az ebédlőbe, amely könyvespolcokkal körülvett nagy szoba volt. Az asztalt rendszerint nyolc személyre terítették. Én apám jobbján ültem. Általában este hétkor kezdődött a vacsora. Szokás szerint két órát töltöttünk az asztalnál. Én csak hallgattam, amíg a felnőttek beszélgettek. Aztán később apám megkérdezte, hogy telt el a nap az iskolában? Minthogy nyolcadikos koromig az osztályzataim kitűnőek voltak, apám mindig nagyon büszke volt. Valamenynyien dicséretemet zengték és én mehettem lefeküdni. Ezek voltak az évek, amikor apám kezdett moziba és színházba vinni magával. A filmek voltak azok, amelyek igazán magukkal ragadtak. Volt egy vetítőterem a Kremlben, a hajdani Télikert oldalában, amelyet átjárók kötöttek össze a régi Kreml Palotával. Rendszerint vacsora után mentünk, este kilenc tájban. Nekem ez már késői óra volt, persze, de olyan kitartóan könyörögtem, hogy apám nem tudta megtagadni. Maga elé tolt és nevetve mondta: „Mutasd az utat, Házikisasszony. A te vezetésed nélkül sohsem találunk oda!“ Én vezettem tehát az egész hosszú menetet az elhagyatott Kreml másik oldalára. A testőrség követett bennünket és a nehéz harckocsik csigalassúsággal kúszva. Általában két filmet néztünk meg, néha többet is és hajnali kettőig maradtunk a vetítőteremben. Azzal ágyba küldtek és reggel hétkor már keltem, hogy iskolába menjek. Nyaranként, amikor a tanítás befejeződött, magával vitt három-négy napra Kuncsevóba. Kérdezgette a különböző virágok, füvek neveit, azt, hogy miféle madár az, amely éppen énekel. De azután leült valahol az árnyékban újságjaival, hivatalos irataival és olvasni kezdett. Türelmetlen lettem, közben apám azt hitte, hogy a vele való együttlét az, ami untat engem és ez rosszul esett neki. Egyszer elég hosszú ideig civakodtunk. Nyíltan megkérdeztem tőle: „Mehetek most már?“ „Menj“, jött a nyers válasz. Ezután hosszú ideig nem beszélt velem s nem hívott fel. És amíg nem kértem tőle bocsánatot, nem is volt hajlandó kibékülni. Hallottam, amint mérgesen dohog magában: „Elment! Egyszerre csak faképnél hagyja az öreg apját! Unatkozik!“ De azért megcsókolt és megbocsájtott, mert nélkülem még magányosabb volt. Időnként váratlanul megjelent Zubajovoban. Nagyapa és nagyanya gyorsan lejöttek a szobáikból. Valaki áttelefonált Zubalovo kettőbe. Átjött Mikojan vagy Pavel bácsi jött sebbel-lábbal, hozta a gyerekeit. Letáboroztunk az erdőben, asztalt ül- SZVETLÁNA ALLILUJEVA.