Új Európa, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
a többszöröse jó, ha kéznél van, de valószínűleg nem lesz rá szükség. A nukleáris stratégia két mozzanata két különböző célt szolgál: az első ütéssel (first strike) a támadó fél ki akarja ütni a megtámadott elhárító rendszerét, hogy a második ütéssel (second strike) megsemmisíthesse városait, ipari létesítményeit, katonai berendezkedését. A siker a meglepetésen múlik: képes-e a támadó az ellenfél éberségét kijátszani? Ha nem, akkor nukleáris bombái üres támpontokat érnek, ahonnét a védekező közben kilőtte támadó rakétáit (second strike), s a háború kimenetele eldőlt. A biztos hatékonyság érdekében mindegyik fél kifejlesztette nukleáris tengeralattjáró flottáját, hogy a szárazföldi rakétaállások megsemmisülése után legyen mit bevetnie, ami azonban már csak a nukleáris háború utószele, a pusztítás méreteit növeli, de a hadihelyzetet nem változtathatja meg. Újabban a szovjet katonai szakértők hajlanak arra, hogy rakéták helyett biztosabb a hosszútávú bombázó. Ezért fektetnek nagy súlyt a szuperszonikus repülőgépekre, melyek gyártásától Amerikát néhány megzavarodott szenátor elütötte. Az emberi akarat megtorpanhat a gombok megnyomásánál, vagy a technika automatikussága csődöt mondhat, az ember még mindig megbízhatóbb a gépnél; az átváltás a konvencionális stratégiát a nukleáris stratégia elé helyezi a hadviselésben és itt billen a Szovjetunió javára a mérleg. Azt lehet találgatni, hogy a szuperhatalmaknak lesz-e bátorságuk, moralitásuk a gombok megnyomásához, a nukleáris háború elindításához. Hasonló skrupulusokkal a konvencionális hadviselésnél nem kell számolni, egy régimódi háború akármikor kitörhet. A konvencionális erők két eleme: a szárazföldi hadsereg légi támogatással és a hajóhad ugyancsak légi támogatással. Az USA fegyveres erőinek száma 2,8 millió, fele szárazföldi, a többi légi és tengerészeti. Az angol Jane’s Fighting Ship című évkönyv 1971—72-es kiadása a szovjet hadiflotta erejét a következőképpen becsüli: 83 nukleáris tengeralattjáró, 318 rendes tengeralattjáró, két cirkáló helikopteranyahajó, 26 cirkáló, legtöbbjük rakétával felszerelt, 100 romboló, köztük sok a rakétafegyverzetű, 130 kisebb fregatt és korvett típusú kísérőhajó, 270 partvédő naszád és felderítő hajó, 320 aknarakó, 125 rakétanaszád, 325 torpedónaszád, 125 partraszálló hajó, 75 kisebb rohamcsónak, aztán kisegítő, segéd- és utánpótló hajók „ezrével”. Amerikának több a Poláris-típusú nukleáris tengeralattjárja (41:19 az arány), melyek 16 rakétát lőhetnek ki egyszerre, kevesebb a rendes tengeralattjárója; a Szovjetuniónak több a támadó tengeralattjárója (235:101 az arány a javára), de az amerikai támadó tengeralattjárók (bármily hajó ellen) fele nukleáris meghajtású, míg a szovjet támadó tengeralattjáróknak csak egy tizede. Az amerikai hadiflotta ütőképessége messze felülmúlja a szovjet hadiflottáét, modernebbek, gyorsabbak a hajói, fölényesebb a vezetése. Tengerészeti szakértők, mint a nyugatnémet Siegfried Breyer, a szovjet hadiflottát „politikai flottának” tartják, mely nem annyira harcol, mint megfélemlítéssel, demonstrálással akar győzni. Ahhoz, hogy a szovjet hadiflotta világtényező lehessen, az egész világra kiterjedő támpont-hálózattal kell rendelkeznie, mégpedig szovjet kézen lévő támpontokra van szüksége és nem ideiglenesen átengedett támpontokra, melyekből a politikai széljárás változása kiszoríthatja. A nyugati és keleti katonai tömb Európa közepén néz farkasszemet: a NATO-csapatok száma 1.1 millió, a Varsói Szerződés csapataié 1.2 millió, ami nem reprezentálja a két tömb teljes katonai erejét. A csapatok felszerelésében döntő a tank, a NATO-nak 6.600, a Varsói Szerződésnek 13.600 tankja van. A NATO-nak kétezerötszázzal kevesebb a repülőgépe, de nukleáris bombából kétszer anynyija van (7000), mint az egyesített kommunista erőknek. A NATO nagy tűzerejű taktikai nukleáris ütegekkel is rendelkezik. A tankhátrányt a takarékoskod nyugatiak tankelhárító fegyverekkel akarják behozni, ami önmagában is viták forrása, mert a katonák a hágók és szorosok elzárásához nukleáris aknákat szeretnének telepíteni. Vannak, akik a kedvezőtlen erőviszonyokból arra következtetnek, hogy a szovjet hadseregek 24 óra alatt lerohanhatják Nyugat-Európát, hiszen Csehszlovákia megszállása óta egyes szovjet hadosztályok alig 750—1000 kilométerre vannak az Északi-tengertől vagy az Atlanti-óceántól. A szovjet vezérkar természetesen készített terveket Európa lerohanására, sőt Amerika elfoglalására is, mert a katonák jobban ismerik a térképet, mint a politikusok s minden eshetőségre készen állnak. Ha a Szovjetunió úgy döntött, hogy kiüti Amerikát, akkor a nukleáris támadással egyidejűleg megszállja Európát és két irányból konvencionálisan felvonul az USA ellen: északon a Bering-szoroson át Alaszkának, délen Mexikó felől, miután oda nagyszabású hadművelettel a szovjet csapatok elértek. Tudunk olyan tervekről, hogy a oroszok Észak- Afrikán keresztül lerohanják Marokkót, Dakarból áthajózzák expedíciós hadseregüket a brazíliai Natalba, pontosan azon a vonalon, amelyet az amerikaiak használtak a második világháborúban, majd Natalból tovább vonulnának Venezuelába, onnét Közép-Amerikán át Mexikóba. Fantasztikus a terv, de nem megvalósíthatatlan. A nagy hadseregek minden korszakban makacsul és fáradhatatlanul meneteltek, a hadvezérek el akarják érni céljukat. Nagy Sándor a Balkánról eljutott Indiába, Napóleon Franciaországból Egyiptomba és Oroszországba, az oroszok a nyomában Párizsba. A klasszikus hadviselés szabályai szerint az a győztes, akié a hadszíntér, s e szabály alól a nukleáris stratégia sem ismer kivételt. A háromhatalmi világ csomópontja újabban a Balkán, a történelmi puskaporos hordó, mely nem tud szabadulni végzetétől. Kína gondolkodásában vaslogikával érvényesül az a stratégiai tétel, hogy a győzelemhez az ellenség hátába kell kerülni. A Szovjetunió legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontja