Új Európa, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
által elkövetett politikai hibák, nagyobbrészben az amerikai CIA és a nyugatnémet, francia és egyéb titkosszolgálat és a magyar ú. n. deklasszált elemek ellenforradalmi konspirációjának eredménye volt. Amerikai dollárok segítségével volt arisztokraták, magasabb középosztálybeliek, bankárok, kapitalisták, és „fasiszta huligánok“, azaz fiatal diákok és más foglalkozásúak, a „félrevezetett munkások“ támogatásával lázadtak fel a „szocialista“ rendszer ellen, de megmozdulásukhoz a magyar népnek semmi köze nem volt. Ehhez az ellenforradalmi megmozduláshoz nyújtott oktalanul segítséget Nagy Imre és néhány társa is, és így megérdemelték a rájuk kiszabott halálbüntetést, — írják ezek a kommunista kiadványok. Mindezt a Magyar Minisztertanács kiadványai áltudományos formában, nagyszámú dokumentum közlésével igyekeznek bizonyítani. Belokon és Tolszikov „tovarisok“ már népszerű formában kísérlik meg ugyanazt elmondani. Mindkettő állítólag Budapesten, illetve Magyarországon tartózkodott a forradalom napjaiban. Élénk színnel ecsetelik a „huligánok“ kegyetlenségeit a szovjet-orosz és kommunista magyar rendfenntartó erőkkel szemben. Legérdekesebb még Herbert Aptheker könyve,, aki tudvalevőleg az amerikai Kommunista Párt Révai Józsefe, vagyis a pártideológus, aki elméleti síkon őrködik a kommunista doktrína tiszta és tévedésmentes interpretálása felett. Aptheker könyve kétségtelenül érdekes. Ügyesen írta és eléri a nyugati publikációk formai és tartalmi színvonalát. Előadása azonban egyoldalú és képtelen megszabadulni azoktól az önmaguknak ellentmondó, sokszor nevetséges konklúzióktól, melyeket a pártvonal követése rákényszerít. Bevezetésében Shelley-t idézi, mondván, hogy „Azért mert valamiről mindenki mondja, az nem szükségképpen igaz.“ Ezzel a mottóval akarja bevezetni azt a kísérletét, hogy a magyar forradalmat magas nyugati piedesztáljáról lerántsa és leleplezze az „imperialista erők“ mesterkedéseit. A második fejezetben kb. húszoldalas visszatekintést nyújt, különösen a két háború közti Magyarország történetére. Ennek során hosszasan foglalkozik a Horthy-rendszer állítólagos „morbid“ antiszemitizmusával. Jászi Oszkártól és Károlyi Mihálytól idéz, hogy tételét bizonyítsa. Azt azonban, hogy a többszázezernyi magyar zsidóság elhurcolása 1944-ben a hitleri megszállás idején német csapatok jelenléte folytán történt, elfelejti megemlíteni. A harmadik fejezet a háborús rombolás és az újjáépítés éveinek ismertetése. Szerinte a tényleg nagyvonalú rekonstrukció nem a magyar nép energiájának, hanem a kommunista pártnak és szövetségeseinek volt köszönhető. A negyedik és ötödik fejezetben némi kritikát hallunk a Rákosi-rezsim tévedései és „elhajlásai“ körül, de Nagy Imre 1953-as szereplése sem tetszik Apthekernek. A hatodik fejezetben ugyan elismeri, hogy az elégedetlenség általános volt Magyarországon, de szerinte a felelősség az elhajlók, és nem a párt iszákjába rakandó, s az elégedetlenség okai könnyűszerrel, a „szocialista“ rendszer keretén belül eliminálhatók lettek volna. A hetedik fejezetben Aptheker büszkén felsorolja a rezsim által ezirányban állítólag idejében tett lépéseket, melyek között a „szocialista törvényesség“ elve, a nagyobb szólásszabadság biztosítása és a politikai rendőrség „szigorának“ enyhítése említendő. A nyolcadik és kilencedik fejezet magával a forradalommal foglalkozik s ez már százszázalékosan követi a pártvonalat. Aptheker még egy bécsi öreg hölgyet is idéz, aki állítólag azt mondta volna: a magyar forradalom azért tartott olyan sokáig, mert Európa éjjeli lokáljaiból minden magyar arisztokrata hazasietett, hogy mentse, ami menthető. Ilyen ostobasággal igazán nem lehet vitába szállni. Azt is állítja Aptheker, ami különben igaz, hogy Nagy Imre azért „csúszott el“ annyira jobbfelé, mert a lakosság részéről hatalmas nyomás nehezedett rá, hogy kiküszöböljék a jelent és mielőbb visszaállítsák a régi, megszokott magyar életformát és szabad, berendezéseket. Ezt viszont senki nem tagadja. Konklúziójában persze megint a grófok, bankárok, huligánok és fasiszták szerepelnek, a CIA fizetett alkalmazottai, akik a szép és békés népi demokratikus Magyarország nyugalmát szívtelenül feldúlták. Vájjon mit szóljunk mindehhez? A forradalom költészete angolul Az „altera pars“ ellenpropaganda irodalmának áttekintése után a forradalom belföldi és külföldi angol nyelven megjelent költészetére is figyelmet kell fordítanunk. 1956 nemcsak politikailag, nemzetközileg és társadalmilag okozott mély változásokat a huszadik század derekának bizonytalan irányú világában, de mind a magyarság, mind a külföld érzelmi reakciója is számottevő volt a magyar eseményekkel kapcsolatban. Ez elsősorban a legérzékenyebb lelkületűekre, azaz a költőkre vonatkozik és ezért a szabadságharccal kapcsolatban írott költemények nagy száma természetes és érthető jelenség. A költemények legjobbjainak angolnyelvű publikálása azonban már úttörő jellegű alkotás. Ebben jelentős szerepe van Kecskési-Tollas Tibor közismert szabadságharcos költőnek és hírlapszerkesztőnek, aki a megjelent három angolnyelvű verseskötet közül kettőnek kiadásában játszott lényeges és fontos szerepet. Mind a három kötet a tizedik évfordulón jelent meg, s kettő közülük eléggé ismert: 1. Ray, David, editor: From, the Hungarian revolution: a collection of poems, adapted from the Hungarian „Füveskert“, edited by Tibor Tollas. Ithaca, New York, Cornell University Press, 1966. 186 oldalon. 2. Gloria victis: az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. A verseket összegyűjtötte és az antológiát szerkesztette Tollas Tibor. München, Nemzetőr, 1966. 419 oldalon. Illusztrációkkal. 3. Gömöri György: Polish and Hungarian poetry 195—1956. Oxford, Clarendon Press, 1966. 11 és 266 oldalon. Bibliográfiai jegyzetekkel. 13