Új Európa, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5. szám
az igazi énje, a belpolitika nem volt valódi területe. Ezért nem is jutott kormányhoz, vagy kormányba. A belpolitikában türelmetlen volt, zavarták a kicsinyes, pártpolitikai szempontok a tülekedés a haszonlesés. „Tudod, a háború előtt, amikor a keresztény párttal tárgyaltunk, először mindig a markukat tartották, azután akartak elvekről beszélni“ — mondta egyszer. Ellenfeleit megbecsülte, ha azok az ország függetlenségéért és szabadságáért dolgoztak. A forradalom után többször együtt dolgozott Kéthly Annával. Amikor rövidlátók ezt szóvátették, ezt mondta: „A belpolitikai ellentétek a hazai választásokra tartoznak, idekint az ország szabadsága és függetlensége az egyetlen, amiért dolgoznunk kell, ebben Kéthly Anna jó munkát végez.“ Amikor egyszer azt kérdezték tőle, mi a programja Magyarország felszabadulása esetén, ezt mondta: „Nem szeretek szakácskönyvet írni, ha tudom, hogy nincs meg a nyersanyag; először függetlenség és szabadság kell, azután majd ráérünk politikai programot adni.“ A fiatal Eckhardtban sokan kifogásolták, hogy hirtelen, éles, támadó volt. Lehet, hogy így volt, de ebben volt ereje is. Gyorsan kiállt barátai vagy megbecsült magyarok mellett és ha a helyzet úgy hozta, ugyanilyen gyorsan döntött saját érdeke ellen is. Amikor nem tudott a Szabad Európa Bizottsággal tovább együttműködni eckhardti eleganciával és élességgel, de még sem sértve meg senkit, viszszaadta a megélhetését jelentő anyagi támogatást. Hasonló helyzetben ezt tudtommal senki sem tette meg. Amikor Tollas Tibort, kommunista hátszéllel otrombán támadták, elmentünk hozzá, azonnal megfogalmazott egy nyilatkozatot Tollas mellett, aláírta és közzétettük. Nem habozott segíteni, mint sokan mások, akik habatoltak, kegyes elveket mormoltak, bajuszukat rágcsálták és elhúzódtak. „Soha ne hagyjátok cserben azokat, akik a magyar ügyért harcolnak és mennél jobban támadják őket, annál erősebben álljatok ki mellettük. Csak gyáva ember hagyja cserben munkatársait“, — mondotta. A humor erős oldala volt. Jóízűen és tiszta szívből tudott nevetni, néha a könnyei kijöttek, úgy kacagott. Csak tiszta lelkiismeretű ember tud ily derűs lenni. Politikai életében is gyakran jó eszköze volt a humor. Az 1950-es években egy délután Eckhardt felhívott és kért, menjek át hozzá. Átmentem. Mikor beléptem, láttam egy alacsony, kövér, első pillanatra nem kellemes benyomást tevő embert és egy csinos hölgyet. „Kiár Zoltán vagyok“ — mutatkozik be az illető. „Feleségem“ — mutat rá a hölgyre. Kiár a bekötött „Társadalmunk“ példányaival volt körülvéve és azokból idézve bántóan ömlött felé a dicsérete. „Én már akkor megírtam, hogy Te mily nagy államférfi vagy, Tibor“ — károgta Kiár. Én csak ültem, egy szót sem szóltam, mert közben előttem voltak azok a napok, amikor Pesten, egyetemi hallgató koromban megvettem a „Társadalmunk“ egy pár példányát és „Borzadalmunk“-nak neveztem, tehát csak azt vártam, mi fog kijönni ebből a politikai komédiából. Végre Kiár elment csinos feleségével s akkor megkérdeztem Eckhardtot, hogy miért hívott át, mert „én soha nem akartam megismerni ezt az embert.“ „Azért, — mondotta Eckhardt — hogy legyél tanúja, hogy ez az ömlengő Kiár, nem kapva meg azt, amit akart, hogy fog engem pár hónap múlva gyalázni“. Óra pontossággal ez történt. Az „Ember“ éveken át, Kiár irányítása mellett, öntötte rágalmait Eckhardt Tiborra. Amikor egyszer valaki szóvátette, hogy az „elmúlt héten volt az első eset, hogy az Ember nem támadott“, Eckhardt azt mondta: „Csak nem tettem valami rosszat?“ Ugyancsak valaki felvetette neki, hogy jó lenne, ha perrel állítaná le az „Ember“ gyalázkodásait. Amire Eckhardt: „Ide hallgassatok. Ha az Ember támad, jól érzem magam, mert tudom, hogy jó úton haladok. Nekem ez a legjobb sajtó és ráadásul ingyen kapom. Ha abbahagyja a támadásokat, intézzétek el, hogy heti 50 dollárért tovább támadjon.“ A humor valóban az ember egyik legnagyobb értéke. Akinek ez megvan, az nem lehet rossz ember (mert az nem tud nevetni), gőgös sem (mert akkor magán nevetne), irigy sem (mert ez kiszárítja a kedélyt), szélsőséges sem (mert a derű nem követi az izgágákat), hitetlen sem (mert a mosoly nem testvére a negatív embernek), a jó humorú ember csak hívő lehet, mert helyére tudja tenni az élet jelenségeit és mélyről jött bölcsességgel legalább eddig eljut, hogy a sok-sok ismeretlen legalább is szerénnyé teszi és töpreng a valóságon túli értékeken. Eckhardt derűje és humora lényéhez tartozott. Emlékezem, egyszer Aradi Zsolt (őt is hűtlenül elfelejtettük) vendégként meghívott bennünket Miamibe egy amerikai mozgalom, a „Moral Rearmament“ (Erkölcsi felfegyverkezés) kongresszusára. A napi program zsúfolt volt, különösen az egyik, ahol még estére is hirdettek előadást. Késő délután odaszólok Eckhardt Tibornak, hogy bizony ezen a napon sok a beszéd és már túlfegyvereztek bennünket a morálból. Gyorsan kapva rajta, azt mondja: „Igazad van, a morálból is megárt a túlzás, gyere menjünk ki a kutyaversenyre.“ Ki is mentünk. Szakértelemmel játszott, én nem hallgattam tanácsaira. Ő 20 dollárt nyert, én ötöt vesztettem. „Mindent szakértelemmel kell csinálni“, — mondta, majd nevetve hozzátette: „Te csak akkor nyertél volna, ha a Te kutyádat kivéve mindegyik szívattakot kapott volna.“ Mint ember finom, előzékeny volt. Többször volt nálunk Hillsdale-en, ezen a kis dunántúli tuskulánumunkon, ami nekem egyedül jelenti Amerikát. Két nap együtt lenni valakivel elég annak megismerésére (no persze az én megismerésemre is). Ideális vendég volt. Nem különlegeskedett, mindennek örült. Tőle tanultam jó nyárson sült marhasültet készíteni. Miközben forgatta a húst a tűzön, ezt mondta: „Ha szeretsz jót enni, meg kell tanulnod főzni, csak egy pár ételt, de azt jól kell elkészíteni. A politikusnak különösen kell tudni ezt a tudományt, mert csak akkor tudod szakértelemmel dicsérni a háziasszony főztjét, ami a választási időben döntő lehet.“