Új Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-10. szám)
1996-09-01 / 7. szám - Vekerdi László: Gyorsválaszféle Lengyel László Levélféléjére
VERERDI LÁSZLÓ László, hogy a jelenlegihez hasonlóan reflektál rá, tán nem lenne teljesen értelmetlen megírni? A jelen Levélfélyével mindenesetre sokkal inkább egyetértek (kivált ahol dicsér, de például a Medvetánc vagy a régi Mozgó kérdésében is), és az utolsó idézet kivételével azt hiszem mindenben szót tudok érteni vele. Például a Szabad Demokraták esetében. Igaza van, megengedhetetlenül „pongyolán" használom a fogalmat (bár tán nem sokkal pongyolábban, mint annak idején a fáradalomra Hankiss), de én (úgy lehet tévesen) nem a későbbi Pártot értettem a szón, vagy nem csak azt, hanem egyfajta mentalitást, amit egyebek közt éppen ő vagy Komár, vagy Vitányi, vagy Szalai Erzébet, vagy Matolcsy György, vagy — hogy neki tetsző hasonlatnál maradjak — például Tancredi és Chevalley képviselt, meg egy kicsit don Calogero és következésképpen akarva-nem akarva Angelica. A cikkemben a „Szabad Demokrata" egy sokszínű és rugalmas társadalmi formációt akart tehát jelenteni, aminek legalább egyik-másik képviselőjével így-vagy úgy szót lehet érteni, többé-kevésbé különböző sőt ellenkező nézőpontból is, mint Don Fabrizio Chevalley-vel és — persze teljesen másként és sokkal lényegbevágóbban — Tancredi Angelicával. Mert csak a szót értésekből kerekedhet ki annyira amennyire elviselhető élet, tehát jövendő. S ha már a regénynél tartunk, én Salina hercegét nem annyira a rendszer végét kristálytisztán látó bölcsessége miatt idéztem, hanem azért, hogy józanul belátta Tancredi igazát: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia". Pontosabban nem is ezért, hanem ahogyan tudomásul veszi ezt a — szerencsére megint nem „százszázalékos"—igazágot és ahogyan megmorogja, ahogyan hangot ad nemtetszésének a minden-úgy marad miatt; az a sztoikus — tehát nem rezignált és nem cinikus — beletörődés „a világ így megyen"-be; ahogyan érzi a feltörő nagy társadalmi és politikai erőkkel szemben a maga tehetetlenségét, és ahogyan a maga módján, előkelően, rezerváltan, saját szellemi, érzelmi és történelmi mivoltához ragaszkodva igyekszik alkalmazkodni hozzájuk, fenntartva magának az egyet-nem-értés és a nemtetszés nem „jogát", hanem kötelességét. Ahogyan ő, a dúsgazdag herceg, nem elítéli, hanem személy szerint megszenvedi és röstelli (mert hiszen ez a donnafugatai hajnali séta értelme) a hazájára nehezedő nyomort, és ahogyan látja, hogy ezen mit sem segít a Chevalley-k jószándéka, a Tancredik piacgazdasági vállalkozókedve, a dán Calogerek életrevaló opportunizmusa, az Angelicák szépsége. Mintha még azt is látná, hogy egyszer a Nagy 71