Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1956 / 3-4. szám - FIGYELŐ
— 88 k ü lönösen a novella befejezésében — a riadt érzékenység: mi lesz így 48 harcosaiból, mi lesz az országból? A »nemes rozsda« eszi Gozsdu urait is. Nem tudnak élni a múltjuk miatt, tétlenül nézik, amint a »pusztai homokot elhordja a szél«, s pusztul az egész világ. »Túlfinomult« grófjait halálba kergeti az imalom, Justhéi még buján élni, élvezni akarnak. Ambrus előkelői már cinikusan vállalják a felelőtlen élősdi s ami ezzel együtt jár, a szemérmetlen szélhámos szerepét. A »történelmi osztálytól« idegen a nemzeti ügy, a nemzeti érdek, mint minden más érdek, hiszen már a megmaradásra sincs ereje. Leszámolás a régivel mindenképpen az új megtalálására ösztönöz. Az illúziót annyira szerető Jókai egy délibábos ragyogású emberi világban vigasztalódik, Justh ugyancsak a falun találja meg a még ép, egészséges nemzettestet, de itt döbben rá arra is, hogy a nép sem kerüli ki a romlást — szociális bajok miatt — s ennek következtében a tudatában, erkölcseiben pusztító vagyontisztelet miatt. Thury minden emberi és írói igazságérzetével a tőke által megnyomorított vagy megölt munkások, a becsületétől is megfosztott parasztok mellé áll. Az alsó osztályok iránti érdeklődés nem pusztán divatos kortünet, nemcsak az egyre jobban fellobbanó nyílt osztályharc következménye (az is!), hanem elsősorban nemzeti érdek. Külön sajátos irodalom születik ebből a helyzetből, a Gárdonyi Tömörkény nevéhez fűződő századfordulós népiesség. Ők 48 folytatóinak vallják magukat, pedig népiességükben nem a nép honfoglalásáról csak mint a magyarság törzsének elismeréséről, megbecsüléséről van szó. Ezért sajátja ennek a népiességnek a néprajzi szemlélet és az éles kérdésfeltevéstől hűtlenül elszakadó következetlen megoldás. Ezért nem képes egy új világ kialakítására, hanem visszaálmodja a »sosem volt« régit. "E korszak irodalma nem reagált határozottan a politikai eseményekre, még kevésbé ismerte fel az osztályok mozgását, a fejlődést, húzódozott a harctól, mégis, a gyenge és igazszívű emberek tragédiáinak felmutatásával ezt a harcot segítette. Nemakartak forradalmat, de az általános emberimegtisztulás, a forradalom-mítosz vágya, a lelkekben már magát a forradalmat készítette elő. Nem találunk e korszakban tisztán mond az akarat üdvözítő erejében naturalizmust, romantikát vagy reá bízik, amíg bízhat, s még a sorsralizmust, az ízlés, az esztétika, valami hagyva is biztos a »kiválás genezise»kiegyensúlyozott«, »harmonikus« ben«. Gozsdu a »tudományos módézetideál felé. A »harmonizálás« sor- szert« éppen a társadalmi analógiamailag hasonló ugyan a nép-nemzeti val nem veszi komolyan, amikor a brányéval, de nem ugyanaz. Ott a madarwini kiválasztódást egyenlőségvadi, a reakciós konzerválódott, itt az jellel köti össze az osztálytársadalomat, az ömbíráló polgárt igyekszik konszolidálódni. A végpontok közeledése azonban nemcsak szintézis keresés, hanem elvi elbizonytalanodás is, ezért társa minden iránynak ekkoriban a miszticizmus, persze különböző mértékben és nem minden területen. A materialista eszmék előtérbe toltákaz alap, a gazdaság vizsgálatát, de előtérbe került a monarchia belső válsága, a gyarmati helyzet miatt is. Az új irodalmat ez csak bizonyos öszszefüggésben érdekelte, az ember és természet, az ember és az anyagi valóság viszonyában. A természettudomány pesszimista determinánsai, akikerülhetetlen és végzetszerűen bekövetkező törvények, a természeti ember félelmetes monumentalitásának, mély, tudatalatti rejtélyeinek, titokzatosságának hiedékével lepték meg az embert. Nem volt már védője a régi morálnak, új, a fiziológiai lényt megértő, sőt tiszteletben tartó erkölcsökben próbáltak bízni,, amely már csaknem egy volt az immoralitással. A miszticizmus csatlakozott a realizmushoz és a naturalizmushoz is, hiszen az osztálytársadalom jelenségeit ezek sem magukból, az osztálytársadalom törvényeiből magyarázták, hanem mechanikus természeti folyamatnak vették, így »elemzésük« is fordított lett: a misztikus emberből következtették az embertelen kannibáltársadalmat, vagy — a Jajb-Maignkius koncepciótól mentek — a misztikus társadalomból a maga képére formált embert, így kerül közös plattformra Zola és Maupassaint, Goncourt és Merimée. Lehet, hogy fülsértő a korabeli elmélet módjára disztingválatlanulodavetett »realizmus« és »naturalizmus«, de tagadhatatlan pl. hogy Thury vagy Bródy naturalizmusának nagyon is sok köze van a realizmushoz. A realizmus azonban nem maradhat meg pesszimista következtetéseknél. Az elemzést csak módszernek fogadja el, nem célnak. Nem nyugszik bele abba, amit kijelentett, mindig hozzáad valami belső indokot, valamit a maga indulataiból vagy éppen reményeiből, bizakodásából. Zola javítani akar, Maupassant saját analízisének nem hisz, többet sejtet alakjaiban, mint amennyit felfed, Justh Zsigban egyáltalán nem természeti törvények hatásaként létrejött »erősek« és »gyengék« kategóriáival. A misztikum tehát az elemzés eredménye, de az önellenőrző írói eredmény egyben tagadása is a misztikumnak. Egyfelől nyugvópont, magyarázat, másfelől folytonos harc ez ellen a magyarázat ellen. Petelei művészetét a valóság peszszimizmusra hajtó jelenségei és az írói hivatás tudata közötti dilemma megoldása formálta sajátossá. Szereti az embert és undorodik a rúttól. Neki fáj az, ami a naturalistákat még felháborította és felbátorította: a kérlelhetetlen elemzés. Pedig rokon a naturalistákkal. Azok az emberért kíméletlenek, ő az emberért elnéző.. Az érthetetlen fátumon szörnyülködik, de nem értetlenül az áldozatok felett. A szenvedélyek rútságának festése helyett azt sejteti,hogy mögötte valamimélyen emberi van, hogy valami eltört egy emberben, amiről senki sem tehet. Tragédiái, ezért engesztelőek, inkább meghatóak, mint nyomasztóan végzetszerűek, inkább szerencsétlenségek, mint bukások. A szimbolikus keret és kifejlet, amely a Petelei-novellákat olyan szelíd, megbocsátó széppé teszi, Gozsdunál és Thurynál is fellelhető, de Thurymá-t nem románcos csillogású, hanem balladában komor.. Mikszáth ekkor már szatirikus és gyűlölködő, Ambrus az intellektuel undorával megvető és kajánul »előrelátó«, Thury, fenyegetően tárgyilagos, Bródy pedig optimista reménykedéssel hisz a jövőben. ’ * A századvég írói nem egy irodalmi iskolához, irányhoz tartoznak, módszerben, eszközben, stílusban természetesen eltérnek egymástól. Különböző úton-módon -bár, a századvégen kialakuló új magyar próza a magyarvalóság kifejezésére törekedett, amelyet már nem tudott vagy nem akart felfogni a nép-nemzeti iskola. Nem hagyhatjuk betemetve irodalomtörténetünk e korszakát. A szövegkiadás megindult, az elméleti feldolgozásban sem maradhatunk el. MEZEI JÓZSEF