Uj Idők, 1894-1895 (1. évfolyam, 1-28. szám)

1895-04-14 / 17. szám - Werner Gyula: Olga, regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- életnek. Mindenki bizonyos ambícióval csinosítja magát, az akadémikusok világos nyakkendőt szorí­tanak hófehér mellvértjükre, a statisztikai hivatal szaktekintélyei izgatottan öltik magukra legfényesebb faille-csokrukat. Mindenki tetszeni akar, mindenki tele van a hódítás ösztönszerű vágyával. Ki ne lenne ilyenkor szerelmes? Azt hiszem, még az ispotályok be­tegei is sóvárogva gondolnak e napokban egy szőke, egy sötétbarna fejre s mikor a napsugár végigsuhan a paplanokon, ők is délceg, csinos, épkézláb embe­reknek álmodják magukat egy-egy pillanatra. Ez a szerelem tehát nem hiteles, kedves Mariska kisasszony s a jó Isten őrizze meg attól, hogy szí­vének ezt a tavaszias megszólalását valami komoly szimptómának tekintse. Mindnyájan szerelmesek va­gyunk ilyenkor, de óh, milyen kevesen tudják két­ségtelenül, hogy kibe? Némelyikünk csak a tavaszba és a napsugárba, a levegő friss szellőibe és az ibo­lyákba, szóval az élet édes, örökkévaló megújhodá­sába. Mit tudjuk hát, hogy a maga kis szíve nem a tavaszt, az életet szereti-e, abban a jóravaló pro­fesszorban ? Ez a bizonytalanság talán nem volna baj, ha mindig április, vagy május volna, de fájdalom, ezentúl is csak el fog érkezni a ködös, esős novem­ber, s akkor aztán a saját becses személyéért kell majd szeretnie a filológusát. Ha tehát reám hallgat, békességgel bevárja, a­míg a kávéházak utcai asztalait ismét beszedik a gyalogútról, a­míg a lóvasutak téli ablakait felrak­ják, a nyitott, könnyű kocsik helyett megint jól záródó határok állanak a bérkocsi állomásokon s a zsúrok meghívó jegyei újra megérkeznek a követ­kező szezonra. Ha egy csúf, unalmas novemberi napon egyedül fog üldögélni a leánykori szobájában, s elme­rengve gondolja, a zuhogó záport nézve. Mily jó volna most kettecskén ülni vele egy kicsiny varró­asztal mellett, ha ez a gondolat édes melegséget, lelkesedést lop a szívébe, akkor menjen hozzá habo­zás nélkül, mert akkor igazán szereti. Isten áldja meg, kedves Mariska kisasszony, — tehát novemberig türelem. A nyáron át csak hadd evezzen még Horvát úr a nyilt óceánon, télire annál boldogabban futhat be a csöndes, nyugalmas kikö­tőbe. Egy kis hányattatás nem fog megártani neki, — csak annál közelebb lesz az ötödéves korpótlékhoz. SZOMAHÁZY ISTVÁN. OLGA. Eredeti regény, írta: WERNER GYULA. (Folytatás.) Este volt, mire elhagyták a szigetet. A város rájuk nézett a homályból ezer meg ezer tűzszemével. A Dunára sötétség borult, a fedélzeten is sötét volt. Hideg szél kerekedett, a hajó lámpája erősen nyug­talankodott, a víz hullámzása is nagyobb volt. Flóri néni megint lebújt a hajószobába, csak a fiatal házaspár suttogott Olga és Pál közelében. Olga mozdulatlanul állott, a szél megbontotta fekete haját. Pál szivarozott, az égő szivar idő­közönként megvilágította arcát és szemét. Sokáig hallgattak, már átmentek a Margit-hid alatt, mikor Pál gyámleányához fordult. — Ez a sziget legszebb májusban. Olyan mint maga Olgus: tele van virágzással és napfén­nyel. — Ilyen szigeten szeretnék lakni Pál. Ha valami hajótörés partra vetne bennünket! .. . Szeretnék Ro­binson lenni pár hónapig, . . . Flóri nénivel és . . . magával. Vannak néha ilyen különös gondolataim. Egy idő óta magányosság után vágyódom. S oly egyedül tudok lenni az emberek társaságában, mintha kívülem nem volna ott senki. Egyszer apáca akar­tam lenni. — A magányosság után való vágy az önhittség egy neme, Olga. Azt hiszi az ember,­­hogy nincs szüksége senkire. Pedig ez csalódás. Úgy voltam Imregen én is. Tudhatja, hogy olyan voltam mint a barlanglakó. De a magányom benépesült kedves gondolatokkal, magukkal Olgus. Sohasem voltam egyedül, akárhogy akartam. Maguk velem voltak mindig. A Fecske közel járt a lánchídhoz, mikor a dokkok felől kiabálás hallatszott. Emberek futkostak a parton, a hajósok leeresztettek egy lélekvesztőt. A kapitány angol egykedvűséggel fordult a kíváncsi utasokhoz. Valaki vízbe ugrott, így tavaszkor sok az öngyilkos, mert nagy a nyomorúság s nagy a szerelem. Olga ijedten kérdezte tőle:­­ Kimentik-e uram? Talán jó volna csónakot lebocsátani. A kapitány vállat vont és hidegen nevetett. — Ha azt akarná, hogy kimentsék, — nem ugrott volna a vízbe. Senkit sem lehet arra kény­szeríteni, hogy éljen. Úgy látszik, kifogták a szegény ördögöt, mert a csónak visszafordult. Még meg­halni sem lehet az embernek tetszése szerint, s ezt szabadságnak hívják. Pedig ilyen langyos, csillagos májusi éjszakán nem is lehet oly rossz a Dunában fürödni... Jó éjszakát kisasszony, mindjárt kikötünk. Két ujjával megérintette a sapkája szélét és tovább ment. Mikor Olga a hajóról kiszállott, kétszer-háromszor megindult a hely felé, a­hol az öngyilkos vízbe ugrott. Pál tudta, miért nyugtalankodik a kisleány. — Megnézem, kifogták-e? Várjanak meg, hamar visszajövök. A tömegben meglátott egy rendőrt, ahhoz fordult. Megtudta, hogy egy szegény­ nő ugrott a vízbe, de kifogták, s már el is vitték a rendőrségre. Bizonyosan életben marad, mert, — a rendőr szójárásával mondva, — nem sok vizet ivott. Olga, a­ki egy kicsit sápadt volt, megörült a jó hírnek. Kocsiba ültek. Látszott, hogy a kisleány valami gondolattal küzködik, mert nagyon csendesen viselte magát. Otthon, a barátságos, jól megvilágított szobában, behunyt szemmel tépelődött egy darabig, azután megkérdezte Pált: — Éhes volt az a szegény asszony, vagy sze­relmes? Tudja meg holnap, hátha segíthetnénk rajta... Nem értem, hogy kívánkozhatnak meghalni az emberek, mikor­­ szeretnek... A szerelem: élet. Kékebb tőle az ég s örökös tavasz van a földön... Lezárt szemhéjja alól két könycsepp szivárgott elő, mely Lászlónak drágább volt kelet minden igazi - 44*

Next