Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)

1897-03-14 / 12. szám - Bródy Sándor: Petőfi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Pósa Lajos: Márciusi szél lengedez / Költemények

- 243 - abból, a­mit az a két gazember mondott, kitekerném a leány nyakát! — Nem igaz abból egy szó sem, nyugtatta meg Hajdú. — Hanem az csak igaz, hogy megszökött az újságíróval ? — Szökés és szökés között van különbség ! —­ Azért megeshetik az ipszével, hogy keresztül lövöm­­ Őt is és a direktort is! — Ha mindenkit le akarnál lőni, a­ki ok nélkül hírbe hozott már színésznőt, nem találnál Pesten elég puskaport . . . — El fogom vinni Mariskát Budapestről! Vagy velem jő, vagy — Atalay nem mondta meg, hogy mit tesz, ha a második vagy következnék be. (Folyt. köv.) j Márciusi szél lengedez ... m­­árciusi szél lengedez, pengeti az ágat, felcsókolja álmukból az­­­ 1Y0 rózsafákat. Végig suhan hegyen-Völgyön, £ avasz jár nyomába, J3okor alól kinevet az €rdő­k ibolyája. m­­árciusi szél lengedez € nyhe napsugárban, í^omlo^omat legyintgeti, Simogatja lágyan. Végig suhan a szívemen, pal­kél a nyomába, te dalod, te szabadság pálos pacsirtája! Szállj el, szellő­, napsugárban petőfi sírjára ! Vidd el szívünk dobogását, í?add boruljon rája ! Csókolgasd meg minden rögét Trózsanyitó dallal, b­orítsd be a költő sírját Virágos tavas­szal! Pósa Lajos. Petőfi. Márciusi Ének. Verőfény és vers: egy édes testvér. Összeölelkezve, egymásba szövődve, együtt: március bűbájos éneke. Bizony verseket szavalunk magunkban, össze-vissza, k­uszáb­an, töredékeket. Ügyelgü­nk itt Budapesten és skandálunk mint egy diák, vegyest őszi éneket és ta­vaszi dalt. A cinikusok kedvéért megengedem, hogy egy elmúlt vagy egy jövendő orosz nátha láza még emeli a hangulatot. És a nap és a vers kultusza járja át még a reális üzletembert is. Oh vers, óh nap, óh Petőfi, milyen jó, hogy vagytok ! Nem tudom elképzelni náluk nélkül az életet és minden évben, legalább egyszer úgy vagyok, hogy nem vagyok senkié, magamé se, csak ezeké. Bombáz­hatnak előttem, szeretkezhetnek mögöttem , nekimegyek az utcáknak, a­melyeket fényes melegséggel önt át a márciusi verőfény és dúdolom. Mit ér a kert, ha rózsát nem terem .... És az ég szívem földébe, drága fádat ü­lteté be ... . Piroslik a kecskerágó .... A nap pirosló fényt lövel reám ... És én följövök érte . . . mondjatok dalt . . . Egymással össze nem függő vers­sorok, százféle hangulat, a legnagyobbszerű, legegy­szerűbb és leggazdagabb líra ezernyi akkordja. És egy­egy úgy beleveszi magát az ember fejébe, hogy szinte fáj a léleknek, mint a­hogy fáj az ajknak, ha agyon­csókolja egy másik. Petőfi testetlen lelke valahogy formára tesz szert ilyenkor, március középső napjai előtt. Különben is, mindenki között, a­ki már meghalt, őt látom a legjob­ban, ismerem a legközelebbről, ő foglalkoztatott a leg­többet. Talán beteges és szerénytelen a fantáziám, hogy én, a­ki verset írni nem tudok, sőt még csak a Róla nevezett társasághoz sem tartozom, úgy bele­tapadok a poézisébe. Éjjelente, méltó és méltatlan kis­fiainak — érdemes, hírneves írók társaságában, elál­mosodva egyszerre csak arra gondolok: ha m­ost itt teremne, közibétek jönne, mit is mondana? No ugyan bennünket szépen megtanítana. Hol és hogy lennénk, ha ez nem volna lehetetlen ! ? Néha köszöntünk is rála, az én bolond szimbolista ajánlatomra, egy pohár cognac-kal. (Mily kár, hogy ezt az italt nem ismerte.) És a hitetlen kávéházi táborban nincs egy is, a­ki ne hinne benne. Jó lett volna ismerni. Csudálkozva nézzük azokat, a­kik ismerték. Érthetetlen, és irigyelve hogy eze­ken nem látszik meg jobban ez az ismeretség. Szegény képzelődő én, valami konkrét formát keresek, a­miben ez megnyilatkoznék. Az egy Jókain meg is találom, vagy helyesebben megérzem. Nem tudok megha­tottság nélkül nézni rá, beszélni vele: istenem, ez az, a­kit Petőfi minden barátja között a legjobban szere­tett! A legbájosabb zseni, a­ki valaha csak élt, a mi élő mesterünk, Jókai, meg úgy van vele, hogy talán egy vacsorát sem tud megenni nála nélkül. A nagyúri, velencei, mondhatnám méltóságos ebédlőben, le-leül az asztalhoz egy sárgás arcú, fekete szemű, szűk vállú fiatal ember, a legfőbb, a legszabadabb, a legzsarnokabb uralkodó minden magyar lelkek fölött. 38'

Next