Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1899-10-22 / 43. szám - Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 388 - Az egész társaság egy nagy bámulat fölsóhajtá­sában fejezte ki meglepetését. Az aranykoporsó remeke volt a barbár ötvös­művészetnek. Azt a hatalmas király bizonyosan évtizedekkel a halála előtt készíttette a maga számára (mint később bebizonyult, olaszországi hadjárata után). Ugyanazok a meghatározhatatlan eredetű vert domborművek, melyek a világhírű nagyszentmiklósi aranylelet edényeit ékesítik: az a lovon ülő királyalak, láncszemű páncélban, tollas sisakkal, vállára vetett zászló­val, baljával elfogott ellenségét hurcolva hajánál fogva maga mellett; megint ugyanaz a királyi alak, koroná­val a fején, amint a nyergéből hátrafordulva kézisjá­val a rárohanó párducot lelövi; paripája szárnyas oroszlán, szakállas emberfővel, fején koronával. Azután a kiterjesztett szárnyú turul madár, amely karmaival átölelve egy mezítelen hölgyalakot ragad magával: a nőalak egyik kezében csészét emel, melyből a turult itatja, másikban lobogó fáklyát tart. Ugyanaz a tün­déralak pettyes párducon lovagol, de a párducnak ifjú férfiarca van. Ugyanazok az egymással küzdő mesebeli rémalakok, sasfejű szárnyas párducok, hal­farkú sellők, repülő kígyók, a körülfogó keret díszít­ményei három és ötlevelű fák, makkok, tulipánok. A világ minden régiségbúvárai nem tudják meg­határozni, mely népfaj művészete alkotta e barbár remeket? Egyedüli az, nem rokon semmi mással. De élvemaradó tanúja annak, hogy az a népfaj, mely a művészetet önmagából fejlesztette ily fokra, hatalmas lehetett. Az aranykoporsó födelét nem kellett fölfeszíteni, egyik párkányán kapcsok voltak, a másikon a kapcsok kiugratása után föl lehetett azt tárni. sarkak: A tudósok között nagy vita volt ezalatt. Fogadá­sok történtek az eltérő véleményűek között: vajjon kerül-e elő a koporsóból valami írás, mely eldönti a hunn-székely betűk hiteles voltát? A legmélyebb csend volt az egész kupolaterem­ben, mikor az aranykoporsó födelét fölnyitottuk. Ott feküdt előttünk Attila király! Csak a csontváza már, a többi rőt barna por volt a koporsó fenekén. A hatalmas nagy koponya ezüst sisakkal volt fedve, melynek taraját fekvő arany oroszlán képezte. Meglepő volt az, hogy az állkapocsban, melyet a sisaklánc a koponyához szorított, minden fog meg­volt épen. Egy száz éves embernél. Ilyenek voltak az ősemberek! Ahogy Priscus Rhetor leírja a hun­ király étkezését, annak egyszerű volta érthetővé teszi, hogy a hajdani emberek nem ismerték a fogfájást, azoknak a fogait nem plombál­ták. (Manapság már a gyermekeket is a fogorvoshoz járatjuk, sőt még a házi kutyánk is fogfájásban szenved.) Az egész csontvázat összetartotta az a finom ezüst sodronyból szőtt páncéling, s azonfölül volt még vetve a válláról sarkáig lenyúló palást arany szövet­ből, elől nyitva, hogy aranyszövetű keztyűs kezei a hosszú egyenes kard markolatát takarhassák. A kard nem volt rozsdás, damaskusi acélból volt, melybe aranyat vegyítenek: az írásjegyek a régi szanszkrit betűkhöz hasonlítottak. Semmi hun írás nem volt található a koporsó­ban. Se papyrus levelekre, se halhártyára, se tabula ceraticára írva. Ez könnyen érthető volt. A temetkezők örök időkre elrejtve akarták tudni a királyukat, hogy azt soha ember szeme meg ne lássa. Egy mellé helyezett kehelyben volt egynehány Attila tallér, de annak latin fölirata volt, egyik oldalán »Attila rex«, a másikon »Aquileia«. Ez római munka volt. A tudósokat nagyon lehangolta ez a csalatkozás. Én azonban, a­mint jobban szemügyre vettem a királytetemet takaró arany palástot, föltűnt nekem az a sok cikornyának látszó kacskaringó, ami hímzésként vonult végig a palást szegélyzetén. Volt köztünk egy örmény tudós, akivel ez észrevételemet közöltem. Az örménynek az a szokása, hogy ha valami örvendetes dolgot tud meg, összeszorítja a száját, el nem árulja az örömét. Odasúgta a fülembe: — Ez a sok kacskaringó a mehdruli írás, amit a kaukázusi írástudók használnak. Tartsuk ezt a titkot mi ketten magunknak, ne közöljük a többi tudósokkal, majd én lebetűzöm a cikornyákat a palást szegélyéről. A.z ismeretlen írás Hogyan került a hun király palástjára a mehdruli írás? Annak valószínű magyarázata az, hogy a sok asszonyai közül az egyik, aki a palástot kihímezte, kaukázusi nő volt. Volt biz az ősünknek minden népfajból felesége. Dicséretére válik. A sírleletről azután e célra kiküldött bizottság jegyzőkönyvet szerkesztett: a bizottság alakult a kép­viselőház és főrendiház, a magyar tudományos aka­démia, a budapesti és kolozsvári tudomány-egyetem, a történelmi társulat, a képzőművészeti társulat, az iparmű-egyetem, a népismei társulat tagjaiból s a múzeum igazgatójából. Az egész leletnek a leírása teljes négy órát vett igénybe, azután következett a fényképező, délután megnyittatott a kupolaterem a meghívott főméltóságok és hírnevességek számára. Megható jelenet volt, amidőn az uralkodó család tagjai levett föveggel járultak Magyarország legrégibb királyának ravatala elé. Azután országos díszlakoma következett, számos áldomásokkal. Künn az uj város­ligetben pedig e nagy nap örömére népünnep ren­deztetett, fehér ló áldozattal, mely az ősi szokást utá­nozta. Este fáklyászene, művészi táncestély jelmezek­ben, fényes kivilágítás, tűzijáték, léghajó fölbocsájtás, estig tartó harangszó, másnap requiem a templomok­ban a nagy hunn király lelki üdvéért, akiről történet­búváraink hiteles okiratokkal kideríték, hogy amidőn olaszországi hadjáratában Szent Péter és Pál apostolok megjelenének előtte s tiltó szavukat egyesítve Leo pápa könyörgő szózatával, rábírták a hun királyt, hogy az örök várost megkímélje s Róma kapujából visszaforduljon, ugyanakkor a Szent Keresztséget is fölvette ugyanazon pápa kezéből. Különben nem is vehette volna feleségül a római katholikus Jedikót. Ezért is teljes siker reményével éledt föl az az indít­vány, hogy Attila (Róma megkímélője) sírjából föl­támadása után a naptári szent nevek sorába igtattassék: egészen analog levén a megtérése a pogány Sauluséval, a netaláni scrupulusok Péter-fillérekkel kegyesen ki­engeszteltetvén. Én azonban mindezen fényes ünnepségekből magam se nem láttam, se nem hallottam semmit, nemcsak azért, mert teljes életemben iszonyodtam mindenféle parádétól, hanem még inkább annál a buzgalomnál fogva, mely nem hagyott nyugodnom, míg én a mehdruli írásnak a titkát ki nem tanulom. Mi ketten az én örmény tudósommal (Dilariáninak hívták) fényes éjjel bezárkóztunk a koporsók közé, a kupolaterem kulcsa nálam volt s ott sötét hajnalig egyik cikornyát a másik után rajzoltuk le hosszú pergamentszeletekre, nem feledkezve meg a felül és alul helyezett pontozatokról sem, amik a magánhang­zókat jelzik. Mikor ezzel teljesen elkészültünk, akkor hozzá­fogtunk a betűk szótagolásához, amiket a mehdruli alfabet szerint kitalálnunk könnyű volt. Akkor voltunk azután csak igazán megakadva. Az ekként összeállított szavak semmi ismeretes

Next