Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1906-06-03 / 23. szám - Lengyel Miklós: Petőfi és Tompa barátsága / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
poleon örömére. S végül Biedermayer volt nyárspolgári és szentimentális a „Jung Werther"-ek könyvei idején, mint ahogy ma különböző utakon, a grafika más és más vágányain mozog. Nincs lezárt stílusa, s forr, keres, százfelé hajlik, mint a fiatal élőfa, mint az a líra, regény, piktúra, tánc és egyéb művészkedés, amit ezzel a szóval keresztelünk hogy: modern. Futólagosan jegyeztünk csak le egypár dolgot, amivel közeledni lehet a kiállítás intim anyagához. Behatóbb megnézéssel, egész tanulmányra való kínálkozik, nemzetközi gourmandériák s Glück Frigyes a portékái közt. A filigrán művű kanalakat, késeket, kulcsokat, gyöngéd miniatüröket nézegetvén pedig eszébe jut, hogy mly jó Glück Frigyesnek, aki otthon diskurál öreg századokkal. .. •<«>— Négy elbeszélés. Várhelyi Ferenc ezzel a címmel négy hosszabb novellát fűzött kötetté. Mind a négy vighangú történet, ahol az emberek mosolyogva okozzák egymás kellemetlenségeit, s mulatságos bonyodalom után rendszerint kibékülnek. Egyszerű lelkek tiszta dolgai : ez a kötet öszvonása. A hatás pedig, amit kelt, mindvégig szórakoztató. A kötet Singer és Wolfnernél jelent meg. Tengerzúgás. Pünkösdi számunkhoz színes műmellékletet csatolunk, a tengerzúgás annyiszor megénekelt, mindig hatalmas és megkapó képét. Föld és víz hatalmas küzdelmének zsongó zenéje ez, amely ott, a tenger partján megkapó és feledhetetlen hangulatokba ringat: a kép, hol szikek és formák helyettesítik a tenger melódiáit, csak szuggerálja ezt a hangulatot, élénken, frissen, meggyőzőn. Azt hisszük, hogy olvasóink szívesen veszik ezt a művészien reprodukált tengerképet. — «W» — Petőfi és Tompa barátsága Petőfi és Tompa barátsága erőszakolt érzés volt. Miért nem tudták egymást megérteni, holott mind a ketten óhajtották, hogy így legyen, arra szinte lehetetlen kielégítő feleletet adni. Ezekben a benső érzelmi dolgokban talán még legjobb, a legegyszerűbb és legtermészetesebb magyarázat : nem voltak egymáshoz valók. Hisz sokszor látunk kiváló, nemeslelkű, tisztaszívű embereket, akik képtelenek egy meleg szót váltani egymással? Mindegyik tudja a másikról, hogy méltó a becsülésre, szeretetre, bizalomra, barátságra, s mégis idegenek maradnak egymáshoz. A két nagy költő abban az időben élt amikor az emberekben több volt a lendület, hittek az eszmékben, a jövőben, s ami legfőbb dolog: hittek saját magukban. Érezték, hogy nagy időket élnek és nagy hivatást kell teljesíteniök. De senki sem hitt saját magában, jövőjében, rendeltetésében annyira, mint Petőfi. Hogy hite a nagy lelkek birodalma volt, azt élete és halála megmutatta. A forradalom viharos hangja még csak távoli menydörgésként szólalt meg valahol, messziről ... a magasból . . . Még azt sem tudják, biztosan eljön-e ide a sebesszárnyú vihar. Ebben az időben az egy eszméért hevülő emberek között nagyon benső lelki kapocs van. Petőfi 1845-ben Magyarország felső vidékén bolyongván, boldog, amikor Tompával megismerkedik. Tehetségét igen nagyra tartotta, szenvedélyes természetének egész hevével kívánta, akarta, óhajtotta, hogy barátság jöjjön létre közöttük. Miért nem született meg tehát ez az érzés, amikor mindkét fél várta, óhajtotta, akarta? Megint csak azzal az egyszerű válasszal felelhetünk: nem voltak egymáshoz valók. Petőfi és Arany barátságának, a költészet volt ugyan a bázisa, de ezt az érzelmet lelkük csodálatos egybeolvadása tette erőssé. Az ellentétek vonzásának törvénye talán sohasem nyilatkozott meg olyan fényes példában, mint Petőfi és Arany baráti érzelmében. Arany szerette Petőfiben az ifjúságot, a féktelen szenvedelmet, a mohó, sóvárgó ifjúi életkedvet, Petőfi pedig bámulta Arany lelkének higgadtságát, nyugalmát, tisztaságát s azt az egyszerűséget, amelyet csak a legnagyobb embereknél találhatunk meg. Lelkük mintegy kiegészítette egymást, szükségük volt egymásra, s semmiféle diszharmónia nem zavarta meg a két nagy szellem egyesülését. Másként áll a dolog Tompával. Szerencsétlenségükre, sok közös vonás volt bennük, vagy beszéljünk őszintén, sok közös hiba. Mind a ketten érzékenyek, könnyen haragra lobbanok, nehezen tudnak megbocsájtani. Azokkal a hibákkal szemben vagyunk a legkérlelhetetlenebbek, amelyek bennünk is megvannak. Petőfi megbántotta néhányszor Tompát, de Tompa még a képzelt sértésekre is reagált. Erőszakolt volt lelkük viszonya, de alapjában véve egyikük sem merte bevallani. Becsülték egymásban az embert és a költőt, szerettek volna barátokká lenni, de nem tudtak. Lelkük ösztönszerű idegenkedése nagyobb volt, mint akaraterejük. Amiben hasonlítottak egymáshoz, az elválasztotta őket, de még inkább az, amiben különböztek! Petőfi erős, heves agresszív természetű. Tompa csöndes, nyugodt, megfigyelő, akire Petőfinek egy-egy szilaj kitörése komikus hatást tesz. Nem fojthatja el gúnyos mosolyát, amikor Petőfi kijelenti, hogy más hivatalt, mint hadügyminiszterséget nem vállal. Hogy a sors sokkal nagyobb és különb hivatást szánt a költőnek, azt még akkor egyikük sem sejthette. Ha a szakítás külső jelenségeit vizsgáljuk, azt kell hinnünk, hogy Petőfi volt a hibásabb. Holott voltaképpen egyik sem volt hibás. Két egymáshoz erőszakolt lélek vált ketté. Petőfi hevesebb, türelmetlenebb természetű, hát természetesen ő a támadó fél, de jól látjuk, hogy Tompa békülékenységi szándéka is hideg, lagymatag és erőltetett. Arany próbálja őket békíteni, de nem megy. Mindkettőnek szíve tele van keserűséggel, s mindkettő talán meg önmagára haragszik jobban, mint a másikra. A szakítás külső története, mintha Petőfit vádolná. Megjegyzést tesz a vidékről felránduló költőkre, akik azért jönnek a fővárosba, hogy arcképüket valamelyik szépirodalmi lap kiadja. Tompa jó barátja, Szemere Miklós, magára vonatkoztatja Petőfi szavait, keserűségét Tompának vnaszolja el, aki barátja vélt, vagy képzelt sérelmét azonnal magáévá teszi. Az ellenségeskedés azonban főként Szécsi Mára miatt tör ki. Petőfi elhitette magával, hogy Tompa az ő Szécsi Máriája ellen írta meg a magáét. Tompát nagyon bántja az igazságtalan vád s a szakadék még mélyebb lesz köztük. Feltehetjük-e Petőfiről, aki különben is maga volt a megtestesült egyenesség és őszinteség, hogy valami alacsony irigykedés vezette volna lelkét? Az övét, aki Aranyt Toldi megjelenése után oly forró szavakkal üdvözölte?! Nem. Petőfi ebben a dologban igazságtalanul járt el, de jóhiszeműségét nem lehet kétségbe vonni. Az erőszakkal összekapcsolt két lélek szakadt, rohant el egymástól, s az okok oly kicsinyeknek látszanak, hogy szinte érthetetlenek volnának, ha nem ismernők a két költő egyéniségét. Tompa nem akarja magát lekötni Jókai lapja számára, s Petőfi ezért luteránusnak nevezi s úgy beszél, mintha valami szörnyű nagy csalódás érte volna. Keserű hangon ír erről a dologról Aranynak. Arany most már megelégelte az ellenségeskedést és minden áron ki akarja őket békíteni, de közben a távoli menydörgés hangja már ideérkezett közelünkbe . . . Eget, földet rázó csattanás hangzik, fényes, vakító villám csap le a földre: kitört a forradalom ! . . Petőfit sodorja magával a vész, a vihar. S ott a vészben, a viharban, a menydörgésben tűnik el szemünk elől örökre ... A nagy égiháború után rideg sötétség borul a megkínzott ország egére. Ebbe a kegyetlen sötétségbe lassan-lassan fényt kezdenek hozni Tompa versei. Keserű lélekkel, összetört szívvel énekel, a keserű, vérző szívből csepegő sorok galvanizálják a halálos agóniában fekvő nemzetet. Fájdalmas enyhülés, kétségbeesése, — vigasztalás a halálra itélt nemzetnek. De mentül több fényt árasztott a sötét éjszakába, annál inkább elborult a költő lelke. Pazar kézzel szórta szét kincseit, s koldusán, kifosztva, betegen, mint új Simeon várta azt a nagy napot. Utolsó éveiben még fölragyog előtte Petőfi képe és szíve sajog, hogy haragban vált el a költőtől. Látja maga előtt, mint Illés prófétát, tüzes szekerén az égbe felszállni. S ki tudja, nem gondol-e arra, hogy a sors mennyivel szebb véget rendelt Petőfinek, mint neki ? Amaz megdicsőülve, tüzes szekeren robog be a halhatatlanság kapuján, ő pedig egyedül, mindenből kifosztva, a vak sötét éjben várja a hajnal hasadását? Hitt-e várjon a hajnalban s várjon igazán a hajnal volt-e, amely reánk virradt? Ki tudja? Óriási kérdőjelek állnak előttünk s megint ott állunk a becsu- 53* 570