Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1909-05-09 / 19. szám - Jókai Mór: Lemenő és fölkelő nap / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Ahmed sötéten, csüggedten tekintő székivel az ulemákon, arcán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve. Szulal megszánta a szultánt. — Én el fogok hozzájuk menni, — mondta biztatólag. — Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, amit kívántál. Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiáltani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért, inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást. Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek. Szulah odalépett hozzá s átadta a szultán üzenetét. De nem úgy adta azt át, ahogy Ahmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Ahmed tévé, hanem szigorúan, merészen, ahogy Ahmednek kellett volna tennie. — A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, — szólt az egybegyűlt népfőnököknek. — Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kímélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi. A lázadók meg voltak döbbenve ez üzenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Ahmed szívében fogamzott. Az ő szelíd lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és mosolygott. Ekkor a főrmán arcra borula előtte s alázatos hangon szólt hozzá: — Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életéért és gyermekei életéért. Halil összeráncolta szemöldökeit és haragosan kiáltá rá: — Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. Akik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint aki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szerály pincéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elvesszen. Én íme esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Ahmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és aki ellenük fölemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Ahmed felett. Szulah futott vissza az üzenettel, Ispirizáde pedig sietett az Aja Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére. Ahmed ezalatt maga körül gyűjtő fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz. Szulali ragyogó arccal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le. — Élj sokáig, uram, s legyen szivednek gyönyörűsége gyermekeidben. Ahmed hála teljes arccal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jó minden jó és tökéletes ajándék. Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Ahmed nem feledé el kezet nyújtani Szulahnak, ki azt homlokához és ajkaihoz értett. Ekkor elküldé Ahmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt „a fehér herceg", arcának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje. Kél óra múlva Elhadzs Besir kíséretében előjött Mahmud herceg, II. Mustafa fia, kinek atyja éppen így szállt le a trónról Ahmed előtt, mint most Ahmed ő előtte. A szultán felkelt és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát. — A nép téged kiván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez. Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét megfogva, megcsókolá. Katonák őrzik a követségeket és konzulátusokat Konstantinápoly zászlódiszben. Az új szultán ünneplése Képek a konstantinápolyi forradalomból A szabadság allegóriája. Új török képeslap, amelyet Konstantinápoly utcáin osztogattak •465