Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1909-04-18 / 16. szám - Petőfi-Almanach / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

karikatúrákat firkantott Coppée emlékkönyvébe a lá­togatókról. Mert sok furcsa ember kilincselt ott. Jó­barátok, tisztelők, kíváncsiak, franciák és idegenek. Egyiknek névaláírás kellett emlékbe, a másik beérte öt frankkal ; ez arcképet óhajtott ereklyének a nagy költő­től, Franciaország dicsőségétől, azaz bizalmasan in­stálta az akadémiai halhatatlant, eszközölné ki számára a kormánynál a becsületrendet, — „hisz' Öntől, nem­zetünk büszkeségétől, nem tagadhat meg a kormány ily csekélységet!" Karagyorgyevics lerajzolta a jelesebb figurákat lerajzolta Coppée szakácsnőjét is, aki az apróbb kere­s­getőket elégítette ki és olyan érzékeny szívű teremtés volt, hogy egyszer kifogyván a garasból, egy későn érkezett kéregetőnek, aki árváira hivatkozott, odaaján­dékozta szakácskönyvét. Egy délelőtt, félig meghatottan, félig ijedten szól be a szakácsné: — Valami nagyon szerencsétlen úr van itt! Ta­lán nihilista, a szegény! Csakugyan! Mintha Dosztojevszki valamelyik legelesettebb alakja lépett volna be. Sovány, horpadt mellű, görnyedt ember; magas, sárga homlokára né­hány gyér hajszál tapadt nedvesen; satnyanövésü sza­kálla már őszült; szeme bent, valóságos barlangban, — nehezen lélegzett, de a szeme fényes volt, fenyegetően fénylő s mégsem ijesztő; inkább szánalmat gerjesztett. Valami nyirkos hűvösséget hozott magával a ba­rátságos kis szobába. Olyan fáradtan állt meg Coppée előtt, hogy Kara­gyorgyevics feléje lépett, azzal a jószívű mozdulattal, ahogy az elesni készülő ember után nyúlunk, ösztön­szerűleg. — Parancsolni óhajt velem, kedves barátom? — kérdezte részvéttel Coppée­­ is. — Igen, — mondotta az illető, — kérni jöttem. Mondom, valami nyugtalanítóan különös volt hangjában is, a nézésében is, de nem bántó, csak szá­nalomgerjesztő — és mégis feszélyezett mindnyájunkat. Fáradt, sivár hangon kezdte: — Engem, amint látja, megviselt az élet. Temet­tem, amióta élek s minden sírba egy-egy részt magam­ból is. Nem maradt senkim. Testben, lélekben össze­törve, lefogyva, halálos betegen szállítottak kórházba. Hála Istennek, vége lesz mindennek! Megelégedetten vártam az utolsó pillanatot. De nem hagytak meghalni. Az irgalmas halálon diadalmaskodott a kegyetlen em­beri tudomány. Egy remek műtét és én életben ma­radtam. Igen! . . . Hát ennek is csak öt frank kell! — gon­doltuk ! Karagyorgyevics is visszatelepedett az ablak­párkányra, elővette az albumot, hogy lerajzolja a jám­bor nihilistát. Coppée cigarettát sodort. Az illető nyugodtan mondta tovább: — Megmentett a tudomány. Az orvosi tudomány büszkeségei közé sorozható az én esetem. Valami lappangó gúny vegyült hangjába. Coppée biztatni akarta: elő a kívánsággal­ bátran! — Mit tehetek önért, szegény barátom? — Ön ? Értem ? . .. Semmit. És ekkor, de milyen kegyetlen lett az a sivár, fá­radt hang: — Akaratom ellen hoztak vissza a halál küszö­béről. Nem kérdezték: akarok-e élni? Kényszerítettek, hogy éljek. És én, képzelje, engedelmeskedtem. Valami megalázó gyávaság vett erőt rajtam, egyben féltem s mégis vágytam élni. Hátha nem olyan cudar az élet, még­se! . . . Hátha ezután másként lesz! . . . Hátha . . . Lábbadoztam. Jól esett a világosság . .. Agyamra be­sütött a nap . . . Gyámoltalan voltam, mint a cseperedő gyermek, minduntalan sírni szerettem volna és kezd­tem megint kíváncsi lenni mindenre. Könyvet kértem, mesére vágytam, verset akartam olvasni. Az ön ver­seit! Hiszen ön az a nagy francia poéta, a világhírű! Bezzeg, ügyeltük már. A szelíd Coppée meghök­kent s pirált, mint egy leányka. — És olvastam az ön verseit. A remekműveket!... És az ön kétségei, az ön keserűsége, az ön alázatosan lemondó pesszimizmusa, az ön nyárspolgári megalku­vása az élettel is, az Istennel is, az ön halhatatlan ver­sei, igen, uram, az ön poézise elpusztították csírájában az én fakadó életkedvemet. A tudomány visszanyomo­rította belém az életet, s a poézis elvette tőle a ked­vemet ! Szólni akartunk. Elég! Coppée intett, hogy: csitt! Az illető folytatta, nem hangosabban, nem fenye­getve, de éppen ez volt kegyetlenebb. — Van önnek, van a poétának joga ehhez? . . . Hol az írói lelkiismeret? Én vigasztalódást, bátorodást kerestem önnél. És most, alamizsnát azt adna, ugy­e?... Adja vissza a kedvemet ehhez a hitvány élethez. A hi­temet adja vissza! Hisz'­en újra születtem, én hinni akartam az életben és ön fosztott meg második életem­től. Hányja tűzre verseit az úr! Coppée nem tudott mit felelni neki. A furcsa ember elment. Mi azt mondtuk: bolond. Coppée lehorgasztott fő­vel, komoran állt íróasztala mellett, majd halkan, ta­nakodva kérdezte magát: — Várjon? . . . bolond? . . . És én ma is azt gondolom, ha Petőfit olvashatta volna az a boldogtalan! Engedjék meg, hölgyeim, Önök, akik a Petőfi-ház dolgában buzgólkodnak, hogy valamit ajánljak Önök­nek. Állítsanak e gyönyörű magyar könyv jövedelmé­ből egy fehér márvány-tömböt a Petőfi-házban! Olyan oltárfélét, amilyenen a görögök mutatták be áldozatai­kat, kérő, hálaadó, engesztelő áldozatukat. És szólítsák fel Önök a magyar ifjúságot, a ta­vaszt, hogy aki egy érzésért, egy gondolatért, csak egy hangulatért hálás akar lenni Petőfinek, vigyen egy szál virágot arra az oltárra. Mert ne múzeum legyen Petőfi-ház. Látták, milyen poros, milyen megh­alt min­­­den a Nemzeti Múzeum Deák Ferenc szobájában? . . . Az élet, az ifjúság lakozzék Petőfi házában! Szerelmes hajadon vigyen a virágból, amelyet pár­jától kapott, szerelmes legény is virágot, mely szive választottjának keblén pihent; szerelmes legény és sze­relmes leány a virágból, amelyet egymástól kaptak, a bimbót a menyasszonyi koszorúból, egy szálat a nász­bokrétából. Virágot a halotti koszorúból is — és aki­nek diadala van, egy ágat babérkoszorújából: Petőfi oltárára! Mennyi virág lesz ott! És viszünk virágot mi is, — akik a lombhullást éljük, — adósai mindnyájan Petőfinek. Adósai a múlt­ból, szüntelen adósai ma is. Oda zarándokoljon öreg asszony, öreg ember — s ha friss virága nincsen, tegye Petőfi oltárára azt a száradt ibolyát, amelyet valaha szerelmes szívvel, hű­séges kézzel helyezett Petőfi könyvébe. Mert, ugyan volt-e szerelmes magyar, aki akkor ne Petőfit olvasta volna? És van-e, aki Petőfi verseit olvasva, vissza ne indulna legédesebb emlékeiért, száradt ibolyáiért, el­múlt ifjúságába? . . . •395

Next