Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1915-04-25 / 18. szám - Pillanatfelvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
McCardell ekkor már föl is ösmerte a helyzetet. A hórihorgas, karján Daisyvel, majdnem elérte már a magnóliaját, amikor a lelkész fölkapta a puskáját. — Az Isten szerelmére, csak nem fog arra a hórihorgasra lőni ? — kérdezte Dan Barrymore sápadtan a rémülettől. De McCardell már tüzelt. A hórihorgas széjjelcsapta a karját, de magával rántotta a lányt is. A bandita még egyet-kettőt vonaglott, aztán elterült. De Daisy se mozdult többé. — Szerencsétlen, megölte a leányomat! — kiáltotta az öreg Barrymore és oda akart szaladni a leányához. — Megőrült? — förmedt rá a lelkész és visszarántotta. — Két lépést se tesz, máris orra bukhat. Daisy csak elájult. A bajuszos, amikor ezt a mesteri lövést látta, faképnél hagyta túszait. Pár ugrással a fészernél termett, másik társával lóra kapott és elvágtatott. Többen is lövöldöztek feléjük, de hiába. — Lőjjön ön utánuk! — rimánkodott Tarantel Jim McCardellnek. — Ön biztosan eltalálja. De a lelkész vállat vont. — Mára elég volt — és most már ő rohant Daisyhez és a szive fölé hajolt. Ekkor már mindenfelöl elöfutottak a községbeliek. — Hál'Istennek! — kiáltotta boldogan. — Él. Csak elájult. És mintha csak McCardell szavait akarná megerősíteni, a szép leány fölvetette szemét. Amikor Benjámint megismerte, mosolyogni kezdett, majd hirtelen könnyekbe tört ki és átölelte a fiatal lelkész nyakát. — Isten áldása legyen rajtatok! — mondta az öreg Barrymore megindultan. Mc. Cardell pedig, Daisy kis kezét szorongatva, mondta: — Te miattad történt és ezért talán megbocsájtanak nekem odafönt! . . . Nem is hívták többé „nyúlszívünek" Mc. Cardellt. És a banditák ettől kezdve messze elkerülték Dingmans Ferryt. Ahol a lelkipásztor, aki nyáját őrzi, így tud bánni a puskával, ott nekik nincs többé keresni valójuk. Pillanatfelvételek (Utánnyomás tilos.) Állami lábak és kezek. Németországban az állam vállalta magára, hogy azoknak a szerencsétleneknek, akik a háborúban elvesztették a kezüket vagy a lábukat, állami úton és költségen csináltat műlábat vagy műkezet. Sőt, még tovább is ment, és a műlábak, műkezek javítását is magára vállalta. Lesz tehát külön állami hivatal, amely a műtagokkal éppen úgy fog foglalkozni, mint ahogy mifelénk van állami hivatal, amely az elhasznált színpadi díszleteket tartja evidenciában. Az állami gépezetnek egy-egy része fog benne lakni ezekben a műlábakban és kezekben, ahogy az elveszett kéz örökre benne lakik az állam szívében. Kétségkívül: ez lesz a legszebb és a legtiszteletreméltóbb állami monopólium, amelyet valaha kieszeltek. Egy csonka francia tiszt mondotta annak a hölgyközönségnek, amely meghatva gratulált neki a kórházban: „Hagyják el, asszonyaim, ma még hős vagyok, egy év múlva már csak invalidus." Németország appreciálta ezt a francia ötletet, és az állami kezek és lábak zöld gallyal intenek át hozzánk a határról, és büszkén jelentik, hogy a berlichingeni Götz országa nemcsak a hősöknek, de az invalidusoknak is az édesanyja. * A holt nyelvek száma váratlanul eggyel megszaporodott. Emlékszünk rá, hogy e háború kezdetén mily szédületes gyorsasággal tűntek el az üzletek kirakataiból azok a kis táblák, amelyek ezt hirdették: English spoken here és mint váltották föl őket a következő fölírások: American spoken here, vagyis: Itt amerikaiul beszélnek. De ki beszél ma még, vagy már amerikaiul? A színházak zavartalanul játsszák francia és angol szerzők műveit (csak éppen amerikaiakat nem) és a szállodák, üzletek, mulatóhelyek is megbocsájtottak címtábláiknak. Az amerikai nyelv, amely gyorsan lett élővé, épp oly gyorsan lett halottá, még szerencse, hogy sohasem élt igazán és így nem is halhatott meg igazán. És így a helyzetet kitűnően jellemzi egy Andrássy úti bolt, ahol valaki a tévedésből még kint maradt „Itt amerikaiul beszélnek" feliratú táblácskát egy krétavonással így javította ki: „Itt amerikaiul beszéltek." Amerikai nyelv — jó éjtszakát! Megoldott probléma. Tavasszal tudvalevőleg mindenütt festenek. Nem képeket, hanem kerítéseket, padokat. Budapesten is. A Városligetben is. Kimegy egy úr, nem gondol a tavaszra, nem gondol a festésre és leül egy padra. A következő percben azt az erős szagot érzi, amilyet vernissageokon szokás és fölugrik, akár ha vipera harapta volna meg. — Ezer ördög!— kiált dühösen. — Az új nadrágom ! Az új pepitanadrágon két reménytelen és hosszú zöld csík húzódik végig. Az is, arca is zöld a haragtól. De csak egy percig. Azután ábrázata lassan földerül, szemében a megértés fénye csillog, és ajka halkan így szól: — Hála az Istennek, most végre tudom, hogy mit adok, ha jön a gyűjtőkocsi. * Az első Három finom följegyzés „Pillanatfölvételek" című rovatunkban, utolsó írása Lövik Károlynak, a tragikus halált halt kitűnő munkatársunknak, aki e rovatnak kezdettől fogva munkatársa volt és minden héten két-három kis följegyzéssel is gazdagította a „Pillanatfölvételek"-et. 453 Akik itthon harcolnak. A székesfővárosi polgári fiúiskola növendékei földmivesmunkát végeznek. Egy parlagon fekvő telek megmunkálása szántóföldnek. Müllner János fényképe az Uj Idők számára