Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)

1915-04-25 / 18. szám - Pillanatfelvételek / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Mc­­Cardell ekkor már föl is ösmerte a helyzetet. A hórihorgas, karján Daisyvel, majdnem elérte már a magnóliaját, amikor a lelkész fölkapta a puskáját. — Az Isten szerelmére, csak nem fog arra a hóri­horgasra lőni ? — kérdezte Dan Barrymore sápadtan a rémülettől. De Mc­­Cardell már tüzelt. A hórihorgas széjjel­csapta a karját, de magával rántotta a lányt is. A ban­dita még egyet-kettőt vonaglott, aztán elterült. De Daisy se mozdult többé. — Szerencsétlen, megölte a leányomat! — kiál­totta az öreg Barrymore és oda akart szaladni a leá­nyához. — Megőrült? — förmedt rá a lelkész és vissza­rántotta. — Két lépést se tesz, máris orra bukhat. Daisy csak elájult. A bajuszos, amikor ezt a mesteri lövést látta, fa­képnél hagyta túszait. Pár ugrással a fészernél ter­mett, másik társával lóra kapott és elvágtatott. Többen is lövöldöztek feléjük, de hiába. — Lőj­jön ön utánuk! — rimánkodott Tarantel Jim Mc­­Cardellnek. — Ön biztosan eltalálja. De a lelkész vállat vont. — Mára elég volt — és most már ő rohant Daisy­hez és a szive fölé hajolt. Ekkor már mindenfelöl elöfutottak a község­beliek. — Hál'Istennek! — kiáltotta boldogan. — Él. Csak elájult. És mintha csak Mc­­Cardell szavait akarná meg­erősíteni, a szép leány fölvetette szemét. Amikor Ben­jámint megismerte, mosolyogni kezdett, majd hirte­len könnyekbe tört ki és átölelte a fiatal lelkész nyakát. — Isten áldása legyen rajtatok! — mondta az öreg Barrymore megindultan. Mc. Cardell pedig, Daisy kis kezét szorongatva, mondta: — Te miattad történt és ezért talán megbocsáj­tanak nekem odafönt! . . . Nem is hívták többé „nyúlszívünek" Mc. C­ardellt. És a banditák ettől kezdve messze elkerülték Dingmans Ferryt. Ahol a lelkipásztor, aki nyáját őrzi, így tud bánni a puskával, ott nekik nincs többé keresni valójuk. Pillanatfelvételek (Utánnyomás tilos.) Állam­i lábak és kezek. Németországban az állam vállalta magára, hogy azoknak a szerencsétleneknek, akik a háborúban elvesztették a kezüket vagy a lábukat, állami úton és költségen csináltat műlábat vagy mű­kezet. Sőt, még tovább is ment, és a műlábak, műkezek javítását is magára vállalta. Lesz tehát külön állami hivatal, amely a műtagokkal éppen úgy fog foglalkozni, mint ahogy mifelénk van állami hivatal, amely az el­használt színpadi díszleteket tartja evidenciában. Az állami gépezetnek egy-egy része fog benne lakni ezek­ben a mű­lábakban és kezekben, ahogy az elveszett kéz örökre benne lakik az állam szívében. Kétségkívül: ez lesz a legszebb és a legtiszteletreméltóbb állami mono­pólium, amelyet valaha kieszeltek. Egy csonka francia tiszt mondotta annak a hölgyközönségnek, amely meg­hatva gratulált neki a kórházban: „Hagyják el, asszo­nyaim, ma még hős vagyok, egy év múlva már csak invalidus." Németország appreciálta ezt a francia öt­letet, és az állami kezek és lábak zöld gallyal intenek át hozzánk a határról, és büszkén jelentik, hogy a berli­chingeni Götz országa nemcsak a hősöknek, de az inva­lidusoknak is az édesanyja. * A holt nyelvek száma váratlanul eggyel megsza­porodott. Emlékszünk rá, hogy e háború kezdetén mily szédületes gyorsasággal tűntek el az üzletek kirakatai­ból azok a kis táblák, amelyek ezt hirdették: English spoken here és mint váltották föl őket a következő föl­írások: American spoken here, vagyis: Itt amerikaiul beszélnek. De ki beszél ma még, vagy már amerikaiul? A színházak zavartalanul játsszák francia és angol szerzők műveit (csak éppen amerikaiakat nem) és a szállodák, üzletek, mulatóhelyek is megbocsájtottak címtábláiknak. Az amerikai nyelv, amely gyorsan lett élővé, épp oly gyorsan lett halottá, még szerencse, hogy sohasem élt igazán és így nem is halhatott meg igazán. És így a helyzetet kitűnően jellemzi egy And­rássy­ úti bolt, ahol valaki a tévedésből még kint maradt „Itt amerikaiul beszélnek" feliratú táblácskát egy krétavonással így javította ki: „Itt amerikaiul be­széltek." Amerikai nyelv — jó éjtszakát! Megoldott probléma. Tavasszal tudvalevőleg min­denütt festenek. Nem képeket, hanem kerítéseket, pa­dokat. Budapesten is. A Városligetben is. Kimegy egy úr, nem gondol a tavaszra, nem gondol a festésre és leül egy padra. A következő percben azt az erős szagot érzi, amilyet vernissageokon szokás és fölugrik, akár ha vipera harapta volna meg. — Ezer ördög!­­—­ kiált dühösen. — Az új nadrá­gom ! Az új pepitanadrágon két reménytelen és hosszú zöld csík húzódik végig. Az is, arca is zöld a haragtól. De csak egy percig. Azután ábrázata lassan földerül, szemében a megértés fénye csillog, és ajka halkan így szól: — Hála az Istennek, most végre tudom, hogy mit adok, ha jön a gyűjtőkocsi. * Az első Három finom följegyzés „Pillanatfölvételek" című rovatunkban, utolsó írása Lövik Károlynak, a tragikus halált halt kitűnő munkatársunknak, aki e rovatnak kezdettől fogva munkatársa volt és minden héten két-három kis följegyzéssel is gazdagította a „Pillanatfölvételek"-et. 453 Akik itthon harcolnak. A székesfővárosi polgári fiúiskola növendékei földmivesmunkát végeznek. Egy parlagon fekvő telek megmunkálása szántóföldnek. Müllner János fényképe az Uj Idők számára

Next