Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1922-10-29 / 44. szám - Kosáryné Réz Lola: Pityu. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
lan pincsivel az utcán, amit bizonyosan megsajnálna és haza vinne. Baba kegyetlen szívvel csak nevetett a levélen, a szegfűbokrétát pedig vízbe állította és a nappali szoba asztalára tette, azután rá sem nézett. — Te, Edit! — mondta. — A kis báró úgy szaladgál az utcán, mint valami gazdátlan pincsi, kutya , íj és kacagott. De Edit nagyon érzékeny hangulatban volt, sajnálta a bárót és arra gondolt, hogy Baba nagyon szívtelen. Ezt többször hallotta már. VII. Derült, gyönyörű téli nap volt. Lent az utcán már várt a kocsi; Lizát szalajtották érte s most beszélgetésbe elegyedett a kocsissal és odalent maradt, nehogy vele cipeltessék le a koffert. Az asszonyok izgatottak voltak, nem is reggeliztek, még Mogyoróssyné sem, pedig ő nem utazott. Ott maradt mind a kávé az asztalon. — Édes lelkem, csak vigyázz és írj! — mondogatta, amint lefelé mentek a lépcsőn és beszálltak a kocsiba. Ugyanezt mondta akkor is, amikor ott ültek a zűrzavaros váróteremben. Egyebet alig beszéltek. Mit mondjon ilyenkor az ember? Szerencse, hogy az öreg Mogyoróssy az irodába ment, mert ő nem szerette az érzékeny jeleneteket. — Édes lelkem, csak vigyázz és írj! Most már ott állt egyedül a fülke ablaka alatt, hordárok taszigálták, gyümölcsárusok tolták neki a kocsijukat. De Mogyoróssyné nem tágított. Nem akart hazamenni a vonat indulása előtt, bár mind a hármuknak kínos volt ez a várakozás. Abban a pillanatban, mikor a vonat megindult, Mogyoróssyné még egyszer intett Editnek, — szólni nem tudott, — hogy vigyázzon és írjon. Aztán miközben úgy érezte, hogy ő megy lassan az aszfalttal, a málházókocsikkal, az üres sínekkel együtt visszafelé és nem a vonat előre, eltűnt előle Edit arca. — Szegény mama! — mondta odabenn a fülkében Edit és megtörülte a szemét. Baba púderes pamacsot vett elő. — Mutasd az arcod. Mit húzódozol? Ne komédiázz. A mamád otthon maradt, most én parancsolok. Editnek újra eszébe jutott az ördög, akiről a tisztelendő úr mesélt, de megint csak tetszett neki. Behúnyt szemmel tűrte, hogy a puha, illatos vatta végigsimogassa az arcát. — Biri néni sem akarja, hogy sírj, — folytatta Baba lágy, behízelgő hangon. — Azért küldött el, hogy jókedvű legyél és megerősödj. Sajnálod őt, hogy egyedül maradj? Akkor hát igyekezz, hogy örömöt okozz neki. Na. Ott cirkál egy csinos katonatiszt a folyosón. Ne vágj ilyen képet, mosolyogj. Meglásd, bejön és nagyszerűen mulatunk. A katonatiszt néhány pillanat múlva csakugyan bejött, lecsatolta és felakasztotta a kardját, aztán leült. Oldalt nézte őket. Feszengett, szoros zsebéből holmi leveleket vett elő, aztán eltette újra. Végül megkérdezte, szabad-e rágyújtania és néhány perc múlva már folyt a beszélgetés. Baba versenyt cigarettázott vele, de Edit hallgatott. Nem tudta elfeledni a szomorúságát. Bohóság volt tőle, de úgy érezte, mintha kétfelé tépnék a szívét: egyik rész Pesten maradt, az anyjánál és az apjánál, aki ezentúl maga csoszog el a hálószobába a papucsáért, mert nem lesz, aki az ebédlői kályha mellé készítse neki, a másik rész Pityuval ment Debrecenbe, mert Pityu odautazott. És mind a két része fájt és égetett. A következő állomáson újra beszállt valaki és az utána valón szintén. Csupa férfi. Mindegyik beleelegyedett a beszédbe és Baba elemében volt. Mintha gyeplőn tartotta volna, hol nekieresztette, hol szorosabban fogta őket és kis, kövérkés, fehér kezének egy intése, eleven szemeinek egy csillanása elég volt hozzá, hogy a beszélgetésnek más irányt adjon. Még csak egy hely volt üres. De máris kinyitotta valaki az ajtót. Keskeny, hosszúkás, csontos férfikéz fogta meg a sárgarézkilincset. Babának mindjárt feltűnt a keze. Aztán meglátta bő felöltőjét, hanyagul hátracsapott puha szürke kalapját, kis szőke oldalszakállát, magas homlokát és kissé bágyadt fényű, de átható tekintetű szemeit és tudta: bizony ez az egyedüli férfi a fülkében. Az idegen leült a helyére, beleburkolózott a köpönyegébe és aludni próbált. Halvány profilja ott volt Baba előtt s Baba nézte ... Azt akarta, hogy ez az idegen is beszélgetést kezdjen vele. De az nem kezdett beszélgetést. Hanem egyszerre nyílt a fülkeajtó megint, kövérarcu kis hetyke kadét kukkantott be rajta és szólt: — Szervusz, Pityu! Hová utazol? Baba felrezzent, Edit is odanézett. Pityu pedig felállt. — Haza. Ti is itt vagytok valahol? — Igen. Van hely. Gyere át. És Pityu elment. Elment és eltűnt örökre a szemük elől. . . Baba hiába kelt föl néhány perc múlva és sétálgatott a folyosón, minden fülkét átkutatva a tekintetével. Pityu nem volt sehol. Hátha éppen ő volt? ... És nem jutott az eszébe, hogy a fülkében cigarettázó, kacagó asszony talán szereti őt. . . Minden csalódását feledve szereti, keresi már hónapok óta, hogy mégegyszer megpróbálja, lehet-e ideálokban bízni az életben . .. És ő észre sem vette. Az ugrifüles kis hadnagy, meg a másik kettő, azok igen. Tucatjával szaladgálnak mindenütt és könnyű a fejüket elcsavarni. De Pityu, Pityu. .. Csak ült ott csöndesen halvány arcával, beleburkolózva a köpönyegébe, aztán elment egy szó, egy pillantás nélkül. Veszedelmesen melankolikusnak kezdte érezni Baba a szívét. Kihajolt az ablakon s még arra is gondolt, hogy jó lenne meghalni. Aztán feleszmélt. Szomorú volt, az arca komoly és fáradt. Látta a függönnyel elsötétett ablakban és megijedt. Nem engedte meg magának, hogy szomorú legyen. Valahányszor komolyan vett valamit, mindig bánat és csalódás lett a vége. Rászorította magát, hogy ha már boldog nem lehet ezen a világon, legalább jól mulasson. Visszaült a helyére és folytatta az úti flörtöt. Később mondta önmagának: — Ostobaság. Ha az igazi Pityu volt, akkor majd találkozom vele Szilváson. Ha pedig nem az, akkor menjen, ahová akar. Mert csak természetes, hogy Szilvásra Esztihez is Pityu miatt ment az asszony. Alapjában véve mégsem mulatott olyan jól a világon s mégegyszer ki akarta erőszakolni magának a boldogságot. A Baross-utcai házban, ahol az öreg úr meghalt, a házmesterrel beszélt. — Elkéstem a bácsi temetéséről — mondta. Aztán a többi rokon után tudakozódott és felírta őket a jegyzőkönyvébe. Volt köztük valami Lovassi Máté is, akire a házmester emlékezett és Baba összeharapta a száját. — Itt van — dobbant meg a szíve és olyan biztosan tudta, hogy most az egyedül helyes nyomot találta meg, hogy a vasúton, ha az idegen Pityu beszélgetést kezdett volna vele, azt mondta volna neki: — Ugye, a Lovassi Pityu maga? S'O