Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1922-12-10 / 50. szám - Paul Frank: Kolibri. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Kolibri Regény. írta PAUL FRANK 11. folytatás A rendőrfőnök lármát csapott. A kapukat lezárták. A rendelkezésre álló összes rendőröket, detektiveket mozgósították". Az épületet át­kutatták. Madame Kolibri nem került elő. Camille Sivori alig tudta leplezni örömét. — Hiábal Derék egy lyány, — mondotta gondo­latban önmagának. — Mit szól hozzá? — kérdezte most tőle a rendőr­főnök, aki a nagy kiabálásba egészen berekedt. — Nem lep meg, — felelte a detektív. — Egyszer engem is elkábított. — Úgy látszik, ez a specialitása, — jegyezte meg a rendőrfőnök. A folyosó végén egy lihegő, molett öreg bácsi alakja tünt föl. A városparancsnok volt. A szenzációs hír vétele után tüstént ide rohant s melegen megrázta a rendőrfőnök kezét: — Bravó! — mondotta. — Ezt jól csináltad. Isten éltessen! Azután Sivorihoz fordult: — S ön ... ön el akarja csípni Kolibrit? Mond­jon le erről. De ha mégis megpróbálja ... s ha netalán sikerül is önnek, akkor . . . — ... akkor? — ... akkor hozza őt vissza kérem — nekem. 20. Jó időbe tartott, amíg Sivori meg tudta állapítani azt, hogy Kolibri milyen úton, melyik oldalkapun át hagyta el a rendőrfőnökség épületét. Az bizonyos, hogy tájékozódó képessége kiváló volt. Attól a kaputól nem messze, amelyen át Kolibri az utcára ért, autó­állomást talált a detektív. Sorra vette a soffőröket. Csakhamar megtalálta azt, akinek az autóján Ko­libri eltávozott. — Hová vitte őnagyságát? — kérdezte tőle. — Egy gyermekruha-üzletbe. — Gyermekruha-üzletbe? — Oda. — Minek? — őnagysága azt mondta, hogy fiú­ruhát akar vásárolni. — Most vigyen el engem is abba az üzletbe. De gyorsan! — rendelkezett a detektív. Az autó a Calea Victoriei egyik boltja előtt állott meg. A bolt cégtábláján ez a felirat díszlett: A. Kiermann & Camp. A detektív hivatta az üzlet főnökét, igazolta ma­gát s megmondotta, hogy mi járatban van. A főnök megkérdezte alkalmazottait. Megállapítást nyert, hogy Kolibri egy tizennégy esztendős fiúnak való ruhát vá­sárolt az üzletben. A detektív most ismét a soffőrhöz fordult: — Innen hova mentek? — A pályaudvarra.­­S a pályaudvarról? — Nincs tovább, őnagysága kifizetett s én vissza­mentem a standra. — Akkor hát vigyen engem is a pályaudvarra! — adta ki a parancsot Sivori. A pályaudvaron a menetrend iránt érdeklődött. Kiderült, hogy a keleti express fél nyolckor reg­gel áll meg Bukarestben. Azzal tehát Kolibri már nem utazhatott el. A legközelebbi gyorsvonat csak délután négy órakor indul. Azzal még nem mehetett el, köz­ben mindössze hat személyvonat hagyja el Bukarestet. Az egészen valószínű volt, hogy személyvonaton Ko­libri nem szökik. — Tehát itt kell még lennie a városban. — vonta le a következtetést Sivori. Ezután mérlegelni kezdte azt a két adatot, amely Kolibri szökéséről a rendelkezésére állott. Az első adat arra vonatkozott, hogy Kolibri fiú­rn­hát vásárolt. A másik arra, hogy a pályaudvarra hajtatott. Mi keresni valója lehetett itt? Semmi kétség: utána akart nézni a podgyászának, amelyről, minthogy letartóztatták, nem gondoskodha­tott. És az is valószínű, hogy nem női ruhában érdek­lődött, hanem fiú ruhában. A detektív egyenesen a csomag-revideáló osz­tályba ment s ott megkérdezte az osztályfőnököt, hogy nem tünt-e fel neki a mai nap folyamán egy kis­fiú, aki a podgyászáért jött. Persze, hogy feltűnt. Az osztályfőnök alig győzte megcsodálni a kisfiú angyali szépségét s fellépésének biztosságát. De még a podgyásza is egészen különösen finomnak és értékesnek látszott. Csakhamar előkerült az a vasúti hordár, aki a kis­fiú holmiját a kocsiba vitte. A hordár emlékezett rá, hogy a kisfiú ezt a címet mondotta be a kocsisnak: — Storck-pensio. Azt, hogy a Storck-penzió hol van, a hordát nem tudta megmondani. Sivori ennek ellenére is bankót nyomott a kezébe. Ujjongott. Tehát Kolibri még nem utazott el! A telefonkönyvből kiderült, hogy Storck-penziót hol kell keresnie. Kocsit fogadott s oda hajttatott. Útközben sajátosan érezte magát. Íme: nyomában van a szökevénynek s nem kétséges, hogy megtalálja. S ha megtalálta? Mit kezd várjon vele? Kiszolgáltatja-e a rendőrségnek? Vagy elfogja? Nem! Sivori most már teljes bizonyossággal tudta, hogy egyiket sem fogja megtenni. Nem úgy közeledett immár Kolibri felé, mint ellenség. A Storck-penziót egy szűk és sötét külvárosi utca kétemeletes házának második emeletén rendezték be. Sivorinak egy éltesebb, sovány és dísztelen nő nyitott ajtót. A tulajdonosnő. — Szobát keresek. — mondotta a detektív. — Ellátással vagy ellátás nélkül? — kérdezte az asszony. — Erről majd később nyilatkozom. — Csak azért kérdem kérem, mert ellátás nélkül nem adok ki szobát. — Nem szállt kérem ide egy körülbelül tizennégy esztendős kisfiú? — De igen. Ma délben. — Láthatnám-e? — Most nem, mert nincs idehaza. De hogyan függ össze a kisfiú a lakáskereséssel? — Nagyon is összefügg. Én ugyanis annak a kis­fiúnak a nagybátyja vagyok, kérem. — A­ szívből örülök. Méltóztassék csak beljebb kerülni. Nevem Storckné, Storck őrnagy özvegye va­gyok. Szegény boldogult férjem, ha tudná, hogy szo­bák kiadásából élek . . . — Örülök a szerencsének, őrnagyné asszonyom. De még sokkal jobban örülnék, ha olyan szobát ad­ Ezüst erckészletek kazettában, 13 személyes komplett, ezüst értékben nagy választékba. Arany, ezüst, brilliáns beváltás. SZIGETI NÁNDOR ÉS FIA Budapest, IV., Mumum-körut 17 AI«plr­»tott 1 867 415.

Next