Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1924-01-06 / 2. szám - Porkoláb István. Kisfaludy festette, Petőfi énekelte / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
Kisfaludy festette, Petőfi énekelte... Írta: Porkoláb István . Az anyát költő rajongta körül, leányát szintén. Ez a körülmény különösen érdekessé teszi Andrássy Teréziát és Tóth Rózát, akiknek reánk maradt, már nagyon elfakult emlékeiből is azt látjuk, méltán. Amikor Petőfi Ostffyasszonyfára került, Tóth Róza szépségének híre már messze túlszárnyalta Kemenesalja tájait, hogyne hallhatta volna háthaaz ifjú költő gyakran emlegetni: — A szomszéd faluban milyen szép lány lakik! — Diákgyerekek — többen voltak a környéken — elmondják az ilyesmit egymásnak. És Salkovicsék Tóthékkal összejártak, ezen a réven is megismerkedhettek. Vagy Petrics mutatta be őket, aki előzőleg többször eljött Békésből Vasba, meglátogatni az ideszakadt rokonokat, s így előbbről ismerős volt a környéken. Aligha csalódunk feltevésünkben, hogy a csöngei szép leány puszta hite érdekelte már a minden szépért rajongó, koránérett, szeretetre vágyódó költőt, amikor pedig megismerte és a hit valóságáról meggyőződött — beleszeretett. Petőfi élete hű képe a költeményei, midőn ostffyasszonyfai tartózkodásának körülményeire szeretnénk némi fényt deríteni, legmegbízhatóbb sok itt is ezek. Asszonyfán irt forróversei közül az elsőt, amely reánk maradt, 1839. május 29-ről keltezte. Ez a Rózához című. Kétségtelen, hogy Petőfi •ekkor már nemcsak ismerte Rózát, hanem szive hevesebben is dobogott •érezte. Ostffyasszonyfára érkezésének idejét azonban előbbre kell tennünk a vers kelténél, mert mig megismerte Rózát, szive lángot fogott és verset irt róla, ha nem is sok, de kellett egy kis idő. Minden valószínűség szerint május elején, legkésőbb közepén érkezhetett Salkovicsékhoz. Ittléte alatt édes-bús érzések töltöték be szivét. Ábrándok. Mert bár a költő szerelemnek nevezi, nem volt ez más az ifjú trubadur részéről ábrándnál, koratavaszi álomnál, a szép leányéról pedig ennyi sem. A fehérorgonás idill megmaradt idillnek ,és nem fejlődött tovább. Nem is fejlődhetett. Róza nálánál idősebb, szép, gazdag és előkelő, akinek fehér kezéért kész fiatalemberek versengtek, akikkel a kicsapott, kitagadott, rosszhírű diák, a senki, semmi nem versenyezhetett. Gyerekember volt ő, csak arra jó, hogy a szerelem ábrándjait játssza szép, férjhezmenendő leány zsámolyánál. Jól tudta mindezt az ifjú költő is: bizonyítják versei, hogy a reménytelenség kínzó fájdalmát együtt szenvedte el az első szerelem gyönyörberingató, édes érzésével. Első szerelmének maga nevezi (az Első Szerelem •c. versében): A leánykát hévvel én szerettem, őt szerettem első szerelemmel. Az „elválás" c. költeményben még többet mond: Ha szólanék is, mit remélhetek? A sors irántam oly vad, oly kemény; Ó kárhozat, a gyilkos képzelek. Nemmúl érettem viszonérzemény. Én távozom s örökre távozom Gyötrő titkommal tőled, Ó leány! Vezessen a sors boldog utakon Üröm tavasznak tündér korszakán. Legyen pályád mosolygó rózsakert, És minden rózsa benne rózsaszál. S ne tudd, ne tudd, leányka, elevert Sziv éjjelén, hogy csillagom volál! és Látjuk, a költő nem árulta el édes gyötrő érzelmeit Rózának; eltitkolta, mert nem hihette, hogy viszontszerettessék. így beszélte Petőfi személyes jó ismerőse, Sass János, (1810— 1897) néhai csöngei ev. tanító is. A közel kilencven évet élt öreg ur 65 esztendeig tanítóskodott, s már Petőfi ostfTyasszonyfai tartózkodásakor csöngei „oskolamester" volt, vele érintkezett legtöbbet a költő. Tőle tudjuk, hogy Petőfi szívesen járt templomba, minden vasárnap ott lehetett látni. A helyet, ahol ülni szokott, ma is tudják és mutatják a csöngei templomban. Külsejére nem erős, de edzett, erősen barna, sápadt, merengő arcú fiúnak mondotta Sas János a költőt, kiben a nagyságot csak lánggal lobogó, nagy, sötét szemei sejttették. Hallgatag, zárkózott természetűnek ismerte ő is; kerülte a társaságot, s legszívesebben bolyongott a Rába füzesei között egyedül, vagy meghitt rokon barátjával, Orlaival. Épp zárkózott, büszke természete miatt nem nagyon kedvelték Asszonyfán. Sass János szerint Tóth Rózával szintén nagyon keveset beszélt az ifjú költő, s ha együtt voltak, ábrándos tekintettel, gyönyörködve, szótalan csak nézte. Senki sem tudta, hogy titkos rajongója a szép leánynak; a hozzá írt verseket is búcsúzáskor adta át. Ám azért a Tóth-kúria becézett, szép virága az ő finom női érzékével bizonyára előbb is megsejtette diákapródjának szive érzéseit, s a végbúcsúkor talán nem eresztette el egy jó szó, egy meleg kézszorítás nélkül az örökre távozót .. . A vándormadarak délre költözése idején, 1839. szeptember első hetében (5-én vagy 6-án) vett végbúcsút Ostffyasszonyfától és Csöngétől a költő. Az utolsó itt irt verse 4-ről kelt, s 7-én már Sopronban találjuk, ahol végső elkeseredésében beállt katonának. Ettől az időponttól fogva ismét belekerült az élet viharainak, szenvedéseinek vad sodrába, amelyből alig pár év múlva a legnemesebb acéllá edzve került ki, s lépett csodálatos fényben a magyar nép fórumára. Rokona, Salkovics, ugyanis nem váltotta be igéretét, hogy fiával együtt tovább taníttatja, ellenkezőleg, azzal, hogy ,hagy sem lesz ebből ember" — sorsára engedte. Tudjuk, ki lett belőle, akinek neve mellé nem találunk jelzőt. Avagy nem hangzik-e szegényesen: „nagy" Petőfi?! — De igen, ide kicsi a nagy szó. Tóth Róza Móritz Ferencné, földesuraság neje lett Csabdin, Fejérmegyében. Két esztendővel Petőfivel való ismeretsége után, 1841 november 28-án ment férjhez. Tudott-e erről a költő? — kérdés. De való, hogy költeményeiből ekkor és még később is kiérzik egy-egy mély sóhajtás, amelyet a csöngei Tóth-kúria felé küldött. Ám, mintha nem Rózát siratnák már ezek a sóhajok, inkább az első, legszebb szerelem érzéseinek szólnak, amelyekért kárt, mert mint a bimbóba fagyott rózsa, meddőn hervadtak el, anélkül, hogy virulhattak volna . . . Móritz Ferencné egyetlen gyermeke: Alojzia, Verebélyi Marsó Lőrinc csendőrőrnagy özvegye. Ő, mint teljesen az édesanyjára, Tóth mondják, hasonlít s szintén híres szépség Rózára volt. Mutatták menyasszonykori fényképét; középmagas, teltidomú, valóban szép, nemes arcvonású hölgy, ugyanazzal a különösen szép hajjal, amely a nagyanyja, Andrássy Terézia Kisfaludyfestette képén rögtön szembetűnik. De könnyed, nyúlánk termetét nem örökölte. Rózától nem maradt kép, csak relikviák . . . Emlékek a A Tóth-családban nem voltak ritkák szépségek. Hutterné Tóth Jolán (Róza unokahuga) viruló leánykorára emlékeznek még deresedő fejű öreg urak, s a táncra is, amit együtt lejtettek hajdan a hires megyebálokon. Családjából ő az utolsó, immár leányágra szakadt leszármazó. A csöngei paplak nagytiszteletű asszonya. Az övé a Tóth-kúria, mely a falu derékon, nemesi magasságból, dombról figyeli, mint másik egyik száz év a másik után, mindenütt nyomot hagyva, csak a kúrián nem. Ez még a régi, barátságos, magyaros külsejű, igazi udvarház, emléke annak az időnek, amikor: „Extra Hungáriám non est vita, sí est vita, non est ita" járta . .. Belépünk. És csodálatos! Egy lépés és érezni a nagyoknak, az erőseknek, az igazi magyaroknak szellem jelenlétét. Hatalmas kandalló áslt a szálaszerű ebédlőben. Rámutatnak: — Ott festegetett Kisfaludy! . . . Egy kisebb szobában mondják: — Ez volt Tóth Róza szobája. Itt álmodozott Petőfi. . . És a diófák is a kertben, róluk susognak meséket. . . A paplak a faluvégen tekintget félignyitott zsalugáter szemekkel az elmenőkre. Itt is minden mesél; arra ágy, amelyben Petőfi aludt, szék, amelyen ült, pohár, amiből ivott, váza, amibe virágot szedett, csak azt nem tudni a sok szép antik darab közül: melyik az a igazi emlék? — És a szekrényekben, s padláson felhalmozott rengeteg könyv, iratcsomó között lappang még ismeretlen Petőfi kézirat is. — Volt több, — mondja a nagytiszteletű úr, — de a Tóth család oldalági leányrokonaihoz kerültek, s jórészben elkallódtak. Elhasználták — csomagolni! Abban az időben drága volt és ritka az újságpapír... A nagytiszteletű asszony mosolyog, közbeszól: — Bizony nem használták el mind, maradt még. El is tettem, de nem tudom, hová? Majd egyszer megkeresem ... Fölcsillanik a szemem: — Megke-