Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1924-01-27 / 5. szám - Riedl Frigyes: Petőfi egyénisége / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok

A komorna időközben megette a jegeskávéját a konyhában, most felosont a méltóságos asszonyhoz, nemsokára azonban megint csak megjelent a lépcsőn. — Kutlányi úr! Hol van a Kutlányi úr? — Az imént még itt volt, — mondtam, — nem tudom, hová lehetett. — A méltóságos asszony akar vele beszélni. Azt mondta, teremtsem elő neki Kutlányi urat. — Vájjon mit akar tőle? — Azt én nem tudom, talán ő maga sem tudja. Hanem jó volna, ha itt volna. Kutlányi! Hol van Kutlányi? Az egész ház Kutlányit kereste. A harmadik eme­let leordított a másodiknak, az pedig tovább adta az elsőnek. Kutlányi! Hol van Kutlányi?! A házmester lenn állott a földszinten, trombitát csinált a két te­nyeréből és úgy kiáltotta fel hozzánk: Kutlányi úr! Talán mégis odafenn van Kutlányi úr?! Én meghökkentem. Lám, a jószerencse belemar­kolt arany bőségszarujába és Kutlányi nevét kiáltja, — de Kutlányi nincs sehol. Van ennél szomorúbb do­log az életben? Mindig a penzióban szokott ebédelni, ezúttal még ebédre sem jött meg. Délután véletlenül megláttam a szürke kalapját az utcán. A felöltője zsebében sült gesztenye volt, azt ette, a gesztenyehéjat a levegőbe dobálta és a sétapálcájával utána vágott. — Az Istenért, hol bujkált egész nap? — A hivatalomban voltam. — De hiszen ma vasárnap van? — Mégis bementem, mert levelet vártam és na­gyon örülök, hogy bementem, mert ott volt a taná­csos úr, valami sürgős dolgot akart elintézni, a tit­kára nem volt ott, azért velem dolgoztatott és ebédet is hozatott nekem ... — A méltóságos asszony reggel óta keresteti magát. — Engem? — A méltóságos swazonv? Az arca paprikavörös, majd hófehér lett. — Mit akarhat tőlem? — kérdezte elálló léleg­zettel. — Kérdezze meg tőle! A Lánchíd-penzió előtt autó állott, a bankvezér úr ott állott az autóban és nagy csomagokat adoga­tott le a komorna és a komornyik kezébe. A komor­nyik éppen óriás virágzó azaleát vitt a kapu alá, s­ komorna pedig azt mondta: — A hermelines autóbundának nagyon meg fog örülni a méltóságos asszony, még jobban, mint a gyöngyöknek, mert ilyen senkinek sincs Pesten. — Kutlányi úr, — mondtam, — én azt hiszem, ön megkésett. Valóban megkésett. A méltóságos asszony nem kérdezett többet utána, sőt Kutlányi csak két nap múlva láthatta viszont egy pillanatra, midőn az urá­val együtt autóba szállott, hogy végleg otthagyja a l>enziót. Mert az új palotájuk már elkészült. Petőfi egyénisége írta: Riedl Frigyes* Petőfi életének és költészetének kulcsát egyéni­sége adja meg. Petőfi rövid ideig élt, fiatalon halt meg, termé­szetes, hogy egyéniségében megtaláljuk a fiatalság ál­talános jellemvonásait. A tűz a k­érülékenység, a fogé­konyság, hajlam a könnyelműségre és hetykeségre, naivitás és dac — mindezt felleljük benne: már gyermekben, ki Pesten az utcán hirtelen apja mellől a megugrik és megtaláljuk élete utolsó idején, a katoná­ban, ki potomságok miatt egymásután összevész há­rom főnökével. Az ifjúságnak többé-kevésbbé általános sajátságai mellett van azonban benne két fő jellemző vonás, két petőfies sajátság, melyek leglényegét alkotják. Ezek adják egyéniségének a különleges arcélt. Az első sajátság: természetessége. Természetes az, ki úgy adja magát, aminő, olyannak adja magát, ami­lyennek az Úristen teremtette. A második sajátságát lírai feszültségnek nevezem. Benne az érzelmeknek egész tengere hullámozva­ hullámzik: lelke mintegy­­ árja-test a külvilág benyomásait, hogy rezeghessen. E két sajátság alkotja jellemének alapját. Mértani hasonlattal élve, mint az ellipszisnek, két gyújtó pontja volt. E két sajátság adja aztán tehetségének a határozó, döntő irányt. Petőfinek egyik központi sajátsága a természe­tiesség. Gonddal művelte önmagát és tehetségét de azért mégis csak az maradt, amit ő úgy fejez ki: ,,a korláttalan természet vadvirága vagyok én ", ő köze­lebb állt minden műveltsége mellett is a természethez, mint más költő: a természeti ösztönök leplezetleneb­ből jelennek meg nála, az emberi természet ős voná­sait nem takarja el a társadalmi konvenció, nem ta­karja el célszerű szokások mechanizmusa. Petőfi nem a szokást szerette követni, nem a kon­venciót, hanem természetét. Mindig Petőfi Sándor maradt. S épp mivel nem tudott alkalmazkodni, mivel a perc dacos sugallatát szerette követni, sok összeüt­közése volt. Az opportunitást csak bizonyos határok közt ismerte el, azontúl nem akart alkudozni s csak­hamar nem a körülményeket, hanem egyéniségét ve­tette latba. Lyrai nagysága épp abban rejlik, hogy lényének ezen fővonása, a természetesség, egybevágott korának irodalmi főtendenciájával, a népiességgel. A népkölté­szetnek és egyéniségének géniusza találkozott. A népköltészetben pedig több a természetesség­az őszinteség, a közvetlenség, mint a műköltészetben. A népköltészet ő reá nézve konzseniális volt. Ha pa­rasztruhában jelent meg, ez nem volt maskara, ő nem volt Salontiro­ cr. Rokonnal találkozott, ha a népköl­tészet géniuszát követte. Minthogy a természetesség volt Petőfi sarksajátsága, sokkal tökéletesebben élhette magát bele a népiességbe, mint a népiest utánzó előd­jei, Kisfaludy Károly vagy Czuczor Gergely. Petőfi természetessége, mely egész költészetét át­hatja és sajátos jelleget ad neki, jellemének alapja, ősi kőzete: „Petőfi — mondja egyik barátja, Sas István amely, ha elkészül, méltó párja lett volna a geniális irodalomtörténetíró és kritikus Arany-életrajzának. Riedl töre­dékes jegyzeteit egyik legkiválóbb tanítványa, Sikabonyi Antal rendezte sajtó alá. Tökéletesen oldotta meg feladatát." A könyv legszebb fejezetét, azt, amely Petőfi egyéniségét tárgyalja, be­mutatjuk olvasóinknak. Mestermű: ez a kis tanulmány. írójá­nak szellemét, gondolatainak és képzelmének gazdagságát, ki­finomult érzésvilágát, nagy kultúráját, kivételes írói tehetségét, stílusát és elmésségét teljes pompájában állítja az olvasó elé. * A Kisfaludy-Társaság nagyértékű művel, gazdagította irodalmunkat. Kiadta Riedl Frigyesnek monumentális, részleteiben hasonlíthatatlan töredékességében is finomságú Petőfi­könyvét, 83­9*

Next