Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1925-02-01 / 5. szám - Falu Tamás: Panaszkönyv / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Panaszkönyv — Elbeszélés — írta: Falu Tamás Az állomás a völgyben állott, finom levegőt lehelő lomberdő alatt. Előtte három sínpár vonalozta a te­ret, de pár száz méternyire előtte és utána már csak egy sínpár hívta és küldte a vonatokat. Utolsó előtti állomás volt a kis szárnyvonalon. A vonatok nem ad­tak túlságosan sok gondot a személyzetnek. Reggel hatkor és hétkor ment egy-egy lefelé, az Alföld felé és délután háromkor és hatkor jött egy-egy fölfelé, hogy a tízpercnyire levő utolsó állomáson kipihen­hesse a­ kapaszkodás fáradalmait. A főnök már tizedik esztendejét töltötte a fekete bőrdívánnyal kényelmesített irodában. Ide nősült fiatal asszonyát az emeleti háromszobás lakásba ve­s­zette. A pénztáros két évvel későbben érkezett. As­­szonnyal és egy kis­fiúval, ők a földszinti épület­szárnyba költöztek. Jó barátságban éltek egymással ,asszonyok, fér­fiak s később a gyerekek is. Ritkán támadt kedvük a városba menni. Nyáron ott volt az erdő, kedves tisz­tásaival, csábító árnyékával, lélekre szálló balzsamá­val. Télen megnőtt mindig a teherforgalom. Szén- és fluvonatok siettették egymást. Telefon csengett, sür­göny kattogott. Havas ruhájú, zúzos bajuszú vonat­kísérők jöttek jelentést tenni, jelentéseket vinni. Hó­fúvások okoztak gondokat, álmatlan éjszakákat. A pályára dőlt sürgönyoszlopokat, erdőből tölgyfákat kellett sietve eltávolítani. Minden lezuhant napra esett valami. S ha véletlenül nem is esett, alátták, hogy ugyan mit fog hozni már holnap, azt talál A télen így mindig elszoktak a várostól s mikor a tavasz jött s az eltakarodott hó alól mind n­agyobb darabokban bújt elő a föld, megvetőleg mondták: —­ Most menjünk be?! Mikor a­ telet már kihúz­tuk? Most, amikor oly szép itt minden? A városiak nem is nagyon szerették őket. A vá­rosiak azt hiszik, hogy nélkülük, a vállveregetésük nélkül nem lehet élni. Haragszanak azokra, akik nem kopogtatnak ajtójukon. Idegenek maradtak a városra nézve, mely hosszú utcáival, emeletes házaival, függönyös ablakaival, ri­kító cégtábláival közvetetlenül a hátuk mögött élt. A pénztáros reggel és délután beült az ablak mögé s egyik kezével a bankók között kotorászott. Tessék egy második, vissza háromszáz. — Méltóztassék egy első. — Itt van egy harmadik. Máskor aprópénzt adjon. A főnök pedig kint sétált a sínek között. Szalu­tált a vonatnak, szalutált az utasoknak. Jó reggelt kívánok! — Van szerencsém! — Jó napot! Ez volt az érintkezésük a városiakkal. A se hideg, se meleg viszonyon egyszer rés ütő­­ lőtt. A délutáni vonat későn jött be, sok terhet is kellett felvennie. A pénztáros kinn volt a vonatnál. Az egyik utas türelmetlenül dobolt már egy negyed­óra óta a pénztár ablakán. — Abszurdum! — Ez csak itt történhetik! — Fel fogom jelenteni! Az utasok, akik jegy nélkül szorongtak a korlát mögött, egymást tüzelték. — Panaszkönyvet kérek — süvítette az előlálló, amikor a pénztáros megjelent az üveg mögött. — Tessék befáradni, — udvariaskodott­­ a pénz­táros. — Itt van a panaszkönyv a főnök úrnál. A városban híre ment az esetnek. Sokan gratu­láltak a panaszkodónak. — Jól tetted! Nyissa ki tíz perccel előbb azt az­ ablakot! A közönséget még­sem lehet így kezelni ! Legalább megkapja a magáét! — És kiadják a panaszkönyvet? Hogyne! A legelső szóra. Kötelességük. A panaszok bugyborékolni kezdtek a levegőben,, mint a földgáz. Az emberek bátorságot merítettek az úttörő bátorságából s a legkisebb vélt szabálytalanság, miatt is­ már a panaszkönyvet kérték. A főnök bosszankodott. — Látod, —­ mondta a pénztárosnak, — ez a­ következménye, hogy nem­ járunk az emberek közé. Nem szereztünk barátokat. Aki pedig ma nem barát, az ellenség. Láthatod. — Sebaj! — nevetett a pénztáros. — Hadd írják ki magukat. —­ De nemsokára vonalvizsgálat lesz. Jön a fő­felügyelő. — Legyen szerencsénk! A főfelügyelő nemsokára meg is érkezett. Hajtá­nyon jött, kipirulva a friss levegőtől. Mindjárt hozzá­fogott a hivatalvizsgálathoz. Átnézte a könyveket, jegyállományt, pénztárt. Nem gáncsoskodott, nem dicsért. Szófukar em­ber volt s olyan komoly, mint a szolgálati szabályok. A főnök sápadtan segédkezett körülötte. Nem terhelte a lelkét semmiféle szabálytalanság, s a pénz­tárosért tűzbe merte volna tenni a kezét, de az utóbbi panaszkönyvi esetek n­agyon izgatták. Nem szeretett volna még pár évig, sem maga más állomásra menni, sem másik hivataltárshoz szokni. A feleségétől is szi­gorú parancsa volt, hogy legkésőbb féltizenegyig tudja meg, náluk ebédel­t a főfelügyelő. Tizenegy óra volt már, mikor felüzenhette, hogy csak készítsék gyorsan az ünnepi ebédet. Az ebéd nagyon kellemes hangulatban, sűrü di­cséretek között telt el. A felügyelőt a háziasszony jelenléte megnyerő modorú társalgóvá tette.­­— Ejnye, pattintott ujjaival a vendég, fekete kávé közben. A panaszkönyvet nem néztem meg. Pe­dig ez is kötelességem.­­— Majd felhozatom, — állt rendelkezésre a főnök.. — Bocsáss meg, szólt egy kis gondolkozás után a­ főfelügyelő, tudomásom van róla, hogy rá. legtöbb állomáson két panaszkönyvet tartotok. Az egyikbe a közönség a panaszait írja, a másikat pedig vizsgálat alkalmával mutatjátok fel. Nem tudom, kettő van-e nállatok is, de kérlek, írd rá erre a cédulára: „Mind a két panaszkönyvet kérem". A főnök homlokát kiverte a veríték, de nem le­hetett ellenkeznie. A pénztáros odalenn elolvasta a cédulát, s telje­sítette­­ a parancsot. A főfelügyelő az ablakhoz húzta a székét, lapozni kezdett a panaszkönyvekben, s azután­­ megelégedet­ten mondta: — Rendben van minden. Köszönöm a kitűnő ebédet. Mikor a hajtány elrobogott, a pénztáros nevetés­től frissen sietett­­ a főnök elé: Van valami panaszod, főnök úr? Siess, mert a harmadik panaszkönyv már csaknem tele van. 110

Next