Uj idők, 1925 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1925-02-01 / 5. szám - Falu Tamás: Panaszkönyv / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Panaszkönyv — Elbeszélés — írta: Falu Tamás Az állomás a völgyben állott, finom levegőt lehelő lomberdő alatt. Előtte három sínpár vonalozta a teret, de pár száz méternyire előtte és utána már csak egy sínpár hívta és küldte a vonatokat. Utolsó előtti állomás volt a kis szárnyvonalon. A vonatok nem adtak túlságosan sok gondot a személyzetnek. Reggel hatkor és hétkor ment egy-egy lefelé, az Alföld felé és délután háromkor és hatkor jött egy-egy fölfelé, hogy a tízpercnyire levő utolsó állomáson kipihenhesse a kapaszkodás fáradalmait. A főnök már tizedik esztendejét töltötte a fekete bőrdívánnyal kényelmesített irodában. Ide nősült fiatal asszonyát az emeleti háromszobás lakásba veszette. A pénztáros két évvel későbben érkezett. Asszonnyal és egy kisfiúval, ők a földszinti épületszárnyba költöztek. Jó barátságban éltek egymással ,asszonyok, férfiak s később a gyerekek is. Ritkán támadt kedvük a városba menni. Nyáron ott volt az erdő, kedves tisztásaival, csábító árnyékával, lélekre szálló balzsamával. Télen megnőtt mindig a teherforgalom. Szén- és fluvonatok siettették egymást. Telefon csengett, sürgöny kattogott. Havas ruhájú, zúzos bajuszú vonatkísérők jöttek jelentést tenni, jelentéseket vinni. Hófúvások okoztak gondokat, álmatlan éjszakákat. A pályára dőlt sürgönyoszlopokat, erdőből tölgyfákat kellett sietve eltávolítani. Minden lezuhant napra esett valami. S ha véletlenül nem is esett, alátták, hogy ugyan mit fog hozni már holnap, azt talál A télen így mindig elszoktak a várostól s mikor a tavasz jött s az eltakarodott hó alól mind nagyobb darabokban bújt elő a föld, megvetőleg mondták: — Most menjünk be?! Mikor a telet már kihúztuk? Most, amikor oly szép itt minden? A városiak nem is nagyon szerették őket. A városiak azt hiszik, hogy nélkülük, a vállveregetésük nélkül nem lehet élni. Haragszanak azokra, akik nem kopogtatnak ajtójukon. Idegenek maradtak a városra nézve, mely hosszú utcáival, emeletes házaival, függönyös ablakaival, rikító cégtábláival közvetetlenül a hátuk mögött élt. A pénztáros reggel és délután beült az ablak mögé s egyik kezével a bankók között kotorászott. Tessék egy második, vissza háromszáz. — Méltóztassék egy első. — Itt van egy harmadik. Máskor aprópénzt adjon. A főnök pedig kint sétált a sínek között. Szalutált a vonatnak, szalutált az utasoknak. Jó reggelt kívánok! — Van szerencsém! — Jó napot! Ez volt az érintkezésük a városiakkal. A se hideg, se meleg viszonyon egyszer rés ütő lőtt. A délutáni vonat későn jött be, sok terhet is kellett felvennie. A pénztáros kinn volt a vonatnál. Az egyik utas türelmetlenül dobolt már egy negyedóra óta a pénztár ablakán. — Abszurdum! — Ez csak itt történhetik! — Fel fogom jelenteni! Az utasok, akik jegy nélkül szorongtak a korlát mögött, egymást tüzelték. — Panaszkönyvet kérek — süvítette az előlálló, amikor a pénztáros megjelent az üveg mögött. — Tessék befáradni, — udvariaskodott a pénztáros. — Itt van a panaszkönyv a főnök úrnál. A városban híre ment az esetnek. Sokan gratuláltak a panaszkodónak. — Jól tetted! Nyissa ki tíz perccel előbb azt az ablakot! A közönséget mégsem lehet így kezelni ! Legalább megkapja a magáét! — És kiadják a panaszkönyvet? Hogyne! A legelső szóra. Kötelességük. A panaszok bugyborékolni kezdtek a levegőben,, mint a földgáz. Az emberek bátorságot merítettek az úttörő bátorságából s a legkisebb vélt szabálytalanság, miatt is már a panaszkönyvet kérték. A főnök bosszankodott. — Látod, — mondta a pénztárosnak, — ez a következménye, hogy nem járunk az emberek közé. Nem szereztünk barátokat. Aki pedig ma nem barát, az ellenség. Láthatod. — Sebaj! — nevetett a pénztáros. — Hadd írják ki magukat. — De nemsokára vonalvizsgálat lesz. Jön a főfelügyelő. — Legyen szerencsénk! A főfelügyelő nemsokára meg is érkezett. Hajtányon jött, kipirulva a friss levegőtől. Mindjárt hozzáfogott a hivatalvizsgálathoz. Átnézte a könyveket, jegyállományt, pénztárt. Nem gáncsoskodott, nem dicsért. Szófukar ember volt s olyan komoly, mint a szolgálati szabályok. A főnök sápadtan segédkezett körülötte. Nem terhelte a lelkét semmiféle szabálytalanság, s a pénztárosért tűzbe merte volna tenni a kezét, de az utóbbi panaszkönyvi esetek nagyon izgatták. Nem szeretett volna még pár évig, sem maga más állomásra menni, sem másik hivataltárshoz szokni. A feleségétől is szigorú parancsa volt, hogy legkésőbb féltizenegyig tudja meg, náluk ebédelt a főfelügyelő. Tizenegy óra volt már, mikor felüzenhette, hogy csak készítsék gyorsan az ünnepi ebédet. Az ebéd nagyon kellemes hangulatban, sűrü dicséretek között telt el. A felügyelőt a háziasszony jelenléte megnyerő modorú társalgóvá tette.— Ejnye, pattintott ujjaival a vendég, fekete kávé közben. A panaszkönyvet nem néztem meg. Pedig ez is kötelességem.— Majd felhozatom, — állt rendelkezésre a főnök.. — Bocsáss meg, szólt egy kis gondolkozás után a főfelügyelő, tudomásom van róla, hogy rá. legtöbb állomáson két panaszkönyvet tartotok. Az egyikbe a közönség a panaszait írja, a másikat pedig vizsgálat alkalmával mutatjátok fel. Nem tudom, kettő van-e nállatok is, de kérlek, írd rá erre a cédulára: „Mind a két panaszkönyvet kérem". A főnök homlokát kiverte a veríték, de nem lehetett ellenkeznie. A pénztáros odalenn elolvasta a cédulát, s teljesítette a parancsot. A főfelügyelő az ablakhoz húzta a székét, lapozni kezdett a panaszkönyvekben, s azután megelégedetten mondta: — Rendben van minden. Köszönöm a kitűnő ebédet. Mikor a hajtány elrobogott, a pénztáros nevetéstől frissen sietett a főnök elé: Van valami panaszod, főnök úr? Siess, mert a harmadik panaszkönyv már csaknem tele van. 110