Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-12-12 / 50. szám - Szentmihályiné Szabó Mária: Két imádság oltalmában / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
— Mitől félnék? — Na, én bizony nem szeretnék farkasokkal találkozni ! — Én sem. — Már pedig könnyen találkozhatsz. Levelekért mentem az irodába, mikor apád elkért. Hallottam, mondta igazgató néninek, hogy korábban kell indulnotok, mert felétek a nádasok tele vannak farkasokkal. Egy kéményseprőt meg is ettek. Csak a csizmája maradt... Megiszonyodtam. Nekem a kéményseprők is barátaim voltak. Vajjon melyiket ették meg? Csak nem a kedves, dadogó öreg Sándorkát? Aztán elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Ha Sándor pusztult volna el, nem mondhatta volna apa, hogy nincs otthon semmi baj. Hiszen ő is az otthonunkhoz tartozik, mint mindenki, akire valaha rámosolygott a mi házunk derűje. Hirtelen egy kép jutott eszembe: Robinson Crusoe harca az ordasokkal. Rákapaszkodtak a szánkóra. Rávetették magukat a lovakra. Tüzes szemükből zöldesen lobogott a fény... Büszkeség kezdett nőni bennem. Hátha nekem is ilyen kalandom lesz? De azonnal jött a levertség is. Bizonyosan nem lesz. Hiszen mi nem éjjel, hanem napvilágon megyünk. Debrecentől Mihályfalva vonaton csak fél óra, Mihályfalvától Ottomány jó szánatban talán hetven perc. Nem történhetik ilyen rövid idő alatt semmi érdekes. Mégis remegett bennem az izgalom. Magamhoz vettem kisanyámnak készített térítőmet s míg húgaimnak sietve vásároltam, úgy éreztem, hogy az Ér nádasainak minden farkasa csak azért fog ma ólálkodni az út mentén, hogy ezeket elvegye tőlem.* Annyira foglalkoztatott ez a gondolat, hogy nem törődtem szürkeprémes kabátommal és muffommal. Neki figyeltem a szállongó hópelyhek gyönyörű alakzatait. Nem élveztem a rabságból szabaduló madár máskor annyira tudatos boldogságát sem. Még annak sem tudtam eléggé örülni, hogy apa kezét fogva járhattam az utcán. Hajszolni szerettem volna az időt, hogy mielőbb az állomáson legyünk. S közbe titokban mégis azt kívántam: bár lekésnénk, hogy estére maradhassunk ... De idején kiértünk. Izgatott tömeg tolongott. Egy-egy hordárt öt utas is ostromolt. Mi mégis kaptunk egy öreg embert, aki oda sem igen figyelt, hova akarunk menni. Lekapta táskánkat a bőrszánról és belódította egy zsúfolt kocsiba. A hosszú vonatok két vége gőzben veszett el. Csak meginduláskor vettük észre, hogy kelet helyett nyugatnak mozog a mozdonyunk. Egymásra nevettünk. Aztán máskor óvatos apám felkapta táskámat s kilódította. Rá sem eszméltem, mi történik, mikor engem is ölbekapott és kiugrott velem a térdig érő hóba a cammogó vonatról. Aztán megragadta a táskát. Nem engedte, hogy segítsek, csak rohant előttem vissza, az állomás felé. Lihegve törtettem utána. De, mire beértünk, a mi vonatunk már elpöfögött — keletre. Apa elsáppadt. Komolyan nézett rám. Mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólt. Elszántan felemelte a fejét. Kézen fogott s az étterem felé indult velem. Bennem küzdött a nevetésre vágyó szertelenség a kíváncsisággal. Vajjon fog szólni a farkasokról? Vájjon elmondja, miért bántja úgy, hogy lemaradtunk? Az étteremben is sok ember jött-ment. Míg a pincér levesért rohant, apa papírt, ceruzát vett elő. Közelebb hajoltam hozzá. Táviratot fogalmazott kisanyámnak. Rátettem a kezem. — Úgysem vinnék el. Talán csak holnapután érkezne meg. Gyalog ember nem mer útnak indulni ilyen időben. Rámnézett. Még komolyabb lett. Eltépte a papirost. S minthogy hozták a gőzölgő levest, gondosan tett a tányéromra. Vigyázott, hogy mindent megegyek. Aztán figyelmeztetni kezdett az emberekre. Szokásunk szerint meséltetett: mit gondolok, melyik utas milyen foglalkozású? Jó, vagy rossz ember? Örömöt visz-e magával, vagy bánatot hordoz? Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettük a három órás várakozást. Előzakatolt a mi vonatunk is. Az úton elbóbiskoltam a túl meleg kocsiban s csak akkor élénkültem fel, mikor megérkeztünk. Felragyogó szemem már észrevette, hogy a szánra hátul hatalmas fenyő van felkötve. A lovak körül gőzölgött a pára. Gábor kocsis kékre fagyott arccal csapkodta kezét a hóna alá. De mikor engem meglátott, dermedt arcán átsuhant az üdvözlő mosolygás, öltöztetni kezdett. Hósapkát húzott a fejemre, s felemelt a szánba. Rámadta a bundát és belehúzott a lábzsákba. Máskor apa is segíteni szokott, de neki most más dolga akadt, kezében megcsillant, aztán kattant valami, amit a zsebébe süllyesztett. Közben Gáborral nézeteltérésünk volt. A muffómban ajándékaimat szorongattam és nem voltam hajlandó kiadni a kezemből. Végre megegyeztünk, hogy muffostól együtt beledughatom a lábzsák zsebébe s úgy szorítom magamhoz, hogy le ne csússzon. A hordár is jött már a táskával. Míg feltette, rávágott szemével a kocsisra: — Nem irigylem, komám. Farkasos idő van! Apa megrántotta az ember kabátujját. Gábor morgott valamit s nekem újra eszembe jutott minden. Hát még a hordár is tudja! De azt nem tudhatja, hogy mi nem félünk. Hiszen apa zsebében revolver van! Én láttam, hiába dugta előlem! A lovak hátán megrendült a kis harang. Nyakukon csilingelni kezdtek a kis csengettyűk. Vad öröm járt át, míg a hosszú mezővároson átsiklott velünk a szán, mert fejcsóválva emberek néztek utánunk. Azt hittem, mindenki irigyel utamért. Gyermekéveim minden kalandvágya visszatért abban az órában. S míg muffomban szorongattam a terítőt, könyvet és kisbabát, örültem, hogy hirtelen lebukott a nap vörös tűzgolyója. Apám mindenhatóságába vetett hitem teljessé vált. Nem is értettem, miért kellett titkolóznia s miért kellett volna korábban jönnünk. Hiszen ő egymagában, fegyvertelenül is legyőzne egy egész farkas falkát! Csak akkor vált kissé homályossá a biztonságérzésem, mikor átmenet nélkül ránk ereszkedett az éjszaka, s a hó éles világításában kékesen feküdtek át az úton a faárnyékok. Aztán nagy pusztaságra értünk. Még a szántalpak alatt is hallatszott a tompa dübörgésről, hogy átsuhantunk az első hídon. Végre! Az Ér! Itt kezdődnek a nádasok. S a nádasokban fogát csattogtatva vár prédára a sok éhes vadállat! Apa mozdulatlanul ült. Szívem elszántan döbbent nagyokat. Úgy látszik, már elfelejtkezett a veszedelemről. De majd'én! Én fogok vigyázni! 823.