Uj Idők, 1941 (47. évfolyam, 1-26. szám)

1941-04-27 / 17. szám - Palotai Boris: Lajos bácsi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

helyébe mást szerepeltessen, valami lengőszakállú varázslót... На az örökösödési per újabb bonyodalmá­ról adott számot, gyöngéd figyelemmel hallgattuk, s a végé­n megkérdeztük, mikor következik­­ a folytatása. Annyira beleéltük magunkat a mesehangulatba, hogy mindenáron ragaszkodtunk hozzá, hogy kerek egész legyen, ügyes csattanóval, melyben Lajos bácsi meg­kapja a fél országot, s ráadásul a királylány kezét-Lajos bácsi szokott alkalmazkodó képességével bele­ment a mesébe, e idővel kicserélte a nagyapa halló­csövét gyémántkoronával. Nagyobb engedményre azon­ban nem volt kapható. Távozáskor apám megkínálta cigarettával. „Világért se" és,,éppen most dobtam el" szabadkozással kivett két egyiptomit, holott az egyiptomiak a háziúrnak voltak félretéve. De Lajos bácsi szomjasan pöfékelt, egy­huzamban szívta el mind a kettőt, lehányta a szemét, mint az igazi élvezők, s orrcimpái finoman remegtek. Amikor azonban a hamutálcába fojtotta a parazsat, visszatért hűvös eleganciája, és bosszankodva jegyezte meg: — Ejnye no, nem kellett volna rágyújtanom. Meg­fogadtam, hogy leszokom a dohányzásról. De olyan átkozottul szórakozott vagyok! Sophie, a gráci kisasszonyunk elragadtatva pillan­tott rá. Legjobban szerette volna tetőtől talpig lägerbe öltöztetni, de a Herr Lajost nem tűrt semmiféle becé­zést. A személyzettel különben is rendkívül tartózkodó volt,­­szóra sem méltatta őket, s ha elment mellettük, a mellényéhez nyúlt, mintha borravaló után koto­rászna. Egyszer csak elmaradt Lajos bácsi. Nem jelent meg a szokott időben, pedig épp lakásfestés előtt álltunk, s izgatottan vártuk, hogy féllábú gólyáit a falra pin­gálja, mielőtt ránk tör az engesztelhetetlen tisztaság. Anyám már halomba gyűjtötte az elajándékozásra szánt holmit, valósággal hiányzott neki az a fitymáló, s mégis szemérmes mozdulat, amellyel Lajos bácsi­ bir­tokba vette a levetett ruhát. — Útban van ez a sok lim­lom — mondta anyám, és hozzácsomagolt még néhány „majdnem új" nyakkendőt s egy galambszürke kamásnit, amelyre ráesett egy tintacsepp. De hogy Lajos bácsi meg ne sértődjön a tintacsepp miatt, vett két pár harisnyát, kis gyári hibával. A csomagot az ebédlőben tartottuk, hogy „kéznél legyen", aztán az esernyőtartóba nyomtuk, hogy „láb alatt ne legyen", s így cipeltük ki-be, egyre várva, hogy Lajos bácsi meg­szabadítson tőle, s vele együtt jóságfeleslegünktől, amely úgy duzzadt, fortyogott bennünk, mint fővő ruha a fazékban. Időnként szükség volt rá, hogy fakanállal jól lenyomjuk, megkavarjuk. Egy délután váratlanul beállított Lajos bácsi. Szo­katlan időben jött, s így puszta megjelenése is zavart keltett. Ráadásul nem apánk öltönyét láttuk rajta, ha­nem egy vadonatúj, vasporszínű ruhát, amilyet nyug­díjas öregurak hordanak. — Mi történt, Lajos? —­ kérdezte jóindulatú mosol­­lyal apám. — Csak nem ütötted meg a főnyereményt? Lajos bácsi hatásos szünetet tartott, s csak azután válaszolt megállapodott hangon, melyből minden fan­tázia hiányzott:­­ — Megnyertem az örökösödési pert. Harmincötezer pengő készpénzt és húsz hold szőlőt Nagyszilkén. Há­rom darab részvénypapírom is van. Szakszerűen beszélt, nem hagyta magát félbeszakí­tani és nem fürkészte anyám arcát, vajjon nem untatja-e fecsegése. De legjobban iá akkor ámultunk el, amikor a címeres bőrtárca helyett egy bádogdobozt hú­zott elő, kihalászott belőle egy olcsó cigarettát, aprólé­kos gonddal odaütögette a doboz fedeléhez, és csak az­után gyújtott rá, mellékes mozdulattal. Most, hogy pénze volt, nem használta a címeres tárcát, a bizonyí­tékot, beérte a bádoggal is. A vagyon sok minden­­ nyo­morúságot engedhet meg magának. Egész megjelenése arra engedett következtetni, hogy kezdi ismerni a pénz értékét, kezdi tiszteletben tartani a vagyon törvé­nyeit. Anyám szigorúan vizsgálgatta. A szeme csaló­dást árult el, határozottan rossz néven vette, hogy a Lajos-legenda megszűnt, s mindaz a leereszkedő érdek­lődés, amely kísérte, belénk szorul. A tényekre nem volt kíváncsi, a per fordulataira, az oldalági rokonok csel­szövéseire, mindez csak addig érdekelte, míg mesét érzett mögöttük, olyat, amibe mi is beleszőhetjük rep­deső fantáziánk aranyszálait. Nem tudta, hogy visel­kedjék Lajos bácsival feszengve ült a széken, s a füg­göny alá pislogott, mert odarejtette a neki szánt inge­ket, hogy adott pillanatban megkérdezhesse: — Mondja, Lajos, nem tudná használni­? Az uram már ki­hízta őket. Mi, gyerekek, odasompolyogtunk Lajos bácsi zsebé­hez,­­kutatni az ismerős, ragacsos kincsek után, de a zseb idegein volt és hűvös. A bélés síkos völgyében tájé­kozatlanul bukdácsolt a­ kezünk, s tétova kalandozás után el is hagytuk e terméketlen vidékit. Lajos bácsi már kímélte e nyugdíjas öltönyt, nem szemetelte tele az élet maszatos, apró titkaival, boltban vett, kész örö­möt vásárolt szabott árért. Míg arról beszélt, hogy vendéglőt nyit, s lehetőleg minél kevesebb személyzetet óhajt alkalmazni, mert azok kilopják az ember szemét, anyám kisurrant a szo­bából, majd egy megrakott tálcával jött vissza. A tál­cáin a vitrinbeli teáscsészék sorakoztak, a „japán ser­vice", amit sohasem használtunk. Szendvicsek virítot­tak a csészéik mellett, gonddal cifrázott uborkák és csil­lagala­kú céklák díszítették a vékony kenyérkéket, ame­lyek nem éhes ember részére készültek. Hogy honnan kerített anyám hamarjában lazacot, máig is rejtély ma­rad, de két kenyérkén is ott fényeskedett a rózsaszínű, vékony lazacszelet, mintha gyémántporral lenne meg­hintve. Anyám úgy helyezte el a tálat, hogy a lazacos szendvicsek Lajos bácsihoz kerüljenek. Lajos bácsi most nem húzódott, mentegetőzött, az udvariassági szabályo­kat már nem érezte magára nézve kötelezőnek, s az el­helyezkedett polgár öntudatával tartott terepszemlét a tál fölött. A jólneveltség csökevényei, melyekhez mind­eddig görcsösen ragaszkodott, mert úgy érezte, igazol­ják őt, és belépőjegyet váltanak egy langyos, kellemes világba, ahol négyfogásos ebédet főzne­k, és finoman bánnak a szegény rokonnal — a jólneveltség csökevé­nyei pillanat alatt zsugorodtak semmivé. Valójában nem tett olyat, ami „nem illik", csak az egész viselkedése valahogy megegyezés-ellenes volt. A lazacos szendvicset felületesen megnézte, aztán kivett egy vajasszeletet, melyen pár szem köménymag szo­morkodott s egy karikára vágott keménytojás. Belé­harapott, tovább beszélt jelzálogkölcsönről és bank­kamatról, majd tányérjára tette a kenyeret és nem nyúlt többet hozzá. Tudom, vannak megrázóbb percei is az életnek, mint hogy Lajos bácsi ügyet sem vetett ünnepi­­ kiruc­canásunkra, s jóllakva állított be hozzánk. De akkor oly súlyosan érintett ez minket, hogy dermedten néztünk egymásra. Úgy éreztük, valamitől megfosztott, be va­gyunk csapva! Azóta rájöttem, hogy az adalkozás pompázó örömét vette el tőlünk, azt a gesztust, mellyel elaltatja az em­ber a lelkiismeretét, bepólyálja viselt ruhába és kel­káposztafőzelékbe. Ilyen semmirekellő ember volt ez a Lajos bácsi: felcserélte a mesemorzsákat egy darab vaskos való­ságra, melyből idővel házat építtetett, tetőterasszal, s a tetőterraszon nyaranta vérszegény fizető-vendégek szövik magaslati álmaikat. 1М1Я

Next