Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)

1943-05-08 / 19. szám - Pál Endre: Madrigál. Gutierre de Cetina verse / Műfordítások

sarkánál és az állán ütközött gyéren a szőr és a szeme sem jól állt. Nem mozdult a partról, csak ült a lován kicsit meggörnyedve és valamit nézett, de még a szeme sem rebbent meg. A vetőhálót nézte, ami ott száradt egy bokron. Akkor megindult a parton, szemközt a vízfolyással s mikor a bokorhoz ért, kivonta keskeny kardját és egy suhintással végigmetszette a hálót. Aztán nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem továbblovagolt a víz mentén. Már a homokosnál járt, az asszony keresztet vetett utána, de egyszerre megállt újból, fejét a nádas felé fordította, úgy figyelt. A nádas felőli vékonyka sírás hallatszott. Kinga sírt megint a gunyhóban. Az asszony földreborult, szája mozgott, mint némáé, úgy rimánkodott az égbe, hogy szűnjön meg a sírni a kislány. De az csak nem szűnt, hol csendesebben, hol jobban, de egyre szállt, csapkodott a nádas felett a gyereksírás, mint a fészekből hullott madár. A tatár meg leugrott a lóról, kopjáját heggyel a homokba szúrta és csupasz karddal fellépett a partra. Egyik lábát a meredekre tette, előrehajolt és lesett, mint a vércse. Az asszony csak ránézett erre az irgalmatlan arcra, megfordult és futott a gunyhóba. Gondolta, a nádasba szalad a gyerekkel, a zsombi­kok és szigetek között ezer tatár se találja meg. Fel­kapta a kislányt, de ahogy a küszöbhöz ért, megpillan­totta a hosszú, fekete süveget a bokrok mögött. Ott állt a tatár, ha egyet lép, egyenesen a kardjába szalad. A kislány egyre sírt. Letette az ajtó mellé a sás­kévére és a kocikban kötözni kezdett a szerszámok kö­zött. Olyan hidegség szállt a szívére, hogy gondolkozni is ráért; a számszerijjat, amit a nagyobbik fia csinált a télen, mindjárt megtalálta, de a puzdrát sehol, pedig jól emlékezett, hogy a napokban látta valahol. Hirtelen felnyúlt a tető alá, ott volt a szittyóból font puzdra s benne még két vessző. Megnyálazta a tenyerét, elso­dorta az egyik vessző végén a tollat és belecsúsztatta a vályúba. A kislány tátott szájjal sírt, de rá sem nézett, csak dolgozott a fegyverrel. Földnek döccentette az agyat, térdével és két tenyerével feszítette ki az erős húrt, egyszer visszacsúszott, de másodszorra felvonta. Letö­rölte karjával a verejtéket és odament az ajtóhoz. Nagy léptekkel ment,­ bátran, arcán csillogott az izzad­ság, szemöldökét összevonta s egyenesen a tatárra nézett. A katona akkor már a gunyhó előtt állt. Görbelábú, ösztövér lovas volt, az asszony látta, hogy nincs nála más katonaszerszám, csak a kard a kezében. Mikor megpillantotta az asszonyt, egy vonás sem rezdült az arcán, de észrevétlen hátrahúzódott, mint a macska­ugrás előtt. Az asszony akkor átlépte a küszöböt, szoknyája mellől felemelte a felvont számszeríjjat és rácélozott a katona torkára, oda, ahol már nem takarta a bőrpáncél, így fogta rá a fegyvert két pillanatig, száját összeszorí­totta és arca olyan irgalmatlan volt, mint a tatáré, mi­kor a gyereksírást fülelte a parton. A katona beroggyantotta a térdét és oldalt ugrott az asszony felé, de megkésett: az asszony megpöccen­tette az íjj kilincsét, a tatá­­ elbőgte magát, hogy a kiáltás végigcsapott a nádason, mint a szíjostor és fel­verte fészkükről a madarakat. Aztán kifordult és hanyatt esett, a torkából háromujjnyira állt ki a vessző vége. Már akkor esteledett, az asszony lement a partra, a lobogós kopját a vízbe dobta, a tatár lovat a bokrok közé vezette, a sűrűbe, és megkötötte. Felhozta a szétrontott hálót, kötőfát keresett és kenderszálat s fódozni kezdte a küszöbön a hasítást, mert holnap halászni mennek az emberek. Kinga aludt a tengetőben, álomba sírta magát. Le­gyek jártak a szeme héján és a piros arcán, de nem ébredt fel, csak aludt. Az anyja ült a küszöbön és kö­tötte a hálószemeket. Szállt lefelé az este és a gunyhó mögött, a holt vizeken, vartyogni kezdtek a békák; aki víz mellett lakik, szereti hallgatni a békák énekét, mert ők is Istent dicsérik bizonyosan, mint a szép madarak. A Prado új kincseiből. A granadai szűz Fra Angelico festménye Alba herceg gyűjteményében 74 Madrigál — Gutierre de Cetina, XVI. század Te kedves, tiszta szempár, Szelíd és szende voltodat dicsérik; Miért nézel rajtam csak haraggal végig? Mondják, hogy még megszépít, Ha nyájas gyengédség sugárzik benned; Pillantásod miért csak engem vet meg? Te kedves, tiszta szempár,­­ csak tekints rám, ellenségesen bár. PÁL ENDRE 543

Next