Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)

1945-09-22 / 8. szám - Fekete István: Az élet / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Az élet írta: Fekete István Elbeszélés A sarokban egy táncosnő állt Arcán kedves, ki­merült mosolygás, mintha éppen most hajolna meg ezer­nyi, elragadtatott néző előtt. Szinte hallani lehetett a tapsot. Mellette — kissé hátrább — égett a pincegyertya csavaros tartójában és a hordóból rezesarcú, vén pap eresztette a vörösbort. Halkan csorgott a bor. Hátul a pincében, lehet, hogy nem volt senki, ám az is lehet, hogy többen álltak még ott, de ezt nem lehetett látni. A középen egy ló ágaskodott és a lovas, mintha oda lett volna nőve, meg sem rezdült a nyeregben, pedig kardját vágásra emelte, s látszott, hogy a lóra nem is gondol. Mondom : szinte oda volt nőve. Mögötte egy juhász fújta a furulyáját ; a furulyát nem lehetett hallani, bár a juhok úgy álltak körülötte, mintha bánatosan szólna a síp tavaszról, őszről, ifjúság­ról, öregségről, szomorúságról és szerelemről. A juhász csak fújta-fújta. Talán a bohóc hallotta a juhász nótáját, mert erősen odafigyelt, — szinte megrögzötten — ámbár az ilyen bohócon nehéz eligazodni. Orcája álarc, sipkáján csörgő és ostobaságokat mond, holott odahaza megköveteli a tiszteletet, — ami érthető is, az ilyen nehézfoglalkozású embertől — és patáliát csap, ha fia nem hoz haza jeles bizonyítványt. A bohóc hallgatta a juhászt. A vizsla azonban nem hallgatta. Hosszúszőrű vizsla volt — távol a táncosnőtől — és utálta a zenét. A vizsla mereven nézett valahova, de hogy hova, azt már nem lehetett látni, mert ott már este volt, talán nádas, hol vadkacsa tanítja úszni a fiatalságot, vagy szárcsa sik­kant értelmetlenül, csak úgy magának. Oda már nem lehetett látni. Csend volt. Az utcán kevesen jártak és az árnyékok puhán meg­simogatták a kirakat üvegét, amely mögül szobrok és képek, faragványok és tajtékpipák néztek az alkonyodó utcába, hol álmos unalom támaszkodott az ablakok alatt, s az ablakok mögött régiségkereskedésbe készülődtek hasonló juhászok, bohócok és táncosnők. S a régiségkereskedő aludt. Pipája kihamvadt kezében, feje odacsuklott a szék karfájára, és nem törődött immár a világgal, mert a világ sem törődött vele. Alkonyodott. A táncosnő árnyékban volt már, — de ez megszokott a táncosnőknél bizonyos idő múltával — a bohócról nem lehetett tudni, a juhászt hallgatja-e, vagy hazagondol érettségiző fiára, csak a lovas tartotta magát az előtérben, bár harcos kiállása ostobaságnak tetszett, és csak a kutya figyelt hűen és kitartóan, mert hallott valamit a kutya­hűségről. Az utcán már nem járt senki, és csendesen álmodni kezdett a város. Először csak sóhajtott, aztán nyújtóz­kodott, aztán az álom végigszaladt az utcákon, mert egyszerre szükség lett rá mindenütt. A kirakatüveg csillogása elálmosodott, a príma­ballerina meghajtotta magát egyszer — kétszer — sokszor, a bor csorogni kezdett az öreg barát keze alatt és látni lehetett, hogy mögötte még hárman figyelik áhítattal a bor gyöngyözését , a ló ugrásra feszült és a katona meg­emelte a kardját; a bohóc intett a táncosnőnek, hogy ő azért tulajdonképpen »művész«, a kutya pedig leült egy pillanatra és vakaródzni kezdett, mert a merev állásban a bolhák nagyon elszemtelenedtek hosszú bundájában. .— Halljátok a tapsot? — susogott a művésznő — halljátok? — Hallom ! — kiáltott a bohóc. — Hallom, kolléganői — A katonához szóltam, — nézett megvetően a bo­hócra a ballerina, — önt pedig nagyon kérem, ne tévessze össze a művészetet a mesterséggel. Kolléganő . . . miért nem tegez mindjárt?. . . — fordult újra a katonához. — Hallotta, vitézem? Taps, taps, virág, hódolat , ez az élet! A katona udvariasan szalutált a kardjával. — Csodálatos volt, bár én csak úgy félszemmel figyel­tem oda. Harcban állunk ugyanis. Vérzünk ! De a diadal a mienk, esküszöm , a mienk ! Tizet vágtam magam, ezzel a századom, aki ellentállt, felkoncoltuk, az ellenséges fal­vakat felégettük, de győztünk és győzünk ! — Művésznő ! — ne haragudjon — de ez az élet! A kutya valamennyijük felé csóválta a farkát. Sze­rette volna megmondani, hogy neki egy nagy darab, szép csont az élet, a vadászat az élet, az erdőn-mezőn való szá­guldás az élet, de ilyen előkelő társaságban szólni sem mert, csak odadugta selymes fejét a bohóc lábához, aki család­jára gondolt, undorító álarcára és meghatottam simo­gatta meg a kutya fejét. Csak az öreg barát ellenkezett. Világosság felé tartotta borát, kortyolt belőle és a poharat hangos koccanással tette le — bocsánatkérő mosollyal — ámbár a többiek ismerték már, és tudták, hogy szólni akar. — Az élet? Gyermekeim, mit tudjátok ti, mi az élet? Talán a tüllruha, mely romlandó tested alig takarja, lá­nyom? Talán a ma tapsának öröme és a holnap feledé­sének szomorúsága? A katona diadala, százezrek ujjon­gása és milliók gyásza? A vér, a rom, a könny,­ a seb — a mulandóság — talán ez az élet? A kutya tovább csóválta a farkát, a katona kedvet­lenül ült a lován, a táncosnő leeresztette szoknyáját, a bohóc pedig szomorúan bólongatott. — Hajaj ... — Hát ne beszéljetek az életről — mondta a barát, és visszalépett az aranykeretes rámába, hol társai izga­tottan várták, ám az is lehet, hogy maradék borát akarta csak kiinni. A katona — hosszas megfontolás után, hogy senkit meg ne sértsen — éppen válaszolni akart, amikor egy egér szaladt végig a kirakatban — Hallom, az életről van szó, — mondta vidáman — tudjátok mi az élet? Mozgás Erő. Ideszaladok, oda­szaladok. Jövök, megyek , eszem itt, eszem ott. Ha aka­rom, megrágom a művésznő porcellán lábát, a főtisztelendő úr olajos vászoncsuháját, a katona fakardját, a bohóc sipkáját és a kutya rongy­ farkát. De nem akarom, mert valahol a boltban olyan pörköltszalonna szagot érzek, hogy a nyálam csordul ki... — és elosont 3ajfe­lt belseje felé, honnét a következő pillanatban éles csiffSms hallat­szott. A régiségkereskedő felriadt. — Megint egy egér — dünnyögte bosszúsan, és meg se nézte a döglött egeret, aki pedig állítólag tudta, mi az élet. Az utcán már csak a csend őrködött s az öreg keres­kedő becsukta a boltajtót. — Két hete semmi — motyogta, — semmi keveset. Hát élet ez? Nem, senki nem tudta, mi az élet, hacsak a hold nem, aki foszló, sárga ravataláról akkor kelt fel az utca végén, de a hold már régen halott volt, s így az életről nem mond­hatott semmit, mert az élők soha, de soha nem értik meg a halottakat. 215

Next