Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)
1947-07-05 / 27. szám - Terescsényi György: Kismacska / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
t ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENHARMADIK ÉVFOLYAM 1947. JÚLIUS 5. 27. SZÁM Kismacska — Elbeszélés — írta: Temcsényi tárgy Úgy igyekszem elmondani ezt a történetet, avval a már-már valószínűtlen nyugalommal, ahogyan ő elbeszélte. A nagy bevető-kemence duzzogóján üldögéltünk és a sülő kenyerek lenvirág szaga terjengett körülöttünk. Amolyan falusi pékség volt a ház, de nem kereskedés, csak sütőműhely. A hatalmas öreg kemence híres volt a környéken s az asszonyok, hacsak tehették, odahozták a kenyereket, meg a tepsi kalácsokat. Ilyenkor szalmát, fát, szárat, vagy csutkát is küldtek át és a sütés bérét vámban adták ki. Egy-egy kis cipót, néhány kalácsot, rétiesvéget. Csóti Pirossal könnyen meg lehetett egyezni, derék és csendes természetű asszony és csodálatos esete óta, különösen megszerették a faluban. Van egy ötéves kislányuk, a Piroska. Akkor délután is ott játszott a lábunk alatt virgonc kismacskájával ! Míg vártam a smagam tepsijére, elmondta az alábbi, valószínűtlenül igaz történetet: tunk — Fuvaron vót az uram, — kezdte, — ketten marada házban. Én, a kislányom, meg a kismacska. Hajnalban dagasztottam, délig kelt, ebéd után kiszaggattam, két óra felé alágyújtottam. Lassan hevül át ez a mahamai kemence, akkora tüzet kell tenni alá, hogy ökör is megpirulna rajta. Itt elnevette magát és egészséges, barnapiros arcából elővillantotta hófehér fogait. — Ökröt mondtam? Egy ökör majdnem megsült ebben a kemencében! És az ökör én voltam. A kislány elkapta a macska farkát, az állat felvisított, kiszabadította magát. A kislány megint körülhajkurászta s a sarokban elfogta. Amikor lecsendesedtek, így folytatta az asszony: — Úgy nézze, hogy ez a kis nyomorult macska, majd hogy nem a halálomat okozta. De annyiszor elmeséltem már, hogy bizonyosan maga is hallotta. — Én még nem. — Azt mondtam már, hogy alágyújtottam? No, jól van. A forrósodáshoz, amíg bevethet az ember, kell legalább is egy jó háromfertály-órányi idő. Máskülönben nem hajtja fel a tűz a pilist, lapos marad a bábakalács, bodagos a lepény. Amellett ki kell kotorni a pallat saralását, eligazítani, ha repedés támad rajta. Akkor délután is benéztem a vetőajtój s láttam, hogy benn, messze, egészen a hátsó dúc alatt, valami papiros, rongy, suskaszál világít. Affene bele, — mondom magamban, — az ott pörkölődni kezd majd, bűzét fölveszi a tészta. Kapok a bevető nyele után, döfködöm, kapom a rongyot, de nem jön. Beszorult egy repedésbe, nem tudtam kipiszkálni. Benyúlok hónaljig és tenyérrel tapintom a padot, forró-e már? De még csak langyos volt. Alul, a fűtőbányában huhogott már a tűz. Zsótérné akáchasábokat küldött, avval csináltam máglyát. Jó, kiadós fa az akác — hallja-e ? — Ég, akár a zsír, a parazsa meg lassan hunnyad . . . — Csak nem mászott be? — Be én! Elég öblös a vető szája, nem bújtam be már és faroltam ki rajta. A hasamon először csúsztam befelé, csak tudja, rövidecskfe vagyok egy kicsit , amíg az ujjam a túlsó falat éri, a sarkam már belül van az ajtón. Nobizony, az ajtó szeme Mélyen felsóhajtott és most először homályosította el bogarát az átélt borzalom emléke. Aztán odamutatott a kemence vaspléh-ajtajára. — Ez a gonosz ajtó, ez volt az oka! És Marci, a kismacska. Itt szökdösött akkor is, a lábam körül, meleg konyhában. Az ilyen kis állat, higyje meg, olyan, a akár a gyermek. Kapkod, nekiugrik mindennek, örül, hogy él. A bevető lapát meg oda volt támasztva a sima falhoz. Valamikép rávetette magát, a hosszú nyél elbillent és zuhé, 1e a földre! üstében rávágódott az ajtóra, az meg ibe s rákattant a horogra. — Akkor én már bent voltam a kemencében. Hallottam is a zuhanás lármáját és a sütő ajtaja koromsötét lett. Abban a minutában nem is vettem észbe a szörnyűséget. Kitapogattam a papírgalacsint — máig sem tudom, ki dobta oda — és kezdtem visszafelé csúszni, hogy majd a lábammal kirúgom az ajtót. De olyan vasalása van ennek, hogy a lópata sem bírna vele. Most már megrémültem és ordítani kezdtem. Csakhogy a pokol barlangjában elfullad ám a kiáltás, rugódozni, hajántozni különben sem bírtam sokáig, mert éreztem, hogy gyorsan forrósodni kezd körülöttem a levegő... — Szörnyű helyzet... Mondja, mondja a végét! Hogyan szabadult ki? — Éppen arra térülök rá. Mert tudja, hirtelen borzasztó melegem kezdett lenni. A pendely, meg a szál Szoknya, mintha lánggal lobogott volna a bőrömön. Hengergőztem hát és ríttam a lyukban, összegömbölyödtem , megint kirúgódtam, szinte éppen úgy, mint valami megszorult hernyóféreg. Abban a rugdalódzásban történhetett, hogy fejjel kerültem előre a nyílás felé. A vason laclelő van, egy akkora nyílás, amin talán át lehet bújtatni egy jókora mogyorót. És szabad levegő jött át rajta. Arra a kis lyukra tapasztottam a szájamat és megint csak sírtam, mert nagyon megsajnáltam magam. Aztán többre már nem tudok visszaemlékezni. A fulladás összemarkolta a torkomat, a fejem lenyaklott, elaléttam. — Ki vette észre mégis? Hiszen kiszabadították! — Úgy igaz, mert most itt vagyok. Szóval, mondták el később, hogy és mint történt. Mert megint a macska csinált valamit, ez a huncut jószág. Amikor kisen már némán, elájulva feküdtem a tüzes koporsóban, bejött a kislányom, a Marciját kereste. Az állat ott ugrált fölfelé, a bevető peremének szélére és játszott, csapkodott a levegőbe. A pléhajtó hasadékából meg valami fanálforint nyúlt le, annak a végén egy fényes gumi 1