Új írás, 1962. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám

1962-02-01 / 2. szám - VITA - Hozzászólások a "Kultúra és életforma" c. cikkhez - Takács Imre: Egyéniség és társadalom

Természetes ez a gép­habzsolás, az is természetes, hogy cél a gép napjainkban, de ha már nem cél lesz, hanem eszköz, ha eléri pontos jelentését és jelentőségét, előt­tünk áll a klasszikus görög társadalom, csakhogy mérete nem néhány szigetecske, hanem az egész nagy Föld. Ereje meg nem is hasonlítható ahhoz a gyengeséghez, ami végül önmagát zabálta föl. Vagy ehhez az analógiához kínálkoznék az atom­halál? Ezt csak azért nem hiszem, mert azért a görögök sem tudták teljesen föl­falni önmagukat, még ma is hivatást töltenek be, s azért mégsem éjjel-nappal dol­gozó, üzemeltethető automatasorok — emberek voltak a rabszolgáik. Tüzetesebb, főként tájékozottabb történelemvizsgálattal nem hiszem, hogy csupán a kiteljese­désből magyarázható lenne pusztulásuk. Talán inkább a kiteljesedés egyoldalúsága a halál­ok. S az emberiség egy kis részének mintakertjét nem mérhetjük az egész­hez a befutott pálya minden pontján. A kísérletek mindig rövidebbek, mint a hi­báktól mentesített konstrukció üzembenmaradása. Az emberiség világállammá szer­veződéséig még lehet, sajnos még lehet katasztrófa, annyi hibalehetőség azonban nincs már, hogy egy dráma végzetességét jósoljuk meg magunknak. (Tudom, hogy csak szubjektíve kialakított logikán lépkedek itt, az atomhalál kérdésében azon­ban egyébre ki építhet?) S mit tegyünk, ha eltelik az a húsz-negyven év, ha gépi rabszolgaparkunk már végzi szolgálatát? Szerintem sok dolgunk lesz. S hogy ebben a világ­szívverésben, hogy ebben a mamut-anyagcserében a legkisebb, a legértékesebb, a szaporodó sejt, vagyis az ember el ne vesszen, a kis egységek, nagy egységek egyensúlyos össz­hangzattanára lesz majd szükség. Gyanúm szerint, de az Új Írás által említett bajok, szerintem tünetek szerint is, az egészért többet tett már az emberiség, mint a kis részekért. Speciális képes­ségeinél az ember is előbb kész volt. Speciális képességei, rész­értékei még most is úton vannak, készen csak akkor lesznek, ha önmaga ösztönös-tudatos, teljes meg­védésére képes lesz. Valószínű, hogy a világ­szívverésnek is lesz majd sok beteg mája, gyomra, lúdtalpa, s görbe, vagy ferde csigolyája, s hogy ezek miként fognak majd fájni, új forradalmakkal-e a világállamon belül, vagy valami más módon, nem tudhattuk. De maradjunk egyelőre csak itthon, próbáljuk meg Mucsára adaptálni az „ideális” görög társadalmat. Tulajdonképpen a falvak azok, jelenlegi érzésem szerint, ahol majd a kom­munizmusban is könnyebb lesz a harmonikus élet megteremtése. A civilizációs teljesség falun egyelőre nem vet fel — megold problémákat. A nedves öreg házak lebontásához nem kell olyan nagy lelki s pénzügyi elszánás, mint egy egészségte­len városképződmény felszámolásához. A falu akkor lesz kész, reméljük, a szónak nem idézőjeles értelmében, ha mind­az a jó sajátjává válik, ami most városon jó. A város kísérlet-jellegére akkor fog fény derülni, akkor lehet elkezdeni szétszedé­süket, de legalábbis lakhatóvá kell tenni őket. Ajaj, a szabad idő! Mennyi lesz itt a munka addig! De tegyük fel: a parasztok hat órát dolgoznak, csendes gépek járják a mun­kált határt, remek közlekedéssel jön az iparcikk, megy a termény, s jönnek-men­­nek ezzel a közlekedéssel az emberek is. De talán mégsem annyit, mint most, az átmenetben. S el tudja valaki képzelni, hogy a melegvizes-fürdőszobás, többszobás lakásokból az emberek pálinkát inni a kocsmába, a színházteremmel, különböző szakkörökkel ellátott kultúrotthon mellől az emberek a városba özönlenek? Ki mintáz a falusi ligetekbe, parkokba szobrot, a középületek falára ki fest freskót, a magánlakások teraszaira ki rak mozaikot, ki játsza el a színpadon Antigonét, vagy Hamletet, ki játszik a zongorákon Bartók- és Liszt-műveket, kik járnak a helybeli vagy körzeti gimnáziumokba, technikumokba, betódul talán az ifjúság egy pincébe dzseszt hallgatni? Óceániában minden falunak megvolt a maga szobrászata, edény- és méznyaló­kanál művészete, mert az emberek még ráértek, minálunk pedig majd ráérnek, végre, ezen a művészet-szegény földön! S a méznyalókanál művészet mellett még választhatnak mennyi időtöltésre érdemeset! Ennek persze meg kell majd a feltételeit teremteni. A városi ember szorul itt inkább gyors védelemre. Mert míg a falusi ember, ha már a téeszben van is, később pedig annál in­kább, mivel a téeszben van, s a gazdálkodásnak most már nem mindenese, kiél­heti környezetátalakító vágyát, indulatát udvarán, házán, kertjén. De ahol a kö­­ ­t írás — 111

Next