Új írás, 1962. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám
1962-05-01 / 5. szám - Illyés Gyula: Elvezető a Balatonhoz
gyümölcsös, a diófákéhoz mért gondozottságban, amellett egy kis veteményeskert s egy rétecske. Egyszóval a belterjes művelés, a föld okos idomításának az a foka, amelyet a századeleji szakkönyvek írtak le, jobbatlán óhajként. Erre vallottak a házak is. A falvainkon átsuhanó külföldi autóbuszok s autók utasai két sajátságot jegyezhetnek meg. Parasztházaink csak megtévesztésül nyitnak két-két ablakot az utca felé. E — mindig csukott — ablakok mögött ritkán van élet; ott egy rejtelmes „dísz” szoba áll háboríthatatlan s ragyogó tisztaságban. Eleven arcukkal e házak — melyek szerkezete a két ágasra szerelt hosszú sátraké — az udvar felé nyílnak. S legfőbb tulajdonságként „tájolva” vannak. Azaz bárhogy kanyarog is az utca, használt ajtaikat s ablakaikat e házak mindig s mindenütt oly konokan irányítják délkeletre, akár a napraforgók. (Melyekről mellesleg csak a rágalom terjeszti, hogy forognak.) Ez a napszomj nyilván vándorlási tapasztalat. Itt azonban — a szőlő és a mandula hazájában — néha sok is a fény s a meleg az embernek. Innen e házak oszlopsora. Nem lehet meghatottság nélkül szemlélni a szép boltíveket, amelyek útnak indulva Palladió, a nagy vicenzei épület remekeiről, fáradságot, veszélyt nem ismerve, a Dolomitokon s karsztokon áttörtek, hogy e különös nép egyszerű házaiba benősüljenek. A művészetnek — a civilizációnak s kultúrának — rengeteg ilyen vándorképességű elemét sorolhatnánk föl. Európa különböző pontjairól fölkerekedve új — néha a réginél is meghittebb — otthont leltek a Balaton-vidék s általában a Duna—Tisza-vidék lakóinál. Akiknek zöme, nehogy sértődésessék, egyáltalán nem alacsony, hanem daliás és az volt annak idején is. E kisebb termetűek merő véletlenből merültek föl ezeken az oldalakon. HOGY KÉSZÜL EGY TÓ? Félmillió évvel ezelőtt — s félkilométerre onnan, ahol e sorok íródnak — a tihanyi gejzír-kúpok még működtek. Van miért a múltat sajnálni is. A tátongó belsejű kúpok ma is szemmel láthatók. Ennyi és ilyen együtt — több mint száz — Izlandon kívül csak az USA-ban, a Yellowstone-parkban és Szibériában van. Másrészt a hidrokvarcit és opál anyagú kúpokon sárga zuzmó tenyészik s ettől az alkonyi napfényben egész csúcsok pontosan úgy fénylenek, mint a keveretlen puha arany. A községben minden gyerek rájuk mutat, ha évszázados nevükön az Aranyház után kérdezősködünk. Tihanynál forró vizet lövell ki emlékül magából a föld. Délebbre, a tapolcai medencében, gáz- és gőztömegeket, majd forró — annak idején ezer celziusos — bazaltlávát. Aztán megint égető vizet. A fölrepülő, majd egyenesen visszahulló „vulkáni bombák” s a rájuk ömlő lávahányások építették föl azokat a magányos és mégis meghatóan rokon cukorsüvegű hegyeket egymás mellett oly sűrűn, hogy tetejükről zászlójeleket lehet váltani. A földmély melegének ez a közelsége — amely most sem húzódott vissza teljesen — formálta ki a Balaton északi partjának tündérvilági hegyvonulatát. Egyik oldalán eldugult vulkánok, gejzírek, szél zsigerezte hatalmas bazalt-oszlopsorok, víz-mállasztotta lösz-meredekek; a másik oldalon berkek, nádasok, halmokra nőtt erdők, melyekből még apáink idején is űzött betyárdugta ki arcát; két végén egy-egy lassú menetű, óriás lápok közt tekergő folyóval, melyek közül az egyik táplálja, a másik fogyasztja szerényebben, de mégis úgy, mint a Rhone a Genfi tavat: úgy fekszik az okos és szelíd Balaton, meghittebb kapcsolatban természettel és éghajlattal, mint akármelyik európai társa. Ő maga alig százötvenezer évesnek vallja magát, a tudósok legújabb pollenanalitikai keresztkérdései alatt, így tehát elég fiatal. A még újabb, még alaposabb iszapvizsgálat szerint nem az utolsó — aránylag enyhe —