Új írás, 1962. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)
1962-10-01 / 10. szám - Lengyel József: Kanton valóságban és igazán. (Útijegyzetek)
Senki se fogadta be őket, embervoltukkal senki se törődött, de annál inkább törődött velük mindenféle hatalom embertelen céllal. A férfiakat erőszakkal cipelték katonának. De sokszor elég volt az éhség és maguktól is elmentek ők a zsoldoskatona megvetett mesterségét űzni. A munkanélküliség nem változtatott az adózás kötelességén. A vízhasználati, horgonyzási és fejadót — nem kérdezték honnan veszik — meg kellett fizetni. Az adóhivatalnokon kívül számontartotta őket a rendőrség is. A rendőrség megkövetelte, hogy megvesztegessék, pedig a már megadóztatott, a rendőrségtől másodszor megvett kikötőhely tényleges használatáért a gengszterek erős szervezetei harmadik adót róttak ki; az ezernyi dzsunka és lakói felett ők voltak az igazi, a tényleges hatalom. Hisz a közigazgatást és rendőrséget is ezek a nagyarányú, jól szervezett és gazdag vállalkozókkal szövetkezett gengszterek tartották kezükben és ez szinte nem is volt titok. Ez a harmadik adó volt fontosságát és összegét tekintve is az első. Se munka, se kikötőhely, se személyes biztonság nem volt a dzsunkán, míg a gengszter nem kapott, annyit, amennyit követelt. Ha a népi állam csak a rendőr és gengszter zsarolást szüntette volna meg, már ez is sorsdöntő változás volna. De már eddig is sokkal több történt. A régebbi 95 százalékos analfabétizmust jelentékenyen lecsökkentették. Már sok felnőtt el tud olvasni egyszerű nyomtatványt, vagy plakátot. Gyerek pedig, nem mind, de már nyolcezer jár a kilenc általános iskolába, száz gyerek gimnáziumba és — 1960, a felszabadulás tizennegyedik évében vagyunk csak — néhányan az egyetemek első évfolyamán tanulnak. Nem volt olyan könnyű idáig jutni. A városiak megvetették a dzsunkalakót, a dzsunkalakók gyűlölték a városiak gőgjét, és féltek a csúfolódóktól. Nem akartak közeledni azokhoz, akik tojásnépségnek nevezték, őket. Gyerekeiket is féltették a gonosz csúfolkodástól. No és az öt-hat éves gyerek már munkaerő volt a dzsunkán, a dzsunkalakók háztartásában már pozitív tétel. Ezért se adták szívesen iskolába a gyereküket. A kezdet kezdete (milyen egyszerű,amikor már rájöttek) a bölcsőde volt és az óvoda. Az egyéves, kétéves gyereket az anyja főzés, evezés és minden munkája közben is, szakadatlanul a hátán hordta. Hisz különben egy perc nyugalma nem volna, a gyerek bármikor a vízbe pottyanhat. Az ilyen, csak terhet jelentő apróságot szívesen adták bölcsődébe, onnan óvodába. Aztán az ilyen óvodás már maga kéretődzött az iskolába. Közben a dzsunkalakók maguk is belátták, hogy az iskola, az iskoláztatás, az jó. Vezetőinkkel meglátogattunk egy dzsunkát, mely persze kissé kilakkozta is valóságot — ti. a dzsunka berendezése valóságban is lakkfestékkel volt bevonva. Olyan szép és olyan tiszta kis hajó, hogyha ilyen vikend-dzsunkám volna a Balatonon, sohase mennék az Írók Alkotóházába. Sikerült megállapítanom, hogy ez a dzsunka, melynek padlója olyan, hogy cipőben illetlenség volna a tiszta deszkára, a szépművű gyékényére lépni a szálloda. Átutazók bérlik, körülbelül napi másfél jüant fizetnek, ami nem kis pénz itt. Azt is sikerült kérdéseimmel és keresztkérdéseimmel megállapítani, hogy miben látja helyzete javulását a dzsunka tulajdonosnője, egy idős és kevésszavú özvegyasszony. Az első, s számára a legfontosabb: — Nem kell kiállni a partra és a vendéget hívogatni. — Mért nem kell hívogatni? — Ezt most a lakáselosztó hivatal végzi, szervezetten. — Hát még mi a jó? — Az, hogy a parti vízvezetékből most ingyen kapok vizet teavíznek, főzéshez. — Azelőtt nem így volt. — A tiszta vízért fizetni kellett, csak a folyó vízét használhattuk A látogató erre nem is gondolt. Azt hitte, hogy a partról a kikötőhídra és onnan a dzsunkába vezetett villanyvilágítást fogják dicsérni. De a villanyvilágítás úgy látszik természetesebb vagy kevésbé fontos, mint az ingyenes tiszta víz. Az efféle kisebb, igen tisztán tartott és állandó kikötőhelyükről nem mozduló dzsunkákon kívül vannak nagyobb dzsunkák, ahol a lakás a hajó orrában van, a többi helyet szállítás céljára használják. Ezeken jön Kantonba a főzelék és nagy bambuszketrecekben a baromfi, ezekben jön a fa, a homok jórésze, a raktárépítéshez a kő — szóval a kétmilliós város szükségleteinek tetemes része. Nézem, ahogy a szorosan egymás mellett fekvő dzsunkák közül együk indulni készül. Ketten vannak rajta. A férfi csáklyával dolgozik és bambuszrúddal. Az