Új írás, 1963. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1963-03-01 / 3. szám - KÖRKÉP - Gerelyes Endre: Így írni
szesedett esztétikai kategóriák bűvöletében élünk, eszközeinket szintepatikamérleggel adagoljuk, ő úgy játszik, labdázik lehetőségeivel, mint egy zsonglőr. Novellájának eredeti címe: Tanulmány a Narayama-i diákokról. Fukazava zenész is, tehát bizonyos szakmai joga van a dalszövegek közlésére és magyarázására. Megteszi. Csak éppen ellenkező előjellel, s felzendülő dalok nem a célt jelentik, eszközök csupán. A szép, tisztes tipográfiájú szöveget minduntalan megszaggatják ezek a barbárhumorú, számunkra megfejthetetlen szimbólumrendszerű, de roppant szuggesztív dalok. Nézd a kaga-no-ki-bázi Gin-yamit, a ringyót. Fia, s unokája után, karján egért éi ringott... Gin-yan — magyaráz mozdulatlan arccal Fukazava — megszülte gyermekét, felnevelte unokáit, dédunokáit is karján hordozta, tehát csak gyalázat illeti. Ha valaki ebben a novellában az írói jelenlétet, az alkotómagatartását vizsgálja, a legmeghökkentőbb végletekre bukkan. Olykor csöndesen prelegál, tájékoztat, később düh, gyűlölet, kétségbeesés csapki szavából, fogcsikorgatva támad Senso barbár világára, néha belebeszél a történetbe, s az alapszövettől rikítóan eltérő módon, frivol, csaknem cinikus módon kommentál. Hej, ez az én apám, milyen falánk, pazar Három napja beteg, s máris rizsét akar ... „Ez adal — közli végtelen helyesléssel —, a fényűzéstől óv.” Fennmaradt a hegyen a vénasszony Csakhogy, mint a rák, tússzá ne csússzon , hogy visszamászott, hej, nem engedték a házba! Nem madár a rák, hogy sírjon éjszakára. Ekkor udvariasan megállítja figuráit, készségesen és türelmesen elmagyarázza,, hogy valamelyik vénasszony nagyon félt a haláltól, visszavánszorgott a faluba, könyörgött és sírt az ajtó előtt. Egyik kisgyerek fölriadt, hegyezte a fülét, s megkérdezte: Mi ez? Jóságos szülei felvilágosították: Rák. A gyerkőc ekkor tapsikolni kezdett, s felkiáltott: Holhó, sír a rák. Mi, ilyenféle „játékra” semmiképpen nem vagyunk kaphatók,hiszen ez poros anakronizmus — egyesek szerint — vagygyanús avantgárd — mások szerint. Szerintem a lehetőségeket és szuggesztivítást nagymértékben erősítő alkotó módszer, s hogy poros-e avagy gyanús avantgárd, arra ellenpéldának ott van Aragon Nagyhét című könyve. Amikor először végignéztem a szövegen, felszisszentem: Brecht! Amikor elolvastam, szégyenkeztem Brecht miattt is meg Fukazava miatt is. Úgy nyomozunk egy-egy azonos motívum, hasonló megoldás után, mint a kopók, s eszünkbe sem jut, hogy az írói eszközök gyarapodó tömege nem hitbizomány. Irodalmi életünk nagy inkvizíciós problémája: Ki,kitől, mikor, mát vett át (vulgo: lopott) ski sündörödik kutya-alázattal a hagyományokhoz, vagy ki billenti farba egyetlen frivol lendülettel, őket? Holott ezzel a bornírt keresztkérdéssel csak az irodalom besurranó tolvajai foghatók fülön. Hiszen a művészet — ha művészet —, mindig fogcsikorgatva támad a hagyományokra, és boldogan tér meg hozzájuk. Az ember mindig ősöket, rokont,, apát keres, akinek azonban — mivel nem megszeppent óvodás már —, gyengéit is látja, s ezeket elutasítja magától. A művészi munka hagyománytisztelet és lázadás, rombolás és hűség ötvözete. A Zarándokének stílusárnyalatait megszámolni, komoly munka lenne. A suttogó reménytelenségtől a dübörgő felháborodásig, a frivol röhejtől a kétségbeesés némaságáig terjed. A novellakezdés csupa visszafogottság, reménytelen, szürke és piszkos, mint Sensa hétköznapjainak bármelyike. Olyan, mint a monoton esőkopogás. Ez a