Új írás, 1964. július-december (4. évfolyam, 7-12. szám)

1964-07-01 / 7. szám - Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem (regény, I. rész)

az enyém a legkomikusabb valamennyi közt. Különben ebbe a lila melankóliába csak azért hajszolom magam és húzom az időt, mert hátra van még a magyarázkodás. Mit magyarázkodás! Mikor magyarázkodott Szabados Budapesten? Nem az Arany templomban vagyunk! Támadni kell az egész fronton, minden frontszakaszon, egyszerre. Kár, hogy az új­ stratégiának undorító kátrányíze van. Időt kell kiravasz­­kodni, kicsinyes üzlet, így lesz ez nap-nap után? Ráadásul az egész siralmas ügy tegnap óta kirajzolható a szívtájékon. Giccses történet, Szabados, eredj, mert beléd rúgok, olyan vagy, mint egy climaxos öreglány. Két nap alatt lerázod az egész szív­táji nyomorúságot és kész. Indulás. Az ajtót gyorsan beteszem, vigyorgást erőltetek, Kun-Szabó félfeje vibrál. M, az ördög! Romlik a szemem. A hevesi táj­szólás is ingerel, hallgatok. — Nézd, Gábor, még egy ilyen lógás és fegyelmit akasztok a nyakadba, isten az atyám! Vérbeborul a fejem, isten az ő atyja. Ökröt nemzett az isten? De csak azt mon­dom halkan: — Az embernek két fő tulajdonsága van: halandó és feledékeny. — Micsoda? — feszülten figyel, nagyon ambicionálja, hogy megértse, amit mon­dok. Várok türelmesen. Próbálgatom a szemeimet: a jobb vagy a bal vibrál. Kun- Szabónak meredt az arca, mint a hulláé. Mi van, Szabados, ez se szórakoztat? — Tudom, tudom, mire is akarsz kilyukadni. Azt akarod, hogy kettéváljak... No lám, már ez is kezdi. Á, ebből egy óriási közhely fog kisülni. — Neked, Szabados elvtárs, fogalmad sincs semmiféle fegyelemről, a szocialista fegyelem pedig... te azt nem is ismered. — Ritkán találkozunk — mondom — Ne szólj közbe! — Úgy éreztem, befejezted. — Most kezdem csak. Azt mondtad, halandó vagyok és feledékeny. — Nem vagy halandó? — Halandó vagyok. Nem tudsz belezavarni. Csakhogy.­.. Csakhogy a hirtelen elakad, a töltőtollát zavartan pörgeti az asztalon. Áramszünet. Amikor a csakhogynál lehorgonyoz, akkor már elhagyta a szocialista indulat vizeit. Száraz okoskodás kö­vetkezik, akár a sivatag. — Mert mit is akarsz te, Szabados elvtárs! Mit is akarsz! — Te tudod? — Igenis tudom! Azt akarod, hogy elfelejtsem a linkségedet, ugye, hogy hónapo­kig nem dolgozol, magánügyeidet intézed, szóval ezt felejtsem el. Igaz? — Felejtsd el — mondom szórakozottan. — De ne felejtsem el a palkonyai riportod, ugye, azt ne felejtsem el!... Hirtelen bágyadtság és ingerült idegesség fog el. Megint azt mondja, hogy ő csak egy ember. Milyen biztos a dolgában. Holott neki is csak a fele igaz: félfőnök, félíró, félgyáva — és ezt a szemem is igazolja, nem valami szimbólum. Az egyik szemem, úgy látszik, teljesen elromlott. Közben beszélek én is Lantos hullájáról, meszesgödörről, egy erdészfigurát kerekítek hirtelen, aki egy szektás gyülekezetről lerántja a leplet. De a mesémnél jóval izgalmasabb látvány Kun-Szabó ábrázata. Ha nem zuhogna be a fény, ijesztő lenne, ahogy kettéválik, elhomályosul a bal rész, s aztán visszailleszkedik. A tegnapi sok szeszre gyanakodom. Keresztkérdések. Lát­tam a rendőrségi jegyzőkönyvet, persze, egy őrnagy tájékoztatott. Csillag őrnagy, övé a koncepció, szerinte az erdészt elhallgattatták. Kun-Szabó fáradtan figyel, filo­zófiai síkra kanyarodom. — Az egész a döntésről szólna. Szakadatlanul dönteni kell. Ez a legnehezebb. A címe is ez lenne. A döntés. — Ezt nem értem — mondja Kun-Szabó meghökkenve. — Novellát írsz? — Riportot. Ez politikai terepen éppen úgy érvényes, mint másutt. A döntés azzal jár, hogy valakinek pusztulnia kell. Láthatod. Az egyik dönt, a másikat szét­marja a mész. Láttál már ilyen hullát?

Next