Új írás, 1968. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)
1968-05-01 / 5. szám - Vészi Endre: Vendég az esküvőn (elbeszélés)
A korosztály Míg odakint a túl éles délelőtti fény kimetszette és nagyító alá helyezte az utcák mikroszkopikus részleteit, idebent a nézőtér felé vastagodó félhomály összemosta a széksorokat és a derengő emberi arcokat. A díszterem színpadán látható volt a díszelnökség, legalábbis amennyi a drapériával és művirággal díszített asztalok mögül kilátszott belőle. A gémnyakú mikrofonnál meglehetősen testes, gyors kopaszodásnak indult ezredes beszélt. A szilánkosan pattogó szavak sajátságos lejtést adtak mondatainak. Zsolt főmérnökhöz csak a beszéd dinamikája jutott el, a körülhatárolt mondatok rendje . . . Még mindig nem tud szabadulni a találkozástól, ahogy belépett a művelődési ház túlméretezett előcsarnokába. A találkozás nem egyetlen emberrel szembesítette, hanem a nemzedékkel. Mennyi öregember, mennyi megvénült arc. Mintha egy tükör rengeteg szilánkra tördelné ugyanazt az arcot és szétszórná mindenfelé. Elhízott, nehéz testek, ráncoktól összeszabdalt arcok, sószínű ősz hajak, vagy rózsaszínű, sima koponyák... Gyorsfénykép a korosztályról — gondolta megsemmisülve a látványtól, amely attól volt brutális, hogy összegezett. A legtöbben sötét ruhát viseltek, a gomblyukban valami régi sportegylet jelvényét. Volt, aki magával hozta feleségét, és az asszony is ünnepélyesen kiöltözött erre az alkalomra; volt, akibe a lánya karolt, kipirult arccal, rengeteg barna vagy szőke hajjal. A főmérnök kihámozta magát kabátjából, s a ruhatár pultjába kapaszkodott, hogy el ne sodorja saját tétovasága. Ő nem lehet ilyen elhasznált, ilyen nehéztestű, ilyen billenő járású, mint ezek itt! Őt nem puhították meg az évek, nem semlegesítették benne azt a tulajdonságot, hogy mindennap szembe kell szállni a sorsával. És fizikailag is! Ő reggelenként tornázik, agya most működik a leghasznosabban, és a nők is. A nők gyengédek iránta, érzi az érdeklődésüket. Éva jutott az eszébe, úgy tervezték, hogy ma síelni mennek, a hegyen meglehetős a hó... A találkozást elaludta, a telefonra nem reagált. Mintha egy újabb szembenézés kényszere hajtotta volna ide, hogy részese legyen az ünnepélyes törlésnek, amikor kiiktatják a harcképes férfiak sorából? Nem, nem barátom, hagyjuk a szimbólumokat. A lusta véletlen hajtott ide, ez az igazság! Elaludtad a jó dolgodat, most élvezd a helyzetet. A teremben szétáradtak a pattogóan jóindulatú mondatok. „.. . önökre, akik most a nép nyelvén szólva, megkapják az obsitot. .. önökre ezután is számít a mi társadalmunk... önök, akik...” összeolvadnak a helyszínek. Ő most az előcsarnokban hallja ezt, a nyomtatott nagybetűkkel megjelölt asztalok között, ahol izgatottan nyüzsögnek az emberek, jelentéktelen dolgokat tudakolnak, mintha ettől függne további sorsuk, életük kanyargása... A frissen borotvált férfiak kölniszagot árasztanak, díszzsebkendővel törlik homlokukat, s egy-egy tréfás, derűs szót vetnek oda a szomszédjuknak. De valójában ez mind - mind csak felszín. Valóban itt van-e ő az előcsarnokban, vagy már bent ül a félhomályos nézőtéren, ősz és kopasz fejek között? Hirtelen aranyizzású reflektorok gyulladnak ki, ő is lobogó fénybe kerül, és hiába igyekszik szabadulni, nemzedéktársai közrefogják, micsoda kemény szorítása van ennek az embergyűrűnek! Közeledik, gurul feléje a kamera, végigpásztáz a kifehérített arcokon, érzi, tudja, híradórészlet lesz belőle is. Az arcok készítik magukat a főszerepre, az egyetlen alkalomra, amikor minden őértük van. Kiütköztetik magukon a lélek szépségeit, a búcsú meghatottságát, nevetséges fintort, mosolyt permeteznek magukból, széles mosolyt — és nem veszik észre, hogy a szemükben drótakadályok vannak, sziklás talajba vágott védelmi vonalak, sima gyermekarcok, futópályák és börtönök, hivatali asztalok és esztergapadok... Ott lesz a képen a főmérnök is, egy férfi a tömegből, arcán az iszonyattal, amelyről a kísérőszöveg azt mondja majd, hogy önbizalom... Jól behangolt megafonok szólnak mindenütt, s majd ezután éveken keresztül...................mert önöktől, igenis, nem búcsúzunk el véglegesen ... számítunk továbbra is odaadásukra, hazaszeretetükre, és ha a közösség érdeke úgy követeli ..." Ezt megint odabent hallja, a zöldesen csillámló színpadról mondják biztatásul..