Új írás, 1968. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1968-05-01 / 5. szám - Vészi Endre: Vendég az esküvőn (elbeszélés)

A korosztály M­íg odakint a túl éles délelőtti fény kimetszette és nagyító alá helyezte az utcák mikroszkopikus részleteit, idebent a nézőtér felé vastagodó félhomály össze­mosta a széksorokat és a derengő emberi arcokat. A díszterem színpadán látható volt a díszelnökség, legalábbis amennyi a dra­périával és művirággal díszített asztalok mögül kilátszott belőle. A gémnyakú mikrofonnál meglehetősen testes, gyors kopaszodásnak indult ezredes beszélt. A szilánkosan pattogó szavak sajátságos lejtést adtak mondatainak. Zsolt fő­mérnökhöz csak a beszéd dinamikája jutott el, a körülhatárolt mondatok rendje . . . Még mindig nem tud szabadulni a találkozástól, ahogy belépett a művelődési ház túlméretezett előcsarnokába. A találkozás nem egyetlen ember­rel szembesítette, hanem a nemzedékkel. Mennyi öregember, mennyi megvénült arc. Mintha egy tükör rengeteg szilánkra tördelné ugyanazt az arcot és szét­szórná mindenfelé. Elhízott, nehéz testek, ráncoktól összeszabdalt arcok, sószínű ősz hajak, vagy rózsaszínű, sima koponyák... Gyorsfénykép a korosztályról — gondolta megsemmisülve a látványtól, amely attól volt brutális, hogy összegezett. A legtöbben sötét ruhát viseltek, a gomblyukban valami régi sportegylet jel­vényét. Volt, aki magával hozta feleségét, és az asszony is ünnepélyesen kiöltö­zött erre az alkalomra; volt, akibe a lánya karolt, kipirult arccal, rengeteg barna vagy szőke hajjal. A főmérnök kihámozta magát kabátjából, s a ruhatár pultjába kapaszkodott, hogy el ne sodorja saját tétovasága. Ő nem lehet ilyen elhasznált, ilyen nehéz­testű, ilyen billenő járású, mint ezek itt! Őt nem puhították meg az évek, nem semlegesítették benne azt a tulajdonságot, hogy mindennap szembe kell szállni a sorsával. És fizikailag is! Ő reggelenként tornázik, agya most működik a leg­hasznosabban, és a nők is. A nők gyengédek iránta, érzi az érdeklődésüket. Éva jutott az eszébe, úgy tervezték, hogy ma síelni mennek, a hegyen meg­lehetős a hó... A találkozást elaludta, a telefonra nem reagált. Mintha egy újabb szembenézés kényszere hajtotta volna ide, hogy részese legyen az ünnepé­lyes törlésnek, amikor kiiktatják a harcképes férfiak sorából? Nem, nem bará­tom, hagyjuk a szimbólumokat. A lusta véletlen hajtott ide, ez az igazság! El­­aludtad a jó dolgodat, most élvezd a helyzetet. A teremben szétáradtak a pattogóan jóindulatú mondatok. „.. . önökre, akik most a nép nyelvén szólva, megkapják az obsitot. .. önökre ezután is számít a mi társadalmunk... önök, akik...” összeolvadnak a helyszínek. Ő most az előcsarnokban hallja ezt, a nyom­tatott nagybetűkkel megjelölt asztalok között, ahol izgatottan nyüzsögnek az emberek, jelentéktelen dolgokat tudakolnak, mintha ettől függne további sorsuk, életük kanyargása... A frissen borotvált férfiak kölniszagot árasztanak, dísz­zsebkendővel törlik homlokukat, s egy-egy tréfás, derűs szót vetnek oda a szom­szédjuknak. De valójában ez mind - mind csak felszín. V­alóban itt van-e ő az előcsarnokban, vagy már bent ül a félhomályos néző­téren, ősz és kopasz fejek között? Hirtelen aranyizzású reflektorok gyulladnak ki, ő is lobogó fénybe kerül, és hiába igyekszik szabadulni, nemzedéktársai közrefogják, micsoda kemény szorítása van ennek az embergyűrűnek! Közeledik, gurul feléje a kamera, végigpásztáz a kifehérített arcokon, érzi, tudja, híradó­részlet lesz belőle is. Az arcok készítik magukat a főszerepre, az egyetlen alka­lomra, amikor minden őértük van. Kiütköztetik magukon a lélek szépségeit, a búcsú meghatottságát, nevetséges fintort, mosolyt permeteznek magukból, széles mosolyt — és nem veszik észre, hogy a szemükben drótakadályok vannak, sziklás talajba vágott védelmi vonalak, sima gyermekarcok, futópályák és börtönök, hivatali asztalok és esztergapadok... Ott lesz a képen a főmérnök is, egy férfi a tömegből, arcán az iszonyattal, amelyről a kísérőszöveg azt mondja majd, hogy önbizalom... Jól behangolt megafonok szólnak mindenütt, s majd ezután éveken keresztül...................mert önöktől, igenis, nem búcsúzunk el véglegesen ... számítunk továbbra is odaadásukra, hazaszeretetükre, és ha a közösség érdeke úgy követeli ..." Ezt megint odabent hallja, a zöldesen csillámló színpadról mondják biztatásul..

Next