Új írás, 1969. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)

1969-02-01 / 2. szám - MÉRLEG - Illyés Gyula: Felületi tünetek - de mélyből

A veranda falán sógornőm tihanyi házában függött már néhány öreg vasdarab, nyelvművész barátaink tréfás megvizsgáztatására. Még aki a vén csoroszlyát vagy ösztökét fölismerte, ez előtt a rakonca előtt az is töprengésbe némult s ha csak egy percre is, tanítvánnyá, szerénységre kényszerült e furfangos mesterjáték során. A házban akkor már ugyancsak szaporodtak az iméntiekhez hasonló tárgyak. Mivel azok mellett a holmik mellett díszelegtek, illetve hányódtak, melyeket a közízlés népművészetinek fogadott el, ezek maguk is csaknem minden szemlélő­jük részéről művészi alkotásoknak kijáró megbecsülésben - esztétikai telített­ségű pillantásban - részesültek. Fogalmak nem kis jelentőségű párosíthatására adva példát. Életérzések tán nem jelentéktelen tüneteit tárva föl. Elfogadjuk, hogy a kulacs, még díszfaragás nélkül is, a népművészeti tárgyak sorába lépjen, (csak azért, mert egykor a nép hordta). Miért ne követhetné őt ugyanazon az úton a taligakerék? (Azt meg tolta a nép.) Szalondísz a mángorló­fa. Mi okon nem az a nyújtófa? Mert az előbbi nem, de az utóbbi ma is kapható a boltokban ? Azt hiszem, nem volna fölösleges halmozni a szónoki kérdéseket. E keresztkérdésekre ösztöne homályaiból is küldene választ a megfaggatott lélek. Valamiféle szépérzéket mozdít meg bennünk minden tárgy, melyet emberi tíz ujj formált ki. Isten lelket lehelt a gyúrományaiba. Mintha a gölöncsér tíz ujja is átplántált volna a teremtményeibe valami életet a magáéból. Miért ülök közönyö­sen az asztalhoz, ha az műanyag, s miért lappogatom meg barátságosan, ha vala­mely régi asztalos gyaluremeklését érzem rajta? Mintha valamiféle kézfogásban volna részem. Vergilius híres sorában, hogy vannak a tárgyaknak is könnyeik, Reneis azt akarja mondani (ezzel a szuperrealista hasonlattal), hogy az ember által embernek készített tárgyak magukhoz szívják, megőrzik és utolsó percükig árasztják magukból a fájdalmunkat. És az örömünket. A szívósságunkat a múlandósággal szemben. A harcunkat a magunk és népünk halála ellen. Minden ember használta holtanyagban üzenet van. Minden szerszám beszél. Lelkesítő vállalkozásra kaptam ajánlatot. Könyvet készíteni közvetlenül a pa­rasztoknak a parasztságnak arról a költőjéről, akivel mindmáig csak Burns, Jeszenyin és Lorca vetekedhet: Petőfiről. Nem is könyvet, hanem valamiféle díszalbumot. Amit nemcsak olvasni, hanem nézegetni is lehet. Mint a tiszta szoba bársonyterítős asztalának ékét. Semmi tisztelet bennem - másutt több okot adtam - a tárgyak iránt pusztán azért, mert zseni lábát borították, vagy akár, mert gondolata rögzítésésül szolgál­tak. De áhítattal nézem őket, mint egy korszak ránkmaradt tanúságtevőit. A Kiskunság költőjének híven megőrzött szülőházában s nevelő tanyáin csak ezért jártam megilletődötten. A szemem, legalább a szemem a korabeli Kis­kunságba térhetett vissza. Mik szólhatnak legmeggyőzőbben annak a dolgozó népnek életéről, amelynek az igazához az a lángelméjű ifjú férfi odaállt, nyilván már gyemekkori élményei sugallatára? A tárgyak, amelyek beszélnek.

Next