Új írás, 1973. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)

1973-01-01 / 1. szám - Juhász Ferenc: Petőfi Sándor tisztasága és hűsége

sei, buborékhurokvonalai, végzet-páfránypávafarkai, szálka-félgörbéi, fekete tű-lövetei, fekete pontsor-félkörei és holdhurok-kacskaringói az anyag-lemezen, magfizikai szakkönyvek fénykép-tükrein; s láttam titkos és tiszta szép keze írását Arany Jánosnak, a Buda halála megejtő gyöngéd kéziratát, a verset, vagy éposz­­tisztázatot?, amely mint szelíd madarak lépte a hóban, a csillag-gyöngéd lépés­­csipkesor, a tél-vattába pihésen talpaló és édesdeden fúvódó ábrabuboréklánc, és láttam keze írását, mely mint álmodozó, gőzpáfrány-fehérséget fújó szelíd szarvascsorda egymásután-láncolat lépegetése a holdas, havas téli erdőn; és lát­tam Ady Endre laposan-gömbölyded, lágy lomhasággal és nehéz fekete höm­­pölygéssel széthúzódó fekete írás-lazaságát, amely mégis, mint az óriásmedvék lihegő fújása és kétlábon­ totyogó barna bömbölése a zöld tűkúpszoknya-csikor­­gás fenyvesekben, amely mint a véres ember-áldozat, göndör és csigás szőrláng­­pajzs-szakállas szárnyas hímeknek és vérlapát-szárnyú mítosz-kanoknak, mez­telen emberfejű bikáknak és háromszög szőrcsipkelángözönből kinövő rubin­­sírkő-fegyverű férficsődöröknek asszonyok föláldozása, szüzek osztogatása, amely mégis mint szívünkben a barna Isten-harangszó, az űr fekete köd-hömpö­­lyege, gyémánt-és világ-ponthalmaza, a teremtés termékeny, mindent magából­­kiboldogító fekete istenanyaöl­ős lazasága, és láttam Csokonai Vitéz Mihály kéz­iratait, a boldog, rózsaszeplős keze­teleírta lapokat, amelyek, mint az Élet és Mámor Boldog Illatos Virágoskertjei, fehér és piros és kék és arany és zöld lángok aranyoszlopcsillag-köldökfájú kürtcsillagai, fehér csillagkürtjei, zöld csipke­­pikkely lángjai, pikkelycsipke-pamutoszlopai, véres hab-örvényei, vért-gőzölgő sziromgömbjei, sárga tajték-labdái, gyémánt-tű-fonadék függőleges láncai szárcsúcsukon aranycsillagszőr-ass­zonyölekkel, kékeres, lila üst­ aljú vérző szőr­csillagokkal, véres kék zománc-palarózsákkal, amelyek, mint Isten szagos cite­­rás-kertjei lángolnak és illatoznak és szólnak madarak hajnali hangján, angyalok alkonyi hangján, selyemcsipke-zsoltárral és hajszálér-horgolat édes himnusz­függönyökkel, ott illatozván, virágozván és égve lüktetvén édesen a Mindenség Vérpettyekkel-teleköhögött és Vérfelhőkkel-telehörgött L­iomillatú Csillagtér- Térsötét Húsában; és láttam József Attila szigorú­ árnyékú, majdnem mértaninak­­tetsző, léte konok és áttetszően tiszta és létezése elveszettségében mégis oly határozott és határozottságában mégis oly elveszett vers­ kezeírását, a tollat­ fogó ujjak ajándékozta írás gyöngéd határozottságát, amely, mint maga a tudatos akarat és mégis amely egyetlen tiszta hullás önmaga elveszettségének és vacogó önérzetességének önmagát-hinni-nem-merő, önmagát-akarni-nem-lehető fék­telen, önvesztő örvényeibe, áttetsző örvény-lángkútjába, az írást, a kézirat-vers­­szabatosságot, amely mégis a hulló magány, fekete kőláncok egyenletes csobo­gása, amely mégis a csobogó vágy, hogy a Lét, Forma, Akarat, Világ, Valóság, Ország, Társadalom, Szív és Szerelem, Halál Halandóság és Halhatatlanság legyen olyan, szeretné amilyennek ő, amilyennek hinni akarná, tévetegen. Hegeli­szerkezetű folyamatos épülő egyszerűnek, gyermetegen harmonikusnak, őgye­­legvén önmaga diszharmóniájának függvényei között, az Egyetemes Diszharmó­nia erővonalainak kúszadék-végtelenségében, gőzölgő ősfonadék-kuszaságá­­ban, mint gyermek ha szálkás hosszú ködben sírva ácsorog és sírva jár, mert apja elzavarta, anyja sír, mert az Anyag elhagyta őt, őt az Anyagot­ nem-ismerőt, mert Istene nincs neki és mégis látni kell, s Isten kellene, hogy legalább a szemeit bütykös ujjaival kinyomja, mert látni fél és neki látni rettenet, nem remény. Igen, láttam írását a Kezeknek, a Megismerteknek és Ismeretleneknek, a most már Csontpálcacsillagoknak, széthullt Csontrudacska-csillagláncoknak a tevékeny földben, keze vers-vonását, keze éposz-vonását, keze-írása tinta csipke-láncten­­gerét Babits Mihálynak, Krúdy Gyulának, Móricz Zsigmondnak, Szabó Lőrinc­nek, Tamási Áronnak, Madách Imrének, Kosztolányi Dezsőnek, Berzsenyi Dánielnek, Balassi Bálintnak, Kölcsey Ferencnek, Zrínyi Miklósnak, s most .

Next