Új írás, 1974. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)

1974-08-01 / 8. szám - NAPLÓ - Sükösd Mihály: Regényíró a küszöbön (Dobai Péterről)

magát a maga teremtette magányban, de a film utolsó kockáin hirtelen sírva fakad, kötélnyi mellizmain egy játékmackót ringatva. Olvastam továbbá néhány remek esszéjét, a nyelv és a film kapcsolatáról általában, Pasolini jelenségéről különösen. Mindez egy kirobbanóan tehetséges, s nekem kivált rokonszenves, mert minden műfajban kísérletező, a műfaji határokat gátlástalanul átlépő író­típust jövendölt. Tárgyszerűbben szólva (mert Dobait nem a magam ízlése, hanem önértéke szerint kívánom méltatni): ez a valaki, sokat tanult, sokat tapasztalt magánlény, önmagát írásban megvalósítani akaró értelmiségi nem ismer műfaji korlátokat, sokat, talán túl sokat is akar, s képessége, közlésvágya, munka­bírása azt ígéri, hogy minden műfajban sokat elérhet, ha... Itt félelmeim és fenntartásaim következtek volna. Ha nem a legnehezebb műfajban, a regény­ben bizonyít Dobai. De írt egy regényt, zárójelbe téve rövid írói múltját, s csupa új, bár másfajta kérdőjelet raj­zolva a jövőre, írt „egy múlt századi magyar regényt”, ahogy a Csontmolnárok szerény és gőgös alcíme hirdeti, amely akkor is érték és esemény lenne, ha nem egy éppen-hogy-har­­mincéves fiatalember első regénye. Mi az, hogy regény? Fölös szabadidőnkben mást sem csinálunk, mint a regény ismérveit igyekszünk csalhatatlan biztonsággal egybegyűjteni. Annyi kiderült, hogy minél több szabályos és rendhagyó változatot ismertünk meg az utóbbi években, annál bizonytalanabbak vagyunk a regény - akár a legelőzékenyebben tágas - meghatározását illetően. A Csontmolnárok a legújabb alkalom, hogy az elérhetetlen fogalmi definíció helyett a regény, mint gyakorlati jelenség életképességén örvendhessünk. Regény, a múlt századi magyar szabadságharc leverését közvetlenül követő időből. Az első kép, az első jelenetek színhelye Viddin, akkor török terület, a magyar határ közvetlen közelében, a világosi fegyverletétel után átszivárgó politikai menekültek gyülekezőhelye. Az utolsó föld­rajzi helyszín Aleppo, akkor ugyancsak a török birodalom része, a homoksivatag és a nomád arab törzsek ellen előretolt sivatagi éke és védőbástyája, ahol a mohamedán hitre áttért Bem tábornok Amurát pasa néven, szultáni tüzérparancsnokként a török hadsereget kívánja kor­szerűsíteni, töröknek álcázott politikusként az európai nagyhatalmak sakkjátszmájába bele­húzni, az eltiport keleteurópai forradalmakat újból lángra lobbantani. Viddin és Aleppo között körülbelül egy év telik el, Bem belehal régi sebeibe a szíriai homokon, az emigráció szerteszét szóródik. Ebből a mutatós anyagból lehetne történelmi regényt csinálni a leporello-szabványok szerint, s elszánt parabolát készíteni, a bukott forradalom kulisszái mögül a jelenre kacsintva. Dobai Péter — átgondolt, kiérlelt módszerrel - egészen másról és másként ír. Regénye elbeszélés is, meditáció is; a történetmondó regény határainak kitágítása a film és a tanulmány műfajai felé. Minden újat akaró (tehát nem a puszta hagyományból, a már fel­halmozott készletből merítő) regény az események előadásának és az eseményeket keretező intellektuális közlés, a gondolati reflexiók együttes megteremtésével küszködik. Dobai Péter eredeti megoldást talál. Amikor gyorsítania kell az eseményeken, amikor tehát az elbeszélés időbeliségét kell megoldania, képekre alapozott jeleneteket sorakoztat egymás után, kiélezett helyzetek filmszerűen gyors menetével mozgatja a regényvilágot. Amikor viszont gondolati közlést, elemzést érez szükségesnek, nem ő, a regényíró esszéizól, hanem összegyűjti sok szereplője közül az éppen soron lévőket, s köztük osztja szét, velük párbeszédelteti el, amit elmondani fontosnak tart. Megvesztegetően tudatos regényírói módszer. Hatását fokozza, hogy Dobai nem szemérmes és nem lusta segítségül hívni a dokumentációt (nemzetközi regényírói módszer napjainkban a véges képzelet megtámasztására). Filológiai ellenőrzés nélkül is nyilvánvaló, hogy e „múlt századi magyar regény" szerzője behatóan tanulmányozta a korabeli emlékiratokat, a szabad­ságharc bukása utáni elsődleges és másodlagos irodalmat. Okosan értékesíti szerzeményeit: ha kell, egyenesben idéz, máskor stilizálja, tehát a regényvilághoz illően átfogalmazza a doku­mentumokat, megint máskor lopni sem restell: jellemző helyszínt, figurát, fordulatot. Mire szolgál mindez? Mire kell Dobai Péternek Kossuth és Bem, a múlt századi, levert szabadságharc túlélői, menekültjei? A személyiségképletek pompás színkorongja? Leginkább arra, hogy az emigráció hányódása, szétszóródása, felmorzsolódása és helytállása, az egyszeri események vizsgálata ürügyén a maga regényírói hangján a maga egyéni véleményét közölje a szabadságharcról és a szabadságharcban csírázó társadalmi forradalomról. A regény tetemes részében a vesztesek, a tegnapi katonák, politikusok, lázadók, forradalmárok azt csi­nálják, amit alkalmasint minden politikai emigráció a kezdeti szakaszban: újra meg újra át­­lámpázzák a tegnapi múltat, csatáról-csatára, mozzanatról-mozzanatra sorra veszik a szabad-

Next