Új írás, 1991. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám - Jánosy István: A pokol bugyraiban (Az álomnapló II. része)
JÁNOSY ISTVÁN A POKOL BUGYRAIBAN Az álomnapló II. része Az itt következő álomsorozat az álmodónak 1957 és 60 közötti álmait közli és magyarázza. E korszak részletes önéletrajzát elmondta Kabdebó Lórántnak (Új írás 1990. január). Az álmok mélyebb megértéséhez ajánlatos ezt párhuzamosan olvasni az álmokkal. Az álomsorozat első része a Forrás 1990 májusi számában jelent meg. Pár szóval jellemzem az álmodó életének e korszakát. 1956 tragédiája és a rá következő rémuralom a kivégzésekkel, kínzásokkal, tömeges bebörtönzésekkel végleg kétségbeejtette az álmodót. Egyáltalán nem akart tovább élni. Két ízben kísérelt meg öngyilkosságot. Minden lehető módon pusztította önmagát: „Hadd lássuk, Úristen, mire megyünk ketten!” Hogy mégis életben maradt, azt elsősorban ,,védangyalának", feleségének, Katalinnak köszönheti. Az álmokat az álmodó rögtön a felébredés után lejegyezte: ezen a szövegen utólag semmit nem változtattam. Ezért olvashatók az álmok első személyben, a hozzáfűzött kommentár harmadik személyben. Ez a körülmény mentse az álomszövegek helyenkénti hevenyészettségét. 1. Tragikomikus álom. 1957 okt. dec. körül „Gyenesben jártam Katival. Sorra megmutogattam neki a parasztházakat, melyekben gyerekkoromban laktunk, Firincke csínytevéseinek a színhelyeit, és így mentünk lassan a part felé. Kati eltűnt mellőlem. A partra már nem ismertem rá (lehet, amiatt, mert jócskán beszoptam). Eltűntek a fák, villa villa hátán, a vasút két oldalát emeletes bazársor övezi, állomás állomás után. És mindenütt elképesztő tömeg, még járni sem lehet, hogy az ember bele ne ütközzék valakibe. Lehet azért, mert „híres” ember vagyok („költői"), lehet, mert kissé szeszes-indulatosan csörtettem és néhány pacákot meglöktem, sőt föl is döntöttem, a bazársoron a tömeg figyelme rám terelődött. Az kettéoszlott: egyik része a legnagyobb ovációval ünnepelt, a kisebb, de agresszívebb része meg akart lincselni. Egy parti villába menekültem. Ott is ugyanez a kettősség. A ház rámenős-termetes ura és nagy lakli fia mindenáron el akart tángálni, viszont az asszonyfront - a molett-öregecske háziasszony és töltöttgalamb lánya - nem győzött bújtatni, védeni, kényeztetni, minden földi jóval ellátni, titokban még a szeszt is hordták nekem, pedig már épp eleget ittam, s közben még testi épségüket is veszélyeztetve, életre-halálra vívták gigantomacchiájukat a Gargantua-fazonú férfifronttal. Hála Istennek elég erős, sodrófás Brünhildák voltak hozzá. Én az asszonyok védelme alatt csak darvadoztam, síri hangon emléksóhajokat kántáltam az eltűnt ifjúságról. Közben - mint Gulliver az óriásoknál - állandó halálveszélyben forogtam, mert ha dajkáim kitették a lábukat a házból, a férfifront dikiccsel rohant reám. Borzasztó jelenet ebből a korszakból. Egyszercsak érzem, mintha a bugyim alatt (NB, ekkoriban női bugyikban jártam) a testemen egerek szaladgálnának össze-vissza - vagy