Új írás, 1991. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1991-09-01 / 9. szám - Jánosy István: A pokol bugyraiban (Az álomnapló II. része)

JÁNOSY ISTVÁN A POKOL BUGYRAIBAN Az álomnapló II. része Az itt következő álomsorozat az álmodónak 1957 és 60 közötti álmait közli és magyarázza. E korszak részletes önéletrajzát elmondta Kabdebó Lórántnak (Új írás 1990. január). Az álmok mélyebb megértéséhez ajánlatos ezt párhuzamosan olvasni az álmokkal. Az álom­sorozat első része a Forrás 1990 májusi számában jelent meg. Pár szóval jellemzem az álmodó életének e korszakát. 1956 tragédiája és a rá következő rémuralom a kivégzésekkel, kínzásokkal, tömeges bebörtönzésekkel végleg kétségbeejtet­­te az álmodót. Egyáltalán nem akart tovább élni. Két ízben kísérelt meg öngyilkosságot. Minden lehető módon pusztította önmagát: „Hadd lássuk, Úristen, mire megyünk ketten!” Hogy mégis életben maradt, azt elsősorban ,,védangyalának", feleségének, Katalinnak köszönheti. Az álmokat az álmodó rögtön a felébredés után lejegyezte: ezen a szövegen utólag semmit nem változtattam. Ezért olvashatók az álmok első személyben, a hozzáfűzött kom­mentár harmadik személyben. Ez a körülmény mentse az álomszövegek helyenkénti heve­­nyészettségét. 1. Tragikomikus álom. 1957 okt. dec. körül „Gyenesben jártam Katival. Sorra megmutogattam neki a parasztházakat, melyekben gyerekkoromban laktunk, Firincke csínytevéseinek a színhelyeit, és így mentünk lassan a part felé. Kati eltűnt mellőlem. A partra már nem ismertem rá (lehet, amiatt, mert jócskán beszoptam). Eltűntek a fák, villa villa hátán, a vasút két oldalát emeletes bazársor övezi, állomás állomás után. És mindenütt elképesztő tömeg, még járni sem lehet, hogy az ember bele ne ütközzék vala­kibe. Lehet azért, mert „híres” ember vagyok („költői"), lehet, mert kissé szeszes-indulato­­san csörtettem és néhány pacákot meglöktem, sőt föl is döntöttem, a bazársoron a tömeg figyelme rám terelődött. Az kettéoszlott: egyik része a legnagyobb ovációval ünnepelt, a kisebb, de agresszívebb része meg akart lincselni. Egy parti villába menekültem. Ott is ugyanez a kettősség. A ház rámenős-termetes ura és nagy lakli fia mindenáron el akart tángálni, viszont az asszonyfront - a molett-öregecske háziasszony és töltöttgalamb lánya - nem győzött bújtatni, védeni, kényeztetni, minden földi jóval ellátni, titokban még a szeszt is hordták nekem, pedig már épp eleget ittam, s közben még testi épségüket is veszélyez­tetve, életre-halálra vívták gigantomacchiájukat a Gargantua-fazonú férfifronttal. Hála Isten­nek elég erős, sodrófás Brünhildák voltak hozzá. Én az asszonyok védelme alatt csak darvadoztam, síri hangon emléksóhajokat kántál­­tam az eltűnt ifjúságról. Közben - mint Gulliver az óriásoknál - állandó halálveszélyben forogtam, mert ha dajkáim kitették a lábukat a házból, a férfifront dikiccsel rohant reám. Borzasztó jelenet ebből a korszakból. Egyszercsak érzem, mintha a bugyim alatt (NB, ekkoriban női bugyikban jártam) a testemen egerek szaladgálnának össze-vissza - vagy

Next