Uj Kelet, 1922. február (5. évfolyam, 24-46. szám)

1922-02-01 / 24. szám

% oldal ■ Eszerint az orosz kormány közölte Bono­­mival, hogy a génuai konferencián résztvevő delegáció tagjai ezek lesznek: Lenin elnök, Csicserin külügyi népbiztos, Lítvinoff, Joffe, Suverovszky és az ukrán kormány képvisele­tében Rakovszky külügyi népbiztos. Ha Lenin valóban elmegy a génuai konferenciára, ez egyike lesz a világ­politikai legérdekesebb eseményeinek. Oroszország és Olaszország között külön­ben egyre szorosabb a kereskedői viszony. Az orosz-olasz kereskedelmi egyezség értelmében Olaszország szabadon használhatja a Fekete­tengeri orosz kikötőket. Odesszai jelentések szerint már most is igen sok olasz kereskedelmi hajó tartózkodik orosz vizeken. Igen érdekes, hogy Oroszország esküdt ellensége, Lengyel­ország megkötötte a kereskedelmi egyezményt a szovjet szövetségessével, Angolával. A lengyel követ már fel is készült, hogy elmenjen Angolába. „Igazi kereszténység, zsidóság és erdélyi magyar politika“ Megjegyzéseit egy politikai vitához Az Új Kelet munkatársától Igazi kereszténységről, zsidóságról és erdélyi magyar politikáról elmélkedvén Weisz Sándor a „Napkelet“ hasábjain, nevezetes ered­ményre jutott. A kifejezés színárnyalatában hiba van. Nem az eredmény nevezetes, hanem az, hogy jutott. Mert az, amit Weisz Sándor elmélkedésének végső eredményeképen leszö­gez, nem új dolog, nem hat a fölfedezett igazságok erejével. Legalább is előttünk nem. De hogy rájutott erre az eredményre, olyan az, mint amikor kutató lélek már régen fölfe­dezett igazságokra bukkan. Ő még nem ismerte őket és a maga, külön útján jutott el hozzájuk : ez érdeme, vagy t mondjuk így: érdekessége. És ha érdeméből igeni, de érde­kességéből mit sem von le az, hogy igazság felé vezető útja messzi kalandozó volt, sok tévedéssel és zökkenőkkel teli. A fontos az, hogy végső eredményben mégis csak eljutott és a maga egyéni útján jutott el az igaz­sághoz. Az, amit Weisz Sándor a magyaror­szági zsidókérdésről, Apponyiról, kurzuspoli­­tikáról mond, bizony telve van bátortalan tapogatózással. De hiszen mindez csak nyil­vánvaló elöljáróbeszéd ahhoz, amit Weisz Sán­dor az erdélyi zsidókérdésről kíván mondani. A tévelygő, tapogatózó bevezetéshez mérten, rövid néhány mondat csak és ha nem is a föl- Perec alakjai Írta: Szabó Imre Különös atmoszférája van az életnek, amelyből Perec témát és hangulatot merített. Az emberek bizonytalan, légi egzisztenciák, az egyetlen szilárd pont, az istenben való bizodalom, amely felegyenesedve vagy meg­­görbülten tartja őket. Abramovicz (Mendale Moc­er Sztorim) egy regényéből vett néhány sor talán megérezteti a levegőt, amelyben Perec alakjai éltek . Ha teszem, hirtelen megkérdezed a tunjedaskei zsidótól: — Miből él öregem ? Akkor megzavarodik és nem tudja mit feleljen. Csak ha kissé magához tért, mondja nagy meggyőződéssel: — Hogy miből élek? Hál istennek él még a világ ura, aki nem hagyja el a teremtményeit. Adott életet és ha isten úgy akarja, tovább is élni hagy. De ha érdeklődsz és megkérdezed: mi a keresete, öregem, van van valami mes­tersége vagy foglalkozása ? — Hála istennek — feleli — ahogy itt lát, engem a Mindenható csoda aján­dékkal ajándékozott meg, finom kis han­ W,J KELET Szerda, 1922. február 1.I­V. évf. 24. sz. fedezett, de a hirdetett igazságok elemi erejé­vel hat. „Az erdélyi magyar politikának is van zsidókérdése, — állapítja meg a végső ered­ményt Weisz Sándor — ha félig-m­eddig úgy kezelték is, mintha nem volna. Az itteni magyar politika legjobbjai is, akik a szabad­ságeszmék erkölcsi erejétől és érvényre jutásuk hatalmas gyakorlati értékétől vannak áthatva, nem látják, hogy mi a tennivaló a zsidókér­désben. Minden igyekezet abban merült ki eddig, hogy elgáncsolják a zsidóság cionista csoportjait és azokkal, akik nem cionisták, valamilyen csendes társként az itteni magyar­ság számarányát növeljék, mondván, hogy ezek a magyar zsidók. Ilyen formán az ered­mény is természetesen csak formális, több­kevesebb számösszegben jelentkező anélkül, hogy lélekből jövő energiakifejtések is járná­nak vele. Annak az erdélyi kisebbségi politi­kának, amelyik a zsidóság munkáját is az egyetemes erdélyi érdekek lelkes szolgálatába akarja állítani, bátran szemébe kell néznie a kérdésnek és azon kell kezdenie, hogy a zsidók pedig zsidók, akár cionisták, akár nem azok és ezen az alapon ki kell dolgoznia a maga politika és társadalmi feladatait az itteni zsidó­ság mindkét részével szemben. Szabadságmoz­­galomnak­ nincs erkölcsi jogosultsága és nincs egészséges gyökérzete akként, ha már fogan­tatásában szabadságjogot mérgez meg. Nekünk­ elemista igazság. Weisz Sándor­tól nagy és értékes fölfedezés. Olyan fölfede­zés, melyet­eljes súlyában érez és épen azért nincs elég bátorsága, a maga mezítelenségében kimondani. Ugyanezt az igazságot a mi elemistáink három szóval szabatosabban, vilá­gosabban és minden félreértés tudatos lehetet­lenné tevésével mondanák el, így : „a zsidók pedig zsidók ,és nem magyarok (és nem romá­nok), akár cionisták, akár nem.“ Weisz Sándor már fölfedezte ezt, ki is mondta, de még nem volt ereje rp megfelelő szavakat alkalmazni. Kár volt, mert félreértésekre, belemagyarázá­­sokra ad alkalmat. És hogy mennyire így van, arra iskolapélda Dózsa Endre volt alispán cikke, melyben hozzászól ugyancsak a „Napkeletiben Weisz Sándor fejtegetéseihez. — A nemzeti jogok kivívásában — mondja Dózsa Endre, — az erdélyi zsidóság bármelyik válfaja természetes szövetségesünk. „Ebben a vonatkozásban nem lehet elkülöní­teni a cionista zsidót a magyar zsidótól. Ez a megkülönböztetés ma már úgyis egyenesen csak a zsidóságra tartozik, nekünk magyarok­nak a magunk nemzeti büszkeségünk szem­pontjából mindenesetre felemelő, hogy elhagya­­tottságunkban is vannak zsidó polgártársaink, gocskával és a nagyünnepeken előimádko­­zom és vagyok magamnak egy kántor. De körülmetélő is vagyok és egyszer-másszor házasságot is közvetitek. Most, köztünk ma­radjon, háziúr vagyok és a falu végén van egy kis pálinkamérésem. Kecském van, amit fejni lehet és a közelben van egy távoli rokonom, akit szintén fejni lehet és végül mondtam már — az égben van a mi atyánk, aki — ments isten — nem hagyja el gyermekeit. Az isteni bizalomból a túlvilágban való abszolút hit következik. A keleti zsidóban ez a misztikus hit realizmussá kövesül. „Odaát“ a férfinak, aki „itt“ jámbor és istenfélő volt és görnyedt a szent tan fölött, nagyszerű dolga van, karosszékben ül és sütkérezik az isteni fényben. A felesége, ha jó, igazi hitves volt, Zsámolyon ülhet ura lábainál és élvezheti szintén a fényt és meleget. Ez a téma sűrűn váltakozik Perec no­velláiban. Két asszony levélváltásában „A Pekel Brief“­ az egyik így panaszkodik: „Nevetnem kell, ha túlvilágomra gon­dolok. Én leszek annak az őrültnek a zsá­molya ! Hát nem humoros ez ? ! Ő fotelben ül és én a lábainál. A pipogya ember itt fél tőlem, itt én vagyok az úr, de „odaát“, Eden kertjében, isten a megmondhatója, kik fajuk szenvedélyességével vallják magukat magyaroknak.“ Lám, milyen hamar megbosszulja magát az egészen fölfedezett, de csak félig és této­vázva kimondott igazság. Kár volt Weisz Sándornak azt a három szót, amit­­pedig úgy­is érzett, amit ki is mondott, de csak a sorok között, nem nyíltan világgá hirdetni. Akkor a magyar Dózsa Endre sem tud­­t és akart volna mindig „magyar zsidókról“ beszélni. Pedig az eszmék és igazságok tisztázásához múlha­tatlanul szükséges, hogy végre köztudatba menjen: Romániában a zsidók és magyarok lehetnek, sőt kell, hogy politikai szövetségesek legyenek,­­ hiszen mindkét népcsoport nem­zeti kisebbség az országban. De épen az őszinte szövetség érdekében volna szükséges, hogy a két népcsoport és a politikai vezetők férfias nyíltsággal álljanak egymással szemben. Dózsa Endre nemzeti önérzetét ne simogassa, hogy vannak zsidók, akik magyaroknak vall­ják magukat. Az aradi példa mutatja, meny­nyire nem őszinte ez a vallomás. Dózsa Endre és a magyarok tudják a legjobban, hogy ezek a zsidók nem magyarok. Mire való tehát ez a gyöngeség és szemfényvesztés. Nem érdeke ez a zsidóságnak, de nem érdeke a magyar­ságnak sem. Bizonyító példa erre épen mi, zsidók vagyunk. Nemzetpolitikai szempontból ős­dők óta jellegzetességünk nekünk, hogy sohasem akartuk megtéveszteni sem magun­kat, sem másokat. És bizonyos, hogy épen ez volt egyik oka annak, hogy a zsidóság, mint külön nép, évezredes szétszóratásban és államtalanságban is fönn tudta magát tartani. Mert ha ritkán is,­­ de nekünk is voltak és vannak „szövetségeseink“. Sőt voltak olyan esetek, mikor ezek a szövetségesek egészen felolvadtak a zsidó kultúrában és népiségben. A középkori krónikák lengyel főurakról, tudósokról számolnak be, akik odáig mentek a zsidóság megértésben, hogy fölvették a zsidó hitet és mártírhalált haltak. És itt vannak az erdélyi közödújfalusi székelyek. Mindezeket, a zsidó etika, az első generációban, a „ger­lédek“ névvel illeti. Magyarul: „az igazságos idegen", vagy talán helyesebben „igaz lelkű idegen“. Mert a zsidó felfogás szerint, az első generációban még azok is idegenek, akik föl­vették a zsidó hitet. Aminthogy természetes is. A zsidó vallás ebből a szempontból nem egyéb mint a zsidóság nemzeti alkotmánya. Bárkinek jogában áll ezt a nemzeti alkot­mányt teljes őszinteséggel magára vállalni. De zsidóvá, csak a harmadik generáció lesz, a teljes beolvadás a vérkereszteződés útja. Ez őszinte, becsületes és természettudomá­nyos alapon álló álláspont — és ez tartotta fönn a zsidó népet. Szövetségesei, megértői tudunk lenni a magyarságnak, ha őszinte megértést találunk magunkkal szemben. De mi lesz, Isten a megmondhatója! És ha ott fönt belém rúg, jaj, szent atyám, mi lesz ebből ?!“ Egy másik írásában megmutatja, hogy a földöntúli hit hogyan rajzolódik le egy zsidó napszámos lelkében. A kis vázlatban (Sosem bájít a Házibéke) Chajím, a napszá­mos, aki fiatalos rajongással szereti asszonyát, sokat gondol arra, miképen tudná egyszerű, írástudatlan ember l­étére megszerezni maga és felesége számára a túlvilág malasztját és örömeit. Szombat délután elmegy a bet ha­­hamidrásba, odaáll a kályha mellé és hall­gatja az előadót, aki olykor megemlíti a túlvilágot. Szól a pokolról, ahol tüzes vas­vesszővel verik a gonoszokat és a ragyogó mennyországról, ahol viszont a jámborok — fejükön aranykoronával — ülnek és bámulják a szent Tórát. Chajim egy alkalommal oda­megy a melamedhoz előadás után és reszkető hangon kérdezi: — Rabbi, adjon kérem tanácsot, hogyan juthatok egy kis túlvilághoz. — Tanulj gyermekem Tórát — ez a felelet. — Nem értek hozzá. — Tanulj könnyebb dolgokat, , olvass régi, épületes meséket, olvasd az „Atyák taní­tásait“.

Next