Uj Kelet, 1978. január (59. évfolyam, 8963-8989. szám)
1978-01-01 / 8963. szám
ti KELET 1978IGÉRETEI Írta: DAN OFRY Az amerikai Time magyilm Ámár Szádat egyiptomi elnököt tette az 1977-es év utolsó Timepéldányának fedőlapjára. A szabad világ egyes számú hetilapjának szerkesztősége úgy találta, hogy vitán felül Szádát az év embere. Ő az, aki mindenkinél jobban rányomta bélyegét az esztendő eseményeire. Tegyük hozzá, nem ok nélkül. Szádát valóban történelmet csinált. Annak ellenére, hogy még nem lehet tudni, mikor és milyen eredménnyel jár az a fordulópontot jelentő kezdeményezés, amely november 19.-én, szombat este játszódott le a luddi Ben Gurion repülőtéren, ahová megérkezett az egyiptomi államfő különgépe. Igaza volt a Time agytrösztjének, amikor arra a következtetésre jutott, hogy függetlenül a végső kibontakozás jellegétől, Szádát már eddigi tevékenységével is beírta nevét 1977 legnagyobb államférfiainak a névsorába. Annál is inkább, mert a lista nem túlságosan gazdag ... Talán kortünet az, hogy nincsenek olyan formátumú szereplők a világpolitika színpadán, mint Churchill, Sztálin, Roosevelt, de Gaulle, Kennedy és végül, de nem utolsó sorban, David Ben Gurion. Amerre csak a szem ellát, a középszerűség, majdnem azt mondhatnánk, a szürke színtelenség dominálja a nemzetközi arénát. Nemcsak a Közelkeleten, hanem Európában, Afrikában, Ázsiában és a végtelen méretű amerikai világrészen. Nincsenek már Gandhi és Mao Ce-tung méretű alakok a kormánykerekeknél, mint ahogy nehéz felfedezni olyan karizmatikus vezéregyéniségeket is, mint Gamal Abdul Nasszer, vagy Konrad Adenauer, Juan Peron volt az ötvenes évek közepén. Korszakunk a vérszegény profilt mutató technokraták jegyében áll. Ezért volt még kiemelkedőbb és még rendhagyóbb Anuár Szádát kiugrása az átlagos keretből. Ezért lett okkal-joggal Menáchem Begin is az év embere, jóllehet őt nem koronázta meg ezzel a címmel a Time szerkesztősége. Szádát ugyanis nem válhatott volna az év emberévé Menáchem Begin nélkül. Mint ahogy Izrael mai kormányfője sem képezhetett volna olyan lenyűgöző meglepetést, ha történetesen Kairóban nem olyan egyéniség ül az elnöki palotában, mint Ánár Szádát. Tegyük, hozzá, mindkettőjük részére szerencsés fordulatot hozott az a körülmény is, hogy a washingtoni Fehér Házba az egykori georgiai mogyorótermelő került, akit Jimmy Carter néven ismert meg a nagyvilág. Szerencsénkre és a szabad világ szerencséjére, Carter mégis elállt attól a beteg gondolattól, hogy Henry Kissingert ismét aktivizálja. Mindezt azért fontos meg©műteni, hogy felvázoljuk a globális összefüggések mozgató erőit és egymásba fonódó szálait. Hogy megértsük, milyen sorsdöntő szerepe van az egyéniségnek, a személyiségnek a történelem hullámzásában. Annak ellenére, hogy a marxista dialektika tagadja az egyéniség történelemformáló szerepét. Pedig, ha alaposabb és kevésbé dogmatikus eszmei számvetést tartanának, az ortodox szocializmus vallására esküdő elvtársak is kénytelenek lennének beismerni, hogy még náluk is korszakalkotó szerepet tölt be minden átlagon felüli egyéniség. Nem is kell messzire menniök. Lenin önmagában véve bizonyíthat. Az elmúlt polgári év, 1977 arculatát áttekintve, három fej emelkedik ki: Jimmy Carter, Ánuár Szádát és Menáchem Be- S'״• ----------------— ^feltétlenül ebben a fontossági sorrendben. Nemcsak azért, mert történetesen e sorok írója a Közelkeleten él. A Carter — Szádat — Begin trió akkor is az elmúlt polgári év élvonalbeli csatársora lenne, ha ezt a helyzetanalízist Honolulu, vagy Rawalpindi szemüvegén keresztül néznénk. Mit bizonyít Jimmy Carter? Megválasztása annak a tanusága, hogy Amerikában — majdnem — mindenki lehet elnök. Hogy majdnem mindenkiből lehet a Fehér Ház lakója. Hogy egy olyan helyi méretekben és távlatokban tevékenykedő politikus is, mint Jimmy Carter, akit egy esztendővel ezelőtt még a „Jimmy, ki az?” gunyoros jelzővel ruházták fel, egy jól átgondolt lerohanással meghódítja a 200 milliós Amerika szivét. Mert nincs mögötte foltos múlt, mert teliszájjal mosolyog és azt is megvallja őszintén néhány nappal az urnák előtti „ítélet” előtt, hogy ő bizony példás családi élete ellenére is, életében gondolatban bizony már rátekintett más asszonyra is... Valamikor, az álszent amerikai puritanizmus korlátolt uralma idején, egy ilyen vallomás a Playboy számára egyértelmű lett volna a szavazópolgárok halálos ítéletével. Most más történt. Jimmy Cartert 1977 január 20-án beiktatták a szabad világ legfélelmetesebb és leggigászibb hatalommal, felelősséggel járó hivatalába. És Jimmy Carter az első esztendőben is megírni tatja, hogy nem rabja múltbeli fogalmaknak. Hogy van ereje nemet mondani a Kreml urainak is. Hogy hajlandó újítani és megújítani. Hogy nem riadt vissza négert kinevezni országa UNO- küldöttsége élére és ezzel bevonni egy néger embert az elnöki kabinetbe. Pedig Jimmy Carter a mai napig többnyire megkövesedett faji fogalmakban gondolkodó Dél, a délvidéki Georgia szülöttje és képviselője. Egy olyan övezet fia, ahol , hogy csak egy furcsaságot említsünk, még ma is, a 20. század második felében, 1978 küszöbén, vannak olyan helyek, ahol félbeszakítják a vasárnap délelőtti misét, ha egy fekete ember akárcsak megközelíti a templom környékét. Jimmy Carter bátorságát, fogalmakat és társadalmi normákat áttörő merész lépéseit csakis sajátságos földrajzi, társadalmi háttere révén domboríthatjuk ki kellőképpen. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert — amint az események bizonyítják — 1977 a vakmerő emberek éve volt. Ezért tekinthető Carter, Szádát és Begin az év embereinek. A maguk területén, a maguk sajátságos világában, mindhárman hősöknek bizonyultak, a hadak bevetése nélkül. Szádát érdeme nem abban áll, hogy szeretne békés korszakot biztosítani nyomasztó túlnépesedésben szenvedő 40 milliós országa számára. Az arab világban vannak más vezérek is, akik szintén szeretnének lemászni az évtizedes gyűlölködés uborkafájáról, hogy normalizálják kapcsolatukat Izraellel. Ánár Szádát kivételes államférfial valérje abban nyilvánult meg, hogy minden más arab vezetőtől eltérően vette magának a bátorságot, a személyes kockázatot, politikai jövőjének egész súlyát és az ellenségeskedés, az Izrael-ellenes totális bojkott lelki sorompóit áttörve, nyíltan leült a tárgyalóasztalhoz Izrael vezetőivel. És nem akárhol, hanem Jeruzsálemben, Izrael fővárosában. Ehhez, amint a szélsőséges arab világ és a kommunista blokk acsarkodása tanúsítja, s nem kis adag merészség kellett. Szadánnak azonban meg volt nemcsak a távolba látása, de a belső ereje is ahhoz, hogy ezzel a lépéssel elindítsa a békekötés még előttünk álló, bonyolult, aknákkal kikövezett folyamatát. Menáchem Begin nem bizonyult egyenlőtlen partnernek, Izrael miniszterelnöke, akit három évtizeden keresztül majdnem az ördög képében próbáltak lefesteni a választópolgárok előtt, az egész vonalon rácáfolt a személyével és politikájával kapcsolatban kifejtett agymosásra. Azok után, hogy ״ Begin győzelme azonnali háborút hozó jelszóval ijesztgették Izrael népét, Menáchem Begin a választási győzelem után megtartott első beszédében is már békejobbot nyújtott hazai és határon túli riválisainak. Lehet többféle magyarázatot találni erre. Mint ahogy lehet sokféle módon csűrni-csavarni azt az indokolást is, hogy miért került sor éppen Begin idejében az első igazi és tényleges békekötési kísérletre. Csak egyet nem lehet elvitatni. Hogy ez a pszichológiai frontáttörés Menáchem Begin kezdeményezésével és államférfiai bölcsességét tanúsító szilárd vezetésével született meg. Vaknak kell lennie annak, aki nem karja látni és belátni, hogy a Szádát — Begin teljesítmény csakis a politikai horoszkóp, a történelmi csillagfordulás olyan helyzetében alakulhatott ki, amikor a világ sorsát közvetlenül befolyásoló Közelkelet két kulcsállamának az élén két olyan erős egyéniség áll, mint Ánár Szádát és Menáchem Begin. • Az időbeli távlat előnye, hogy embereket, eseményeket higgadtabban mér le. Jóllehet Begin csak félesztendeje kormányoz és még nincs hat hete sem, hogy megindult a drámai békekísérlet Izrael és Egyiptom között, már ma is nyilvánvaló, hogy Ánár Szádát, ha nem is tudatosan, de tudatatt azért jött novemberben Jeruzsálembe, mert ott egy olyan kormányfő fogadta, mint Menách׳־ m Begin. Régi igazság, hogy a háborúhoz és a békéhez is — partner kell. A tévhittel ellentétben, mindkettőhöz erős vezérekre van szükség. Úgy tűnik, hogy Ánár Szádát és Jimmy Carter is villámgyorsan felfogták az 1977 május 17.-én lezajlott izraeli választások után, hogy a zsidók államában most olyan egyéniség vette kezébe kormánykerekét, aki nemcsak céltudatos, de eléggé határozott ahhoz is, hogy irányt változtasson, ha ezzel egy kis remény van eljutni a béke partjaihoz. Az a tudat, hogy 1978 küszöbén Washingtonban Jimmy Carter, Kairóban Ánár Szádát és Jeruzsálemben Menáchem Begin tartják kezükben a kormányrudat, önmagában véve elég ahhoz, hogy bizalommal tekintsünk a holnap elé. ESEMÉNYEK־ EMBEREK HÉTKÖZNAPOK KÉT VAGY HÁROM HÓNAP Írta: BARZILAY ISTVÁN ״ Be^irt^ar^azt mondta, hogy három hónap múlva kötjük meg a békét, én azt mondom, hogy két hónap is elég lesz...” — ezt az optimista nyilatkozatot Anvár Szádát egyiptomi elnök adta Barbara Wolkersnek, a népszerű amerikai tévé műsorvezetőnek. Feltételezzük, hogy Szádát optimizmusa tényekre épül s lehet, hogy két vagy három hónap múlva megtörténik a békeszerződés aláírása legalább Izrael és Egyiptom között, ha nem is sikerül addig csatlakozásra bírni Jordániát és Szíriát. A békecsinálás szempontjából két vagy három hónap nagyon rövid idő, főleg annak tűnik, ha arra gondolunk, hogy harminc éven át dúlt a halálos ellenségeskedés Izrael és az arab szomszédok között. Nemcsak türelemmel, hanem feszült érdeklődéssel várjuk a nagy napot, s biztosak vagyunk benne, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége a nagy fordulatot megillető fegyelemmel és bölcs önmegtartóztatással viselkedik majd az átmeneti időben, amelyre valóban nagy szükségünk van november 20-ika, Szadát látogatása óta tartó szédületes tempójú diplomáciai tárgyalások után. Január 15-én összeül Jeruzsálemben a politikai bizottság, Kairóban pedig a katonai bizottság, amelynek létrehozásáról Iszmailiában döntöttek. A politikai bizottság feladata, — azt hisszük, kizárólagos teendője —, olyan megoldást találni Judea, Somron és Gáza jövőjéről, amely kielégíti az érdekelt feleket: Jordániát, Szíriát és a palesztinaiakat. Ennek pedig egyetlen módja viszonylag rövid idő alatt megszervezni egy palesztinai vezetőséget, amely elég merész legyen ahhoz, hogy elhatárolja magát a Palesztinai Felszabadító Szervezettől, amellyel Izrael nem hajlandó tárgyalni, sem most és sem akkor, ha netalán a közeli hetekben megváltoztatná alkotmányát, vagy legalábbis az Izrael felszámolását követelő pontját. Nem hisszük, hogy ez bekövetkezik, de ha meg is történne, úgy ezt szemfényvesztésnek tekintenénk, aminek a célja, hogy a terrorcsoportoknak lehetővé tegye a hatalom átvételét az Izrael által javasolt autonóm területen. Az autonóm terület tervének felvetése érthető izgalmat keltett a megszállt területeken létesített települések lakosságában. Vannak városkák, és falvak, amelyek gyökeret vertek azon a helyen, amelyet Izrael előző kormányai jelöltek ki a számukra. Otthonaiknak tekintik s verejtékes munkájuk pompás eredményének a falvak körül zöldelő földeket vagy melegágyú, vagy modern öntözési technikával termesztett zöldségeket, a virágcsodákat, amelyek a világ minden tájára elviszik az izraeli mezőgazdasági jó hírét. Nem beszélünk a politikailag angazsált csoportokról, mint a Gus Eminim, amely nacionalista fanatizmusból akarja meghódítani Somront, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az államot irányító kormányok meg tudnak-e birkózni az ezzel kapcsolatos diplomáciai feladatokkal. Azok a települések kell hogy képezzék a kormány főgondját, amelyeket azért telepítettek le a „zöld vonalon” túl, mert Izrael kormánya ott akarta meghúzni a határt, ahol ezek a települések élnek. Ez volt mindig a cionizmus földhódító politikája: települések létesítésével kész tényeket tudott teremteni. Ez a taktika jó volt 1948-ig, s alkalmas kellene, hogy legyen 1977-ben is. Arra kell törekedni a „két-három hónap” alatt, amely után Szádát és Begin békét akar kötni, hogy a felajánlott autonóm terület ne foglalja magában azokat a pontokat, amelyeket nagy költséggel és lakosaik önfeláldozó erőfeszítésével létesítettek a Jordán völgyében, a gázai sávban, s a Nyugati Partvidéken, főként Judeának Jeruzsálemhez közel eső pusztaságain. Ezen a téren bizonyos mértékig a Biztonsági Tanács 242 számú határozatára is támaszkodhatunk, amely a „területekről való visszavonulást” követeli, de nem az összes területeket említi. S érvelhetünk az Egyesült Államok álláspontjával, mely szerint Izraelnek vissza kell vonulnia az 1967 júniusi határokhoz, a kis módosításokkal. A „kis módosításokat” azokon a területi sávokon követelhetjük, sőt, vívhatjuk ki magunknak, ahol a legfontosabb új települések létesültek. A történelem fintorjának nevezhető, hogy ezeknek a településeknek a megtartásáért annak a kormánynak kell, mint elérhető céllal megelégednie, amely 30 évi ellenzékieskedés után került uralomra, mégpedig azzal a programmal, hogy talpalatnyi földet sem ad át „idegen kézbe”,amint a Likud programja mondja. Menáchem Begin kormányának le kell nyelnie a békát: nemcsak a nagy területi ambíciókról kell lemondania, de az is osztályrészéül jutott, hogy megvédje az általa éveken át gúnyolt „Áron programot”, azaz horgy igyekezzen megtartani azokat a településeket, amelyeket a volt külügyminiszter ismert terve alapján létesítettek a „zöld vonalon” túl. Az autonóm terület felajánlása után a Begin kormánynak maximalista követelése most már csak az marad, hogy ne az összes új településeket kelljen feláldoznia a békéért. Nagy vívmánynak fognánk fel a mai körülmények között, ha a „két-három hónap” alatt legalább ezt sikerülne a kormánynak elérnie. A Máárách vezérei elégedettek a kormány békecsináló programjával, ami kiderült a Kneszet szerdai vitáján elhangzott beszédekből is. A Likud kormánya a Máárách programját valósítja meg — mondták és állítják, azt a fenntartást hozzáfűzve, hogy Jordánia tevékeny részvétele nélkül az auuonómia tervét kudarc fenyegeti. A kormány nem fogadja el ezt az érvelést. Az autonómia révén — mondják — Judea és Sopron nem kerül idegen uralom alá, Jordánia részvétele pedig oda vezet, hogy a területek visszakerülnek jordániai fennhatóság alá. Vajon mi a veszélyesebb? Ha az autonóm területeken előbb-utóbb a terrorista csoportok veszik át a főszerepet, vagy ha Huszszein király és Izrael kormánya között jön létre megnyugtató megállapodás a területek közös kormányzatáról, vagy hármas föderációról Izrael, Jordánia és a palesztinaiak között? Két-három hónap nem nagy idő. De elegendő kellene legyen ahhoz, hogy Judea, Somron és Gáza kérdésében is nemzeti „concensus” jöjjön létre, mint az megmutatkozik az általános békeakaratban. CSAK ÁLOM VOLT? (Folytatás a 2־ ik oldalról) be aztán a nyugati partvidékről származó palesztinai barátjukat, aki nemrég érkezett ide Kuweitből. Műveit ápolt külsejű ember volt, aki szintén melegen üdvözölt bennünket, és sok sikert kívánt a békéért tett erőfeszítéseinkhez. Percig sem vitatkoztunk vele azon, ami elválaszt bennünket. Lehet, hogy ő mindent más világításban lát, mint mi. De akárcsak ő, mi is békét akarunk, s akárcsak mi, békét akar a körzet sokmillió lakosa is. Ennek csak a megértés hiánya az akadálya. A gyűlölet forrása pedig kizárólag a tudatlanság — amikor először beszélgettünk el Iglállal, egy itteni hetilap fiatal újságírónőjével, bevallotta, hogy mindazt, amit eddig a zsidók felől tudott, a „Cion Bölcsei Jegyzőkönyvéből” szedte. S lám, most hogy két hete vagyunk együtt a sajtóközpontban, búcsúvételünk előtt Iglás így szólott: ״ Hát igen, megváltoztunk, változott a felfogásom is, mint ahogy változtak maguk is és az egész Közel-Kelet.. Bizony, a gyűlölködéshez, a háborús uszításhoz nincs bizonyítékokra szükség, elég a hamis vád. De a barátsághoz és a békéhez jól fognak a bizonyítékok. Az a jóindulat, amit tüntetőleg nyilvánítottak nálunk és Egyiptomban az egyszerű emberek, bizonyítéka annak, hogy a béke lehetséges. Ezért támad aggodalom, amikor a két nép fiai úgy látják, hogy vezetőik zsákutcába jutottak, vagyis nehezen haladnak előre a cél felé. Sokmilló font beruházással JÁMITBAN, OFIRÁN ÉS MÁÁLÉ EFRÁJIMBAN FOLYTATJÁK AZ IPARMFGYEDEK ÉPÍTÉSÉT A kormány nem változtatta meg előző utasításait Ezekben a pavilonokban készülnek elhelyezni többek között a Sekem, a katonai kantin kirendeltségét és a Slomo körzet adminisztrációs hivatalait. Ugyancsak zavartalanul folyik a 2500 négyzetméteren elterülő ipari központ tervezési munkálata Máálé Efrájimban, a Jerichótól északra épülő új, városi jellegű településen. . Kirját Árbán összesen 4000 négyzetméteren elterülő négy ipari jellegű pavilont, az Ecronövezetben ugyancsak ipari telepeket és a Golán fennsíkon hasonló célokat szolgáló építményeket emel az állami vállalat. WWUAUUUUUUMHjuuuguMWVUUUUq Az izraeli békejavaslatokra való tekintet nélkül az ipari célú pavilonokat építő állami váltálát sokmillió font beruházással folytatja az építkezési munkálatokat Jámit, Ofira és Máálé Efrájim környékén. A vállalat igazgatósága közölte hogy az ipar- és kereskedelemügyi minisztériumtól eddig nem kapott semmi utasítást a munkálatok lelassítására, vagy megszüntetésére és ezért úgy a tervezés, mint az építkezés teljes lendülettel folyik a szóbanforgó helységekben. Az állami vállalat magánvál lalkozók útján, mintegy két héttel ezelőtt kezdte meg ipari célokat szolgáló pavilonok és gyártelep építését Jamitban 3500 négyzetméter területen. A munkálatokat, amelyekbe ötmillió fontot fektettek, néhány hónapon belül befejezik. Az állami cég folytatja az új, mintegy 3000 négyzetméter területű kereskedelmi központ tervezési munkálatait Ofirában. mm | WIZO * Rámát-Gán| | Szerdán, január 4-én, is délután 5 órakor Tnádh előadás. Előadó: 1 DICK EDIT! VVWfvvvvvvv/Vyvvyvvvvvvvvvv1mr/1 19781.1 3