Új Könyvpiac, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1999-06-01 / 5-6. szám

Az irodalom határairól H­a valamely kisebbség irodalmá­nak vizsgálatával múlatja idejét legfőképp a kritikus, előbb-utóbb szemben találja magát olyan kérdé­sekkel, amelyek az irodalomnak ép­pen az adott társadalmi képző­d­­mény/kategória, a kisebbség vagy nemzetiség, sőt a nemzet általi merev behatároltságát érintik, amiből követ­kezően megfigyelése tárgyának érvé­nyességi köre zsugorodhat össze. Az irodalom ugyanis természetéből adó­dóan - hogy tudniillik nyelvi megha­tározottságú mindenekelőtt - igen tág határok között tételezhető rend­szer. A művek társaságát választó megfigyelő eljuthat tehát az ilyen vagy olyan meghatározottságú iro­dalom kategóriájától magának az iro­dalomnak a kérdéséig. A romániai magyar irodalom több mint félszázada kialakított kategóriája helyett néhány évvel ezelőtt recen­zens is például az erdélyi-romániai magyar írói műhelyekben keletkező alkotások körülírást kísérelte meg be­vezetni, elkerülendő ezáltal, hogy az irodalom másodlagos jegyei a kelleté­nél nagyobb hangsúlyt kapjanak, el­lenkező esetben ugyanis éppen az irodalmiság kritériumai veszíthetnék el elsődlegességüket. Hasonló előfeltevésből javasolja Tőzsér Árpád a „szlovákiai magyar írásbeliség” kifejezést a „szlovákiai magyar irodalom” helyett, értve az előbbi alatt a „Szlovákiában született írásműveket”. A javaslat a kiváló po­zsonyi írástudó­­ József Attila-díjas költő, esszéíró, irodalomtörténész, szerkesztő - legújabb értekezésében fogalmazódott meg expressis verbis, abban, amelynek főcímét (Az iroda­lom határai) egy pontosító-konkreti­­záló, illetve a reflexió tárgyát megne­vező alcím követ: Cselényi László és Grendel Lajos művei s a határon túli magyar irodalom kérdésköre. Mintegy a javasolt formula - s a mö­götte álló szemlélet - bevezetése és elfogadása melletti érvként hivatkozik a szerző az 1989-es közép- és kelet­európai politikai fordulat előtti cseh­szlovák hivatalos - kommunista - iro­dalompolitikai törekvésre, melynek szellemében(!) tételesen is megfogal­mazták, hogy a nemzetiség(ek) iro­dalmad) a befogadó állam irodalmá­nak szerves részét képezi (k). Sőt, nyíltan rámutat a szerző arra is, hogy ezt a tendenciát erősítették végső so­ron azok a nemzetiségi (magyar) írói körök is, amelyek ugyan a nemzeti hagyományok és közösség védelmére rendezkedtek be, viszont ugyanolyan „irodalomidegen eszközökkel” ope­ráltak a nemzetiségi irodalom megha­tározásánál, mint a hivatalos pártálla­mi irodalompolitika. Ennek nyomán alakulhattak ki a különféle „kisebbsé­gi-nemzetiségi irodalmi paradigmák”, példának okáért a „kisebbségi messia­nizmus”, a „híd-szerep”, a „helyi szí­nek”, a „valóságirodalom” stb. A szerző a bevezetőben felhívja a fi­gyelmet, hogy a dolgozat feladata nem ezeknek a paradigmáknak az elemzése, és határozott hangot ad vé­leményének, miszerint ezek az elvi irányok „többé-kevésbé társadalmi küldetést, elkötelezettséget fogalmaz­tak meg irodalmunk számára, s az iro­dalom immanens minőségeinek, el­sősorban a nyelvnek mint kommuni­kációnak és egyben kommunikációs tárgynak másodlagos szerepet tulaj­donítottak.” Ezeknek, a szerző irodalomszemlé­letét betájoló tételeknek az előrevetí­tése után tér át Tőzsér a Szabadság és nyelvlényegűség című rövid fejezet­ben a két választott író, Cselényi Lász­ló és Grendel Lajos „kitörésére”, illet­ve annak az irodalomtörténeti pilla­natnak és külső körülményeinek a lé­nyegre törő bemutatására, amely Cselényit az „örök avantgárd” elköte­lezettjeként, Grendelt meg a poszt­modern képviseletében tartja a pá­lyán mondhatni indulásuk óta. Az értekezés következő három feje­zetében Tőzsér a választott alkotók egy-egy reprezentatív művét (Téridő­szonáta, 1984, illetve Éleslövészet - Galeri - Áttételek, 1981-1985) elem­zi, illetve befogadásukat veszi szám­ba. A bemutatásra-elemzésre kiválasz­tott műveket Tőzsér a szlovákiai ma­gyar írásbeliség határait átlépő jelen­tős alkotásoknak tekinti, s ez a helyt­álló értékítélet mintegy visszatérésre készteti a szerzőt a bevezetőben felve­tett, az irodalom határaira vonatkozó kérdéshez, megállapítván, hogy „az irodalmilag valóban ‘életképes’ műve­ket, attól függetlenül, hogy ‘nemzeti­ségi’ vagy ‘ nemzeti’ viszonyok között születtek, nem lehet nemhogy ‘nemze­tiségi’ , de még ‘nemzeti’ keretek közé sem zárni (...).” E gondolat nyílt felvetését a szerző­höz hasonlóan recenzens is igen fon­tosnak tartja, nemkülönben Tőzsér­­nek a mai kritikai fenntartásait egy­részt azzal kapcsolatban, ami az eddi­gi irodalomtörténeti összefoglalók el­vi kiindulópontját jellemezte - azaz eleve tételezték az ún. határon túli magyar irodalmak autonóm létét az­zal, hogy úgymond a szlovákiai, a ro­mániai stb. magyar irodalmat válasz­tották vizsgálódásuk tárgyául­­, más­részt pedig azt illetően, hogy az újabb összefoglalók olyan egyetemes ma­gyar irodalomtörténetek (lesznek), amelyek tárgyukat tekintve csakúgy nélkülözik az elméleti alapvetést, mint a „nemzetiségi irodalomtörténe­tek m­ennek előtte. Bizonyára nem ke­rülhető meg a Tőzsér által érintett másik kérdés sem, hogy ti. az „anya­országi” és „határon túli” magyar iro­dalmak esetében arról van-e szó, mint például az angliai és egyéb angol nyelvű vagy a németországi és egyéb német nyelvű irodalmak esetében. Ezek s az értekezésben felvetett más kérdések akár újabb értekezés(ek) vagy széleskörű vita kiindulópontja le­hetne, hiszen elméleti és gyakorlati problémák sokasága vár megoldásra ezen a kérdéskörön belül is. A kötet magában foglalja­­ a soro­zat természetéből adódóan - az érte­kezés szlovák nyelvű változatát, és Ru­dolf Chmel előszavával indul. Borcsa János Tőzsér Árpád: Az irodalom határai Kalligram-Dialógus Kiadók, Pozsony-Budapest KÖNYV Fuvaros, doktorátussal Aki tudja, csaknem fél évszázad el­múltával is, hogy mi az a kise- vagy késeifa, amibe elölről az istrángot, hátulról pedig a felhércet akasztják; hogy kapacán volt annak a rúd végi karikának a ne­ve, amit a marhák orrába raktak, és így vezették őket; hogy a megkopott izületű, izomzatú lovat struppirt ló­nak hívták, hogy „jégmenés”-nek ne­vezték, és nem zajlásnak, amikor a fo­lyószéli kaszálóra kisodródott éles jégtáblák olvadáskor lassan borotvál­ni kezdték a partot, hogy aratáskor a kévéket karóba húzták és főként a ké­nyes posztú­etetők igen nehéz mun­kát végeztek a harmincfokos meleg­ben, két-három óránként cserélni is kellett őket; hogy mekkora körülte­kintést igényelt a kender áztatása, de a tilolása és az ehelése is; hogy az már jó tehénnek számított, amelyik napi nyolc-tíz litert tejet adott; és aki tudja, jóval több mint fél év­század eltűntével is, hogy egy párbaj elől kitérő férfinak nem adtak kezet a kaszinóban, az meg, hogy kaszinóképes vagy nem kaszinóképes valaki, ugyanezekben a körökben döntő jelentőségűnek szá­mított, hogy a szeptemberben, októ­berben két-három hétig tartó falkava­­dászatok alkalmával a rókára vadá­szok vörös, a nyúlra vadászók viszont zöld frakkot öltöttek; hogy egy kas­télybeli darabont feladata többek kö­zött a petróleumlámpák pucolása, rendben tartása volt; hogy a négy ló húzta fedett határba valamikor még petróleumkályhát is raktak; hogy ez idő tájt egy fajtenyészmén annyit ért, mint négy Buick-autó, és hogy autó­versenyeket olyan drótküllős Steye­­rekkel tartottak, amelyeken még kí­vül volt a kapcsoló s a fék, az előbb a toulouse-i egyetemen szerzett agrármérnöki diplomát, 1929-ben, majd a budapesti közgaz­daságtudományi egyetem mezőgaz­dasági szakát végezte el, hogy végül közgazdaságtudományból doktorál­jon - mígnem, már 1945 után, a pár évig tartó magángazdálkodás meg­szűntével, a kolhozok-kooperatívák megszervezésétől kezdve előbb csont- és fagombokat nem kénysze­rült festeni egy szövetkezetben, aztán meg egy edénygyárban székely min­tájú kancsókat, eközben pedig még, bírósági ítélet nélkül, egy senki meg nem indokolta s magyarázta „admi­nisztratív büntetés” is várt rá, hogy a Duna-csatornához száműzze tizenhá­rom hónapos kubikolásra, majd vé­gül, a városi nyúltenyészeten szerzett évnyi munkás tapasztalatot követően, egy ezüstrókatelep fuvarosaként vo­nuljon nyugdíjba. A kocsis, doktorátussal, mellesleg gróf is. Méghozzá igen nevezetes magyar családból való: Teleki­­­s Mihály (a XII.), mint valamikor őse (a II.), az er­délyi kancellár, aki Gernyeszeget, a földbirtokát adományként kapta. Ide épül majd a 18. század közepén „Er­dély legnyájasabb kastélya”, aminek annyi kéménye van, ahány hónap, annyi szobája, ahány hét s annyi abla­ka, ahány nap van egy esztendőben. A család két ágra tér el. A reformátu­son­­ például­­ Sámuel, a kancellár, a marosvásárhelyi Teleki-téka alapítója, aztán az ugyanilyen nevű unoka, az Afrika-kutató, vagy a Kegyenc írója, László található. A katolikuson meg olyanok, mint Petőfi barátja, Sándor, aztán az öngyilkos miniszterelnök, Pál. A szerteágazó rokonságban pedig feltűnik szinte minden híres erdélyi família. A kiegyezés utáni miniszterel­nök, Tisza Kálmán a felesége nagyap­ja, Tisza István az apósa testvére. Bethlen István, a húszas évek minisz­terelnöke szintén gernyeszegi szüle­tésű, az édesanyja Teleki lány. Oldal­ágon, tehát nem vérségi alapon, ha­nem Rhédey Claudia révén még az angol királyi családdal is rokonság­ban vannak. Illetve: csak voltak. Mert Marosi Il­dikó beszélgetőpartnere nem sokkal azután, hogy követte külföldre a gye­rekeit és a feleségét, Münchenben el­költözött az élő sorából. A könyv cí­me - Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal - találó, ezért is. De még inkább azért, ahogy e történelmi família jeles tagja a (történelmi) ma­gatartás és a (magyar) szellem dol­gaiban hagyatkozik. A szülőföld sze­­retete és mély ismerete még tán meg­tanulható tőle. Kevésbé, amit a be­szélgetéseket színes dokumentumok­kal kiegészítő Marosi Ildikó hangsú­lyoz: fegyelmezettséggel minden baj fölé lehet emelkedni. Mindenét elve­szítheti az ember, kivéve a humorát. Márkus Béla Marosi Ildikó: Örökbe hagyott be­szélgetés gróf Teleki Mihállyal Argumentum Kiadó, Budapest fekete-fehér fotókkal illusztrálva 160 oldal, fűzve, 950 Ft Huszárik Zoltán gyászbeszédében hangzott el az a valószínűleg vigasz­nak szánt mondat, hogy a mindösz­­sze két nagyjátékfilmet és néhány rö­vidfilmet hátrahagyó filmrendező „csak válogatott műveit készítette el”. Próbálom e frappáns gondolatot Szőts István mennyiségében ugyan­csak szűkös életművéhez igazítani, de nem megy. Akárhonnan közelítek is, Szőts két játékfilm után megszakadt filmrendezői tündöklése a magyar kultúra örökké fájó sebe, figyelmezte­tő hiánya marad. A hiányzó művek, az érték tékozlásának emlékműve. Pate­­tikus a mondat, de legyen. Miért kel­lene folyton mezítlábas szavakat hasz­nálnunk? Hiszen valahol patetikus volt Szőts egész élete, munkássága, ha a latin szót eredeti jelentésében használjuk. Mert milyen volt az Embe­rek a havason, ha nem emelkedett, érzéssel teli, szenvedélyes, fenséges? És persze tiszta és originális. Korszak­­alkotó, mérföldkő a magyar filmmű­vészetben - szinte hozzátapadtak ezek a jelzők a filmhez. Jóllehet épp az derül ki végre fehéren-feketén a Szőts életművének eddig jobbára publikálatlan darabjait összegyűjtő Szilánkok és gyaluforgácsok című kötetből - mindenekelőtt a sok-sok interjúból összerakott önéletrajzi val­lomásból -, hogy az Emberek a hava­son nem alkothatott korszakot, nem teremthetett iskolát a maga idejében. Hogy is teremthetett volna, amikor a filmművészet két legnagyobb ellensé­ge - a politika és a pénz - rendre ösz­szeesküdött a rendező ellen. Ez szin­te törvényszerű, hisz Szőts nem ki­sebb akarással indult a filmrendezői pályának - hátat fordítva a Ludovika Akadémiának -, hogy kivonja magát a filmkészítés szigorú gazdasági és ipa­ri törvényei közül. Ez eddig csak ke­veseknek sikerült, de azért filmjeinek hatása - mint a magányos remekmű­vekkel lenni szokott - búvópatakként fel-felbukkant a magyar, sőt az egyete­mes filmművészetben is. Hisz a neo­­realizmus alkotói mind ünnepelték az Emberek a havason-t, amikor 1942-ben bemutatták Velencében, s a hatvanas évek magyar újhullámának rendezői - Sára, Kósa, Gaál - szemlé­letét is meghatározóan formálta, akárcsak második filmje, az Ének a búzamezőkről. Nem véletlen, hogy ők tettek sokat azért, hogy a nyolcvanas években sza­badabbá váló kultúrpolitikai légkör­ben Szőts ismét itthon dolgozhasson, s az Ausztriában gyártott művészet­­történeti ismeretterjesztő filmek után ismét játékfilmben mutathassa meg képességeit. A nagyléptékű, meré­szen álmodó tervek - többek között Körösi Csom­a Sándorról, az aradi ti­zenháromról, vagy Batthyány Lajos első magyar miniszterelnökről - azonban ismét csak tervek maradtak. Rendkívüli igényességgel megalko­tott forgatókönyvek, amelyek közül hármat - Havasok asszonya, Az éh­ség. Az aradi tizenhárom - most az Osiris Kiadó jóvoltából megismerhe­tünk. Tartalmazza a könyv­ezőts szak­mai körökben ismert, de teljes egé­szében soha meg nem valósult nagy­szabású tervezetét, a Röpirat a ma­gyar filmművészetről-X. is, amely bi­zonyítja, hogy a rendező nemcsak ál­modni, de tervezni is tudott, képes volt rá, hogy összefüggésekben gon­dolkodjék a demokratikus filmgyár­tás szerepéről, lehetőségeiről, felté­telrendszeréről. De ahogyan a film­rendezőt, úgy a teoretikust és a szer­vezőt is elutasítás, ellenségeskedés fogadta. „Egyes számú céltáblája let­tem minden oldal filmiparosainak.” A haza már csak rehabilitálni volt képes Szőts Istvánt, de ez fájdalma­san kevés. „1989 az exhumálások éve volt. Ez idő óta sok hivatalos elisme­résben részesültem, címet, kitünte­tést, díjakat kaptam. De a meddő éve­ket, az elsikkadt lehetőségeket sem­miféle cím vagy kitüntetés nem tudja visszahozni.” Igen, ez egy rehabilitál­­hatatlan, jóvátehetetlen sors, amely pontosan példázza, hogy „egy ember a hatalom kezében milyen törékeny, gyönge, védtelen és leszolgáltatott. Elnémításához, tehetsége elfojtásá­hoz még börtön sem szükséges, elég az éltető oxigén lassú elvonása, remé­nyek, tervek, felívelő szárnyalások le­törése.” Vigasz, ha van, talán csak az, amivel a rendező is bíztatta önmagát: „...jóleső elégtétellel látom, hogy sok minden valóra vált az álmaimból, s a Filmakadémiáról és a kísérleti stúdi­ókból - melyeknek megvalósítása ér­dekében én is küzdöttem, vitatkoz­tam - tehetséges fiatalok kerülnek ki, és sokkal optimálisabb körülmények között startolhatnak, mint a mi gene­rációnk. Vigasztal az is, hogy a nyo­mok, melyeken elindultam, az álmok és célok, ahová elérni szerettem vol­na, már életemben is gyakran megva­lósultak. Igaz, hogy másoknál, más­képp, de mégis film lett belőlük. A Búzamezők alföldjének fekete-fehér, tömör és egyszerű kompozícióit mo­numentálisan felnagyítva tükrözi sok magyar film képsora...” A kötet méltó a tavaly november­ben elhunyt Szőts István emlékéhez. A szerkesztők, Pintér Judit és Zalán Vince igényes és alázatos munkát vé­geztek. Kifogásom ha van, az a cím­adással kapcsolatos. Túl szerény, túl általános, kicsit semmitmondó. Hi­szen itt drámákról van szó. Ember és történelem, művész és a körülmé­nyek gigászi küzdelméről. Akkor is, ha ládák mélyéről, ha elsárgult kéz­iratlapokról, megfakult filmkópiákról kerültek elő. Tóth Klára Szőts István: Szilánkok és gyaluforgácsok Szerk.: Pintér Judit, Zalán Vince Osiris Kiadó, Budapest 320 oldal, 1650 Ft A hiány emlékműve Egyszer utoljára teszel mindent: utoljára lélegzel, szeretkezel, iszol, alszol és ébredsz. Utoljára gondolkozol. Utoljára jársz Pá­rizsban. Ha tudnád, mindez mi­kor következik be, fölkeresnél néhány kedves helyet, amelyről biztosan tudod, hogy a tiéd: nem a Louvre-t, nem a Pantheont, nem egy utcai kávé­zót, hanem a botanikus kertet, a Jardin des Plantes-t, ahol vi­szontláthatnád gyerekkorod gyermekláncfüvét, az erdei ma­dársóskát és a mályvarózsát, s azok rád ismernek. Ahogy rád ismert egyszer a csönd Szent La­jos templomában, Szent Lajos szigetén. Ugyanaz a csönd, mely valaha kézen fogott a tartu­i Egyetem-utcán, segített legyőzni a félelmet, mely akkor fogott el, amikor mindenki elment hazul­ról, s te könyvvel a kezedben egyedül üldögéltél a kanapén, odakint alkonyodon, és ettől megváltoztak a hangok, árnyé­kok úsztak elő a szekrények és az ágyak alól. Ugyanaz a csönd, mely egykor egy öreg magtárban várt rád Saaremaa szigetén, a magtár tele volt poros faedé­nyekkel, évek óta nem verte le róluk senki a port. A csönd a végtelen homály örvényeként ra­gadott magával, s te még mindig nem értél feneket. Ha létezik is a folyófenék, inkább visszhang csak, kongás, melyet a múló évek egyre közelebb hoznak, a szabadesés, a szabadság fülre­­kesztő, szédítő TE DEUM-a vagy OM MANIPADME HUM-ja. Jávorszky Béla fordítása Jaan Kaplinski Jaan Kaplinski: Meztelen juharfák Versek. Ford.: Bella István, Jávorszky Béla, Képes Géza Széphalom Könyvműhely, Bp., 107 oldal, fűzve, 680 Ft

Next