Új Könyvpiac, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999-06-01 / 5-6. szám
Az irodalom határairól Ha valamely kisebbség irodalmának vizsgálatával múlatja idejét legfőképp a kritikus, előbb-utóbb szemben találja magát olyan kérdésekkel, amelyek az irodalomnak éppen az adott társadalmi képződmény/kategória, a kisebbség vagy nemzetiség, sőt a nemzet általi merev behatároltságát érintik, amiből következően megfigyelése tárgyának érvényességi köre zsugorodhat össze. Az irodalom ugyanis természetéből adódóan - hogy tudniillik nyelvi meghatározottságú mindenekelőtt - igen tág határok között tételezhető rendszer. A művek társaságát választó megfigyelő eljuthat tehát az ilyen vagy olyan meghatározottságú irodalom kategóriájától magának az irodalomnak a kérdéséig. A romániai magyar irodalom több mint félszázada kialakított kategóriája helyett néhány évvel ezelőtt recenzens is például az erdélyi-romániai magyar írói műhelyekben keletkező alkotások körülírást kísérelte meg bevezetni, elkerülendő ezáltal, hogy az irodalom másodlagos jegyei a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapjanak, ellenkező esetben ugyanis éppen az irodalmiság kritériumai veszíthetnék el elsődlegességüket. Hasonló előfeltevésből javasolja Tőzsér Árpád a „szlovákiai magyar írásbeliség” kifejezést a „szlovákiai magyar irodalom” helyett, értve az előbbi alatt a „Szlovákiában született írásműveket”. A javaslat a kiváló pozsonyi írástudó József Attila-díjas költő, esszéíró, irodalomtörténész, szerkesztő - legújabb értekezésében fogalmazódott meg expressis verbis, abban, amelynek főcímét (Az irodalom határai) egy pontosító-konkretizáló, illetve a reflexió tárgyát megnevező alcím követ: Cselényi László és Grendel Lajos művei s a határon túli magyar irodalom kérdésköre. Mintegy a javasolt formula - s a mögötte álló szemlélet - bevezetése és elfogadása melletti érvként hivatkozik a szerző az 1989-es közép- és keleteurópai politikai fordulat előtti csehszlovák hivatalos - kommunista - irodalompolitikai törekvésre, melynek szellemében(!) tételesen is megfogalmazták, hogy a nemzetiség(ek) irodalmad) a befogadó állam irodalmának szerves részét képezi (k). Sőt, nyíltan rámutat a szerző arra is, hogy ezt a tendenciát erősítették végső soron azok a nemzetiségi (magyar) írói körök is, amelyek ugyan a nemzeti hagyományok és közösség védelmére rendezkedtek be, viszont ugyanolyan „irodalomidegen eszközökkel” operáltak a nemzetiségi irodalom meghatározásánál, mint a hivatalos pártállami irodalompolitika. Ennek nyomán alakulhattak ki a különféle „kisebbségi-nemzetiségi irodalmi paradigmák”, példának okáért a „kisebbségi messianizmus”, a „híd-szerep”, a „helyi színek”, a „valóságirodalom” stb. A szerző a bevezetőben felhívja a figyelmet, hogy a dolgozat feladata nem ezeknek a paradigmáknak az elemzése, és határozott hangot ad véleményének, miszerint ezek az elvi irányok „többé-kevésbé társadalmi küldetést, elkötelezettséget fogalmaztak meg irodalmunk számára, s az irodalom immanens minőségeinek, elsősorban a nyelvnek mint kommunikációnak és egyben kommunikációs tárgynak másodlagos szerepet tulajdonítottak.” Ezeknek, a szerző irodalomszemléletét betájoló tételeknek az előrevetítése után tér át Tőzsér a Szabadság és nyelvlényegűség című rövid fejezetben a két választott író, Cselényi László és Grendel Lajos „kitörésére”, illetve annak az irodalomtörténeti pillanatnak és külső körülményeinek a lényegre törő bemutatására, amely Cselényit az „örök avantgárd” elkötelezettjeként, Grendelt meg a posztmodern képviseletében tartja a pályán mondhatni indulásuk óta. Az értekezés következő három fejezetében Tőzsér a választott alkotók egy-egy reprezentatív művét (Téridőszonáta, 1984, illetve Éleslövészet - Galeri - Áttételek, 1981-1985) elemzi, illetve befogadásukat veszi számba. A bemutatásra-elemzésre kiválasztott műveket Tőzsér a szlovákiai magyar írásbeliség határait átlépő jelentős alkotásoknak tekinti, s ez a helytálló értékítélet mintegy visszatérésre készteti a szerzőt a bevezetőben felvetett, az irodalom határaira vonatkozó kérdéshez, megállapítván, hogy „az irodalmilag valóban ‘életképes’ műveket, attól függetlenül, hogy ‘nemzetiségi’ vagy ‘ nemzeti’ viszonyok között születtek, nem lehet nemhogy ‘nemzetiségi’ , de még ‘nemzeti’ keretek közé sem zárni (...).” E gondolat nyílt felvetését a szerzőhöz hasonlóan recenzens is igen fontosnak tartja, nemkülönben Tőzsérnek a mai kritikai fenntartásait egyrészt azzal kapcsolatban, ami az eddigi irodalomtörténeti összefoglalók elvi kiindulópontját jellemezte - azaz eleve tételezték az ún. határon túli magyar irodalmak autonóm létét azzal, hogy úgymond a szlovákiai, a romániai stb. magyar irodalmat választották vizsgálódásuk tárgyául, másrészt pedig azt illetően, hogy az újabb összefoglalók olyan egyetemes magyar irodalomtörténetek (lesznek), amelyek tárgyukat tekintve csakúgy nélkülözik az elméleti alapvetést, mint a „nemzetiségi irodalomtörténetek mennek előtte. Bizonyára nem kerülhető meg a Tőzsér által érintett másik kérdés sem, hogy ti. az „anyaországi” és „határon túli” magyar irodalmak esetében arról van-e szó, mint például az angliai és egyéb angol nyelvű vagy a németországi és egyéb német nyelvű irodalmak esetében. Ezek s az értekezésben felvetett más kérdések akár újabb értekezés(ek) vagy széleskörű vita kiindulópontja lehetne, hiszen elméleti és gyakorlati problémák sokasága vár megoldásra ezen a kérdéskörön belül is. A kötet magában foglalja a sorozat természetéből adódóan - az értekezés szlovák nyelvű változatát, és Rudolf Chmel előszavával indul. Borcsa János Tőzsér Árpád: Az irodalom határai Kalligram-Dialógus Kiadók, Pozsony-Budapest KÖNYV Fuvaros, doktorátussal Aki tudja, csaknem fél évszázad elmúltával is, hogy mi az a kise- vagy késeifa, amibe elölről az istrángot, hátulról pedig a felhércet akasztják; hogy kapacán volt annak a rúd végi karikának a neve, amit a marhák orrába raktak, és így vezették őket; hogy a megkopott izületű, izomzatú lovat struppirt lónak hívták, hogy „jégmenés”-nek nevezték, és nem zajlásnak, amikor a folyószéli kaszálóra kisodródott éles jégtáblák olvadáskor lassan borotválni kezdték a partot, hogy aratáskor a kévéket karóba húzták és főként a kényes posztúetetők igen nehéz munkát végeztek a harmincfokos melegben, két-három óránként cserélni is kellett őket; hogy mekkora körültekintést igényelt a kender áztatása, de a tilolása és az ehelése is; hogy az már jó tehénnek számított, amelyik napi nyolc-tíz litert tejet adott; és aki tudja, jóval több mint fél évszázad eltűntével is, hogy egy párbaj elől kitérő férfinak nem adtak kezet a kaszinóban, az meg, hogy kaszinóképes vagy nem kaszinóképes valaki, ugyanezekben a körökben döntő jelentőségűnek számított, hogy a szeptemberben, októberben két-három hétig tartó falkavadászatok alkalmával a rókára vadászok vörös, a nyúlra vadászók viszont zöld frakkot öltöttek; hogy egy kastélybeli darabont feladata többek között a petróleumlámpák pucolása, rendben tartása volt; hogy a négy ló húzta fedett határba valamikor még petróleumkályhát is raktak; hogy ez idő tájt egy fajtenyészmén annyit ért, mint négy Buick-autó, és hogy autóversenyeket olyan drótküllős Steyerekkel tartottak, amelyeken még kívül volt a kapcsoló s a fék, az előbb a toulouse-i egyetemen szerzett agrármérnöki diplomát, 1929-ben, majd a budapesti közgazdaságtudományi egyetem mezőgazdasági szakát végezte el, hogy végül közgazdaságtudományból doktoráljon - mígnem, már 1945 után, a pár évig tartó magángazdálkodás megszűntével, a kolhozok-kooperatívák megszervezésétől kezdve előbb csont- és fagombokat nem kényszerült festeni egy szövetkezetben, aztán meg egy edénygyárban székely mintájú kancsókat, eközben pedig még, bírósági ítélet nélkül, egy senki meg nem indokolta s magyarázta „adminisztratív büntetés” is várt rá, hogy a Duna-csatornához száműzze tizenhárom hónapos kubikolásra, majd végül, a városi nyúltenyészeten szerzett évnyi munkás tapasztalatot követően, egy ezüstrókatelep fuvarosaként vonuljon nyugdíjba. A kocsis, doktorátussal, mellesleg gróf is. Méghozzá igen nevezetes magyar családból való: Telekis Mihály (a XII.), mint valamikor őse (a II.), az erdélyi kancellár, aki Gernyeszeget, a földbirtokát adományként kapta. Ide épül majd a 18. század közepén „Erdély legnyájasabb kastélya”, aminek annyi kéménye van, ahány hónap, annyi szobája, ahány hét s annyi ablaka, ahány nap van egy esztendőben. A család két ágra tér el. A reformátuson például Sámuel, a kancellár, a marosvásárhelyi Teleki-téka alapítója, aztán az ugyanilyen nevű unoka, az Afrika-kutató, vagy a Kegyenc írója, László található. A katolikuson meg olyanok, mint Petőfi barátja, Sándor, aztán az öngyilkos miniszterelnök, Pál. A szerteágazó rokonságban pedig feltűnik szinte minden híres erdélyi família. A kiegyezés utáni miniszterelnök, Tisza Kálmán a felesége nagyapja, Tisza István az apósa testvére. Bethlen István, a húszas évek miniszterelnöke szintén gernyeszegi születésű, az édesanyja Teleki lány. Oldalágon, tehát nem vérségi alapon, hanem Rhédey Claudia révén még az angol királyi családdal is rokonságban vannak. Illetve: csak voltak. Mert Marosi Ildikó beszélgetőpartnere nem sokkal azután, hogy követte külföldre a gyerekeit és a feleségét, Münchenben elköltözött az élő sorából. A könyv címe - Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal - találó, ezért is. De még inkább azért, ahogy e történelmi família jeles tagja a (történelmi) magatartás és a (magyar) szellem dolgaiban hagyatkozik. A szülőföld szeretete és mély ismerete még tán megtanulható tőle. Kevésbé, amit a beszélgetéseket színes dokumentumokkal kiegészítő Marosi Ildikó hangsúlyoz: fegyelmezettséggel minden baj fölé lehet emelkedni. Mindenét elveszítheti az ember, kivéve a humorát. Márkus Béla Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal Argumentum Kiadó, Budapest fekete-fehér fotókkal illusztrálva 160 oldal, fűzve, 950 Ft Huszárik Zoltán gyászbeszédében hangzott el az a valószínűleg vigasznak szánt mondat, hogy a mindöszsze két nagyjátékfilmet és néhány rövidfilmet hátrahagyó filmrendező „csak válogatott műveit készítette el”. Próbálom e frappáns gondolatot Szőts István mennyiségében ugyancsak szűkös életművéhez igazítani, de nem megy. Akárhonnan közelítek is, Szőts két játékfilm után megszakadt filmrendezői tündöklése a magyar kultúra örökké fájó sebe, figyelmeztető hiánya marad. A hiányzó művek, az érték tékozlásának emlékműve. Patetikus a mondat, de legyen. Miért kellene folyton mezítlábas szavakat használnunk? Hiszen valahol patetikus volt Szőts egész élete, munkássága, ha a latin szót eredeti jelentésében használjuk. Mert milyen volt az Emberek a havason, ha nem emelkedett, érzéssel teli, szenvedélyes, fenséges? És persze tiszta és originális. Korszakalkotó, mérföldkő a magyar filmművészetben - szinte hozzátapadtak ezek a jelzők a filmhez. Jóllehet épp az derül ki végre fehéren-feketén a Szőts életművének eddig jobbára publikálatlan darabjait összegyűjtő Szilánkok és gyaluforgácsok című kötetből - mindenekelőtt a sok-sok interjúból összerakott önéletrajzi vallomásból -, hogy az Emberek a havason nem alkothatott korszakot, nem teremthetett iskolát a maga idejében. Hogy is teremthetett volna, amikor a filmművészet két legnagyobb ellensége - a politika és a pénz - rendre öszszeesküdött a rendező ellen. Ez szinte törvényszerű, hisz Szőts nem kisebb akarással indult a filmrendezői pályának - hátat fordítva a Ludovika Akadémiának -, hogy kivonja magát a filmkészítés szigorú gazdasági és ipari törvényei közül. Ez eddig csak keveseknek sikerült, de azért filmjeinek hatása - mint a magányos remekművekkel lenni szokott - búvópatakként fel-felbukkant a magyar, sőt az egyetemes filmművészetben is. Hisz a neorealizmus alkotói mind ünnepelték az Emberek a havason-t, amikor 1942-ben bemutatták Velencében, s a hatvanas évek magyar újhullámának rendezői - Sára, Kósa, Gaál - szemléletét is meghatározóan formálta, akárcsak második filmje, az Ének a búzamezőkről. Nem véletlen, hogy ők tettek sokat azért, hogy a nyolcvanas években szabadabbá váló kultúrpolitikai légkörben Szőts ismét itthon dolgozhasson, s az Ausztriában gyártott művészettörténeti ismeretterjesztő filmek után ismét játékfilmben mutathassa meg képességeit. A nagyléptékű, merészen álmodó tervek - többek között Körösi Csoma Sándorról, az aradi tizenháromról, vagy Batthyány Lajos első magyar miniszterelnökről - azonban ismét csak tervek maradtak. Rendkívüli igényességgel megalkotott forgatókönyvek, amelyek közül hármat - Havasok asszonya, Az éhség. Az aradi tizenhárom - most az Osiris Kiadó jóvoltából megismerhetünk. Tartalmazza a könyvezőts szakmai körökben ismert, de teljes egészében soha meg nem valósult nagyszabású tervezetét, a Röpirat a magyar filmművészetről-X. is, amely bizonyítja, hogy a rendező nemcsak álmodni, de tervezni is tudott, képes volt rá, hogy összefüggésekben gondolkodjék a demokratikus filmgyártás szerepéről, lehetőségeiről, feltételrendszeréről. De ahogyan a filmrendezőt, úgy a teoretikust és a szervezőt is elutasítás, ellenségeskedés fogadta. „Egyes számú céltáblája lettem minden oldal filmiparosainak.” A haza már csak rehabilitálni volt képes Szőts Istvánt, de ez fájdalmasan kevés. „1989 az exhumálások éve volt. Ez idő óta sok hivatalos elismerésben részesültem, címet, kitüntetést, díjakat kaptam. De a meddő éveket, az elsikkadt lehetőségeket semmiféle cím vagy kitüntetés nem tudja visszahozni.” Igen, ez egy rehabilitálhatatlan, jóvátehetetlen sors, amely pontosan példázza, hogy „egy ember a hatalom kezében milyen törékeny, gyönge, védtelen és leszolgáltatott. Elnémításához, tehetsége elfojtásához még börtön sem szükséges, elég az éltető oxigén lassú elvonása, remények, tervek, felívelő szárnyalások letörése.” Vigasz, ha van, talán csak az, amivel a rendező is bíztatta önmagát: „...jóleső elégtétellel látom, hogy sok minden valóra vált az álmaimból, s a Filmakadémiáról és a kísérleti stúdiókból - melyeknek megvalósítása érdekében én is küzdöttem, vitatkoztam - tehetséges fiatalok kerülnek ki, és sokkal optimálisabb körülmények között startolhatnak, mint a mi generációnk. Vigasztal az is, hogy a nyomok, melyeken elindultam, az álmok és célok, ahová elérni szerettem volna, már életemben is gyakran megvalósultak. Igaz, hogy másoknál, másképp, de mégis film lett belőlük. A Búzamezők alföldjének fekete-fehér, tömör és egyszerű kompozícióit monumentálisan felnagyítva tükrözi sok magyar film képsora...” A kötet méltó a tavaly novemberben elhunyt Szőts István emlékéhez. A szerkesztők, Pintér Judit és Zalán Vince igényes és alázatos munkát végeztek. Kifogásom ha van, az a címadással kapcsolatos. Túl szerény, túl általános, kicsit semmitmondó. Hiszen itt drámákról van szó. Ember és történelem, művész és a körülmények gigászi küzdelméről. Akkor is, ha ládák mélyéről, ha elsárgult kéziratlapokról, megfakult filmkópiákról kerültek elő. Tóth Klára Szőts István: Szilánkok és gyaluforgácsok Szerk.: Pintér Judit, Zalán Vince Osiris Kiadó, Budapest 320 oldal, 1650 Ft A hiány emlékműve Egyszer utoljára teszel mindent: utoljára lélegzel, szeretkezel, iszol, alszol és ébredsz. Utoljára gondolkozol. Utoljára jársz Párizsban. Ha tudnád, mindez mikor következik be, fölkeresnél néhány kedves helyet, amelyről biztosan tudod, hogy a tiéd: nem a Louvre-t, nem a Pantheont, nem egy utcai kávézót, hanem a botanikus kertet, a Jardin des Plantes-t, ahol viszontláthatnád gyerekkorod gyermekláncfüvét, az erdei madársóskát és a mályvarózsát, s azok rád ismernek. Ahogy rád ismert egyszer a csönd Szent Lajos templomában, Szent Lajos szigetén. Ugyanaz a csönd, mely valaha kézen fogott a tartui Egyetem-utcán, segített legyőzni a félelmet, mely akkor fogott el, amikor mindenki elment hazulról, s te könyvvel a kezedben egyedül üldögéltél a kanapén, odakint alkonyodon, és ettől megváltoztak a hangok, árnyékok úsztak elő a szekrények és az ágyak alól. Ugyanaz a csönd, mely egykor egy öreg magtárban várt rád Saaremaa szigetén, a magtár tele volt poros faedényekkel, évek óta nem verte le róluk senki a port. A csönd a végtelen homály örvényeként ragadott magával, s te még mindig nem értél feneket. Ha létezik is a folyófenék, inkább visszhang csak, kongás, melyet a múló évek egyre közelebb hoznak, a szabadesés, a szabadság fülrekesztő, szédítő TE DEUM-a vagy OM MANIPADME HUM-ja. Jávorszky Béla fordítása Jaan Kaplinski Jaan Kaplinski: Meztelen juharfák Versek. Ford.: Bella István, Jávorszky Béla, Képes Géza Széphalom Könyvműhely, Bp., 107 oldal, fűzve, 680 Ft