Új Magyar Szó, 2009. január (5. évfolyam, 1-20. szám)
2009-01-27 / 17. szám
21 KISEBBSÉGBEN _________ I 2009. január 27., kedd Nap és hold a román kultúrában Oberten János Januárban általában Caragiale és Eminescu megemlékezések vannak Romániában. Az előbbi február 1-én született, 1852-ben, Eminescu pedig január 15-én, két évvel előbb, 1850-ben. „Eminescu azt mutatja meg, milyenek szeretnénk lenni, Caragiale pedig, hogy milyenek vagyunk. Eminescu az éjjel, a hold, az álom, Caragiale a nappal, amelynek világosságában azt látjuk, hogyan festünk valójában. Ezért szeretjük jobban az előbbit” - íja Nicolae Manolescu. A román színházi világ „kisajátította” Caragialét, elsősorban drámaírónak tartja, pedig prózája, életképei, karcolatai, publicisztikai írásai legalább olyan jelentősek annak, aki meg akarja ismerni Romániát. A Ceaușescu-diktatúrát megdöntő 1989-es „forradalom” éve, amikor Eminescu halálának centenáriuma is volt, újabb Caragiale-korszakot nyitott, Románia történetében. A régihez hasonlót... És két évtizede együtt emlegetik a két kiemelkedő személyiséget, a szláv Mihail Eminovici névvel született nemzeti költőt, és a görög felmenőkkel rendelkező Caragialét, a nemzeti drámaírót, akinek művészi világa: a román társadalom. A Ploiești-től nem messze (a helység régi neve szinte jellemző: Haimanale - csavargó), színészcsaládban született zseni - miután 1904-ben egy koholt plágiumper után elege lett az országból - Berlinbe emigrált, ott halt meg 1912-ben. Drámaíró, elbeszélő publicista, költő, de volt házitanító, korrektor, tisztviselő, szerkesztő és kisegítő tanár, sőt Bukarestben sörözőt is működtetett. Nem csoda, hogy alaposan, kereszt- és hosszmetszetben egyaránt ismerte a román társadalmat, a peremtől a szalonig, az alsóbb rétegektől az újgazdagokig. Caragiale azért jelentős, mert írásai, amelyek a a XIX. század végi Romániát tükrözték, nem tűntek el az idézett korszakkal. Amit Caragiale megírt, örökérvényű, akárcsak az, amit Gogol, Hasek, Nusici rajzolt meg a maga világáról, nem véletlen, hogy darabjait ma is játsszák, Japánban is. Nézve, olvasva egyik szemünk sír, a másik nevet. A „Nenea lánca"-nak (Janku bá) is becézett szerző azt vallotta: ha akarod, hogy tetsszen valami, nézd távolról, ha pedig érteni akarod, tekintsd meg közelről. Havasalföldön és Moldvában nem alakul ki polgári társadalom a XIX. századi Európában végbement változások nyomán. Az „összeterelt heterogén és tarkabarka nép vásári forgatagra hasonlít, ahol minden rögtönzött, átmeneti, múló, semmi sem alaposan megcsinált, semmi sem időtálló, elvégre a vásárokon bódékat tákolnak, nem építenek évszázadokra műemlékeket, amelyek másoknak is „hasznot” jelentenének, nem csupán azoknak, akik elkészítették. Hasonló okok miatt nincs filozófia, művészet, irodalom sincs” - úja Caragiale egyik kortársa a hagyomány antropológiai modelljére hivatkozva. Ridendo castigat mores, remélte a román zseni, amikor megírta A gyöngeségek láncolatában a nepotizmust, közbenjárást, több helyen is a „sem túl-túl, sem nagyon-nagyon" elvet valló „mostangiu” (széltoló, fecsegő, szélhámos) figuráját, és ábrázolta a román nyájtársadalmat, tagjainak szükségletét, hogy a másikat érezzék, különben nincs egzisztenciátoztatják. Mindezekért az írót egyesek gyalázták, mások nem vették komolyan, a befolyásosak háttérbe szorították. Azzal is vádolták, hogy nem volt hazafi. Pedig csak nem akarta nevetségessé tenni ezt az érzést. Ellenben bemutatott ál-hazafiakat. Nem tévesztette össze a hazafiságot a „vrrrománkodással”. Szemére vetették, hogy szándékosan estik negatív figurákat választ. Caragiale elve volt, hogy Ridendo dice verum, remélve, hogy Exempla docens. Akár az abszurd színház előfutárának is tekinthetjük. Filozófus is lehetett volna, ő adott ki először Nietzjuk. Gelu Negrea Anti-Caragiale című könyvében azt állítja, hogy a szerző világában a központ zárt, sznob, pejoratív értelemben elitista, míg a „perem” ellenkezőleg, nyitott, demokratikus megengedő. Caragiale nem annyira az embert, mint a románt ábrázolta. Az akkori idők és alakok mára nosztalgikussá, ártalmatlanokká váltak, de továbbra is nevetségesek. Valóban? De jó lenne... Caragiale figuráinál a történelem tabu. Mindenekfeletti. A szereplőknek nincs anyjuk, apjuk, ők a történelem leszármazottai, Traian, Decebal, Vlad Tepes, stb. az őseik. Ugyanerre alapoznak ma is a nacionalista pártok, amikor a napi valóság elkendőzésére a xenofób tömegeknek minduntalan a történelmet rángatják elő. A történelem figurái nem tragikusak, komikusan jelennek meg. Akkor amikor 1848 után fennkölt történelmi drámákat kellett volna írni, Caragiale ennek paródiáját írta, a forradalom eszméinek eltorzítását. Műveiben (akárcsak ma) a politikusi karrier az elkövetett gaztettek miatti felelősségre vonással szembeni immunitást jelenti, a politikában az erkölcs, a cél szentesíti az eszközt. De a középrétegnek is jó, hiszen Leonida naccsás úr szerint a köztársaságban senki sem fizet adót, a munka iránti kötelességet eltörlik, mégis mindenki jó fizetést kap, a kötelességeket a demokrácia mechanizmusával jogokká váls de-monográfiát 1897-ben Romániában. De: „Nem tudok fenttkölten gondolkodni, miközben mezítláb, dióhéjon lépkedek. Boldogok akik ezt tudják, vastag talpuk lehet”. Népszerű író volt. Szatíráját azonban senki sem vette magára. Más szóval: nem vették komolyan, amolyan jópofa dolognak tartották, és ha fel is ismerték a figurákat a napi eseményekben, azok nem ők voltak. Ma is ez a helyzet. Caragiale szinte lefordíthatatlan. A nyelvi akadály a társadalmi-kulturális környezet, és a couleur locale. A peremváros (mahala) világa, román-török-cigány nyelvezete, a szalontársadalom franciáskodása. Ma a globalizációnak köszönhetően az amerikai a sikk, 1990 után a twinning (testvértelepülés), summit (csúcstalálkozó) és még néhány száz szó a média révén kiszorította román megfelelőjét. Caragiale színpadi sikereinek titka nem csupán a nyelvezete, hanem az, hogy szereplői a belső ürességet sok beszéddel igyekeznek megtölteni. A beszélés delíriummá válik, amikor nem számít ki mit mond, csak az, hogy valamilyen közhelyből, szlogenből, (eltorzított) idézetből kiindulva beszélhet, amíg másik figura át nem veszi a szómenést. A szónak hipnotikus ereje van, ellenállhatatlanul vonz, elbűvöl, meggyötör, már nem úja le, nem szuggerálja valóságot, hanem maga a valóság. Mintha kábítószer lenne, a szereplők kábultan lebegnek tőle a színpadon. Mindemellett Caragiale szereplőinek oximoronjai szállóigékké változtak: „ha névtelen, akkor alánjuk”; „változtatunk rajta, itt-ott, a lényeges részeken”; „a román ipar fenséges, csak egyáltalán nem létezik”. Az évfordulóra megjelent Caragiale-szótárak bőven nyújtanak ízelítőt. A reform elmúlik... Nem csupán életében, halála óta máig is kényelmetlenül aktuális, sőt jelenség. Időszerű, mert semmi sem bűn és amit a mai honatyák szónokolnak. Az előadásban nem levél, hanem kompromittáló e-mail-t tartalmazó hajlékony lemez veszett el. Az egyik magántévében egy Bosch-reklámban a caragialei „tisztára piszkosára válaszként megjelenik a „tökéletesen tiszta”. Mivel a múlt század végén is az Európába belépés foglalkoztatta Romániát, Leonida azt állítja, hogy idegen erők avatkoznak az ország életébe. Cațavencu pedig Funar elhíresült kolozsvári polgármestert és Corneliu Vadimot a Nagyrománia Párt nagyszájú vezetőjét megelőzve hangoztatja, hogy változott. A román népi bölcsesség szerint a kutyának megadatott, hogy a holdra üvöltsön, az embernek pedig, hogy a pusztába kiáltson. Az 1989-as „változások” után valóságosan megalapítottak egy Caragiale által megírt fiktív pártot (Partidul Liber Schimbist azaz Szabadon Változó Párt), amelynek jelmondata EGY Caragialeidézet: „Ha árulás, legyen bár árulás, de tudjunk róla mi is". Mircea Dinescu létrehozta az Egy elveszett levél egyik figurájáról elnevezett Academia Cațavencu-t, a posztkommunista szatirikus folyóiratot. Caragiale színpadi világa nem halt ki, csupán fél évszázad alatt hibernált. Az utolérhetetlen nót az elmúlt öt évtizedben a kommunista szemlélet a burzsoázia leleplezőjeként tálalta és igyekezett főleg Az elveszett levél és a Leonida naccsás úr és a reakció című darabokat távol tartani a színpadtól, cenzúrázták, sőt a 80-as évektől már tiltották is bemutatásukat. Az utóbbi évtized előadásai bizonyították: igazán aktuális szöveget nem lehet aktualizálni - az egyszerűen „csak” időszerű. Caragialét aktuálisnak nevezzük, mivel a körülmények, a figurák hasonlók. Néhány példa: az Egy elveszett /evé/-előadás műsorfüzetében a szerkesztő a mai Román Parlament több képviselőjének beszédéből idéz bizonyítván, hogy nincs különbség aközött amit Farfuridi szövegel a darabnincs szükségük Európára. „Forradalmat a hatalom engedélye nélkül csak a naplopók csinálnak" - állítja Leonida. (Lásd: Egyetem tér, Bukarest, ahol a kommunizmus ellen tiltakozó egyetemistákat hasonlóképpen a forradalom által létrejött hatalom naplopóknak - ,golanok"-nak - nevezte, bányászjárást szervezve ellenük.). Caragiale sohasem volt kevésbé aktuális, mint ezekben a modern rendezésekben. Viszont prózája is olyan, „mintha ma írta volna”. A „Törzsökös Románok („Români verzi’ azaz „zöldek”) alapszabályzatában szerepel: „A maga nemzetét csakis az szeretheti igazán, aki gyűlöl minden más nemzetet. Valamennyi nemzetnek nem ellenségei a saját hibái, ellenségei csakis a más nemzetek erényei”. Vadim, Funar, az újjáéledő Vasgárdista Mozgalom és a többiek magukénak vallják a több mint egy évszázada karikírozott nézeteket. Szinte minden érvényes: „A reform elmúlik, a rossz szokások megmaradnak”. Dracula redivivus? „Szobrokat fényesíteni, nagyjainkat segítségül hívni, miközben magunk semmit sem teszünk, ez jellemez bennünket” - vja egy mai román értelmiségi. A mai circus circulus viciosus - ábrázolására, a képmutatás, tudatlanság, inkompetencia ellen kellene egy új Caragiale. Nem is a fentiek leleplezésére, hiszen a tévécsatornák ontják a korrupciós és politikai botrányokat, az erkölcsi szennyet, a sokkoló bűnözési szenzációkat. A románok patetikusan Caragiale és Vlad Țepes (aki karóba húzással teremtett rendet az országban) visszatérését egyazon mondatban invokálják. Az utóbbi „visszatért” a Dracula-land létesítésével, turista atrakcióként. Az átmeneti időszak politikai figurái nem joviálisak, mint Caragialénál, véresen fenyegetőek és elborzasztóan undorítóak. A megerőszakolt öregasszonyok, egyetemidiplomás koldusok országában, a pederaszták paradicsomában, lefizetett hamis búák, hálapénzre felesküdött orvosok Romániájában túl drámai a helyzet Caragiale tollára. Alina Mungiu- Pippidi, Radu Macrinici és mások elvont parabolákon keresztül (Evangélisták, Tamás evangéliuma) próbálnak valami zavarosat közölni, aminek azonban semmi köze a valósághoz. Egyébként is, hány színház van 2002-ben Romániában, és hányban állítanak színre mai (főleg az utóbbi évtizedben írt) hazai darabokat? Miközben a szerbeknél gomba módra nőnek ki még húszéves korú drámaírók is, sok a darabokat közlő folyóirat, a bolgároknál is a színház képviseli a szellemiségben a vezető szerepet. Mit jelentene láncú bát követni ma? Románok (főleg fiatalok) ma is ezrével emigrálnak, igaz nem Berlinbe, hanem Kanadába, esetleg Ausztráliába vagy Új-Zélandra. Hogy a 3 millió Olaszországban Spanyolországban, és az Egyesült Királyságban dolgozóról ne is beszéljünk. Ezeknek végképp nincs szükségük sem a román kultúrára sem az adott országbelire. Ellenben ha kijelented, hogy eleged volt a fővárosi parazitákból, akik párizsi módon élnek, és Erdélyben szeretnél élni, azzal vádolnak hogy szét akarod tépni a haza szent testét, a tévében tiltakoznak ellened a háziasszonyok, fejedet követelik nyugalomba vonult szekusok. írók attól tartanak, hogy az internet-nemzedéknek már nagyobb összehasonlítási alapja van, és nem értékeli eléggé Eminescut meg Caragialét. Ezzel pedig elesnek a szembenézés és változ(tat)ás esélyétől. Szélmalomharcával Caragiale továbbra is aktuális marad, esetleg a wwww. caragiale. ro honlapon. A hülyeség villamosa (Caragiale is írhatta volna) Temesvári utasokhoz ! Amikor Brémából a Begaparti városba kerültem, mivel ott harminc évesen leírtak, újak, jövevények helyettesítenek a német kikötővárosban, örültem, hogy ismét fiatalnak érezhetem magam. Folytatása a 8. oldalon Ion Luca Caragiale Mihai Eminescu